Sejt-elmeink

Táncterápia – Bozsik Yvette Társulat

Szóhasználatunkban a „kortárs” fogalom mintegy állandó jelzőként tapad napjaink táncához. De elgondolkoztunk-e valaha azon, hogy ez mit is jelent? Világos-e előttünk, hogy milyen kornak is „társa” ma a tánc?
Gondolatvételnyi szünet után messzire merészkedek. Hogy megközelíthessem e megfoghatatlan és szerteágazó kérdést, kiemelek a hagyományból egy legendát, hogy ez vezessen az „idő jeleinek” feltárásánál. Iskander (más néven Nagy Sándor) méltóságánál és erejénél fogva egykor létrehozott egy Nagy Falat, amely az Emberi Világot hivatott elválasztani az Infernális Világtól. A Fal védő és korlátozó funkcióval egyaránt bír, de felfelé nyitott lévén, lehetőséget nyújt a magasabb rend befolyására, a jótékony erő beáramlására az emberi világba. A jóslat szerint azonban az Idők Végén ez a Fal megrepedezik, megsérül és leomlik, s majd Góg és Magóg hordái erőszakkal behatolnak és elárasztják a Világot.
Úgy látszik, eljöttnek ez a korszak: mechanisztikusnak és materialisztikusnak nevezhető a kultúránk, s benne az Individuum mint „zárt rendszer” a lehető legközelebb jutott a metafizikai elhomályosodáshoz. A magasabb rendű erők többé nem tudják jótékonyan befolyásolni a Világ menetét, a Fal málladozik, s így lassan oszlásnak indul. Lebomlik a kozmikus rend. Egy hosszú eón alatt leépül és megsemmisül, hogy helyet adjon az elkövetkező újjárendeződésnek.
Bajna Zsóka

Ezek után nem meglepő a következtetés: az Ember maga a Világ, s mint olyan, ma már tévesen van ennek tudatában. Mikrokozmoszából elillant a harmónia, létezését inkoherens erők dobálják, és alá van vetve a nem-tudás, a nem-hivés és a nem-szeretés szörnyű kínjainak és nyűgének. És következményének.
Néhány emberöltő óta az Embervilág terápiára szorul.
Nos, nem gondolom, hogy Bozsik Yvette ezen az úton járt volna, amikor legújabb alkotásának, a Táncterápiának a koreográfiáját elkészítette. De ha már terápiára utal a cím, a betegségre asszociáltam mindabból, amit a darab mutatott. Ez pedig egybeesik a korszakról és emberéről szóló jelzésekkel, mondhatni: kozmikus problematikát érint.
Képzeljünk el egy fehér, ovális alapú magas, fekete fallal körbefeszített, sötétségbe zuhant, néma felületet – az előadás terét!. Ezen elsőként egy hatalmas, élő emberi arc jelenik meg, s rajta rögtön az arc tulajdonosa, táncolva. És a másik, és a harmadik is, mindannyian a saját arcukon lépdelnek. A fekete, két-ember magas szalagfüggöny-zárka öbölszerű ívén bárhonnan át-meg át lehet járni, láthatatlanul nyílik és zárul, mint valami anyagiasult dimenzióhatár. A tér tüneményességét az is fokozza, hogy apriori a tér maga egy állapot. Létezés helye vagy képe. Attól függően, hogy mit vetít elénk a padló, lehet, hogy az éppen a suhanás tere/állapota, távoli galaxisok és csillagok felé, vagy az álmodásé, vagy annak titkos, belső helye, vagy maga a gumiemberré válás állapota. De az is lehet, hogy tiltott labirintusba keveredtünk, ahol zsákutcában tipródva a megsokszorozódott énünk csoportba verődve szólózik és lánctáncol az arcunkon. Ebben a térben semmi sem megnyugtató. Bármi is történjék, hangsúlyosan a Jelenkor nyomorúságos egyéni és közösségi magánya feslik ki alóla. A szelíd téboly, az önvaló határtalan felmagasztosításával járó szolid, permanens egyensúlyvesztés és bezárkózás. A tetszetősség, az öntörvény uralma és az egyedül levés.
A számtalan etűd, amin végigvezetődik a néző, mint a sejtek, organikusan egyetlen képzetre vannak fölfűzve. Nevezetesen arra, hogy a testileg-lelkileg beteg ember létformája az álmodás. A tánc és a fölfelé nyitottság erejével meggyógyulhat. Minden bizonnyal meg fog gyógyulni zárt és infernális erőktől sújtott állapotából. A korcs fölemelkedik testileg-lelkileg az ideája felé, mint a párductestű légtornász a porond fölé. (Legalábbis erre asszociálhatunk abból a kontrasztból, amit a Bozsik Yvette társulat vendégei teremtenek: míg fent egy hajlékony guminőnek a test korlátait semmibe vevő produkcióját látunk, lent egy torz testébe zárt tolókocsis alakot látunk, akit körbetáncol, kocsijában megforgat a mozgásterepeutaája.)
A táncdarab önmagában – vagyis ha leszámítjuk a teret és a fényt, ami bevilágítja – lendületes, dinamikus, könnyed, gesztuskincsében színesen egyénített, eszmeiségében fémesen csillogó, de lágy is egyben, mint az érett manna. Mert ugyan nem tálal újdonsült formát, nem változtat a szerkesztés módján, nem akar ezúttal sem sztorizni, se pszichéről, se érzelmekről, se metaforákról. Változatlanul kedveli a felmutatást, logikáját a látvány-igénye irányítja, és nem holmi, erőltetett eszmei cél. Vagyis: egyszerűen szép és élvezetes, vérbeli a tánc, harmonikus a koreográfia, nagyon jók a táncosok. És közben eléri azt, hogy a mozdulatok nyugodt, érett lágysága s a tánc könnyűsége még kiegyensúlyozottságában is vérfagyasztó legyen, s hogy szinte szünet nélkül arra várjunk, hogy történjék már valami, ami megoldja ezt az ürességet és szörnyű feszültséget, ami árad ebből a műből.
A fény természete az, ami meghatározó, mind a látvány, mind a ritmus vonatkozásában.
De előbb gondoljunk csak vissza: a hajdani balerinanövendék, Bozsik Yvette tánca lassan húsz éve immár, hogy drasztikusan leszakadt minden addig ismert mozgásformáról, és önálló pályát kezdeményezett a maga számára. Ez úgy volt lehetséges, hogy a képzőművész-rendező, Árvai György keze alatt abszolút képzőművészeti minőségű anyaggá változott mind a mozgás (a test általában), mind a tér és az idő. Vagyis az előadás mint kép-zet, mint egy képileg elgondolt fikció jelent meg, és nem színházi- vagy táncos „produktumként”. És mivel a táncosnő ki lett téve bizonyos környezeti hatásoknak, s eme hatások okán és célján (vagy alapján) mozgott úgy, ahogyan mozognia lehetett. A tánc fogalma is sajátos módon kitágult egy új vagy újrafelfedezett dimenzió irányába.  Bozsik és Árvai kettősének rituáléja fejhosszal a rendszerváltás előtt robbant. A töltet pedig a tudatalatti széleskörű mozgósítása volt. Emlékezetes és döbbenetes előadások születtek a terrárium-lakóról, az óriástojóról és más hasonló lényekről, akik létük állapotát, helyzetét és képét mutatták, sajátos organizmusuknak „működése” közben, melynek belső impulzusa és ritmusa a szemlélőben képi látványból a repetáció révén tánccá szublimálódhatott.
Bozsik Yvette-nél tehát a mozgást kezdettől fogva a lényegiség, az állapot és a képi hatás határozta meg. Újdonságnak számított, hogy nem tette céllá az esztétikát, ez az események következménye lett. Míg a mozgást érzetek és állapotok áramlása okozta, addig a ritmust az ismétlés, és ennek módja adta meg. Mimetikus mozgásnak volt nevezhető az egykori balerina tánca, az előadás pedig rituálészámba ment. És jóllehet Bozsik Yvette azóta többszörösen is túlnőtt már ezen, pályáján mindig is érezhető maradt – mint afféle alap – a vizualitás. Vagyis a premisszák, amelyek szerint a táncos alkotás létrejön, az ő esetében kezdettől fogva hangsúlyosan a vizuális élmény megvalósulását célozzák.
A Táncterápia vizualitásának megteremtésében a fénynek van kiemelkedő szerep. Fekete háttér előtt fekete mezben, kifejezéstelen arccal táncolni az árnyékkal való azonosulással jelent egyet. A „világítás” ehhez festve, fénnyel festve történik, vagyis többnyire vetítéssel. Emiatt hosszú, nyúlt árnyékok vetődnek a szalagfalra, fekete doppelgangereket festve rá. Árnyéklények árnyai átszelik az Univerzumot, és itt vannak, köztünk, vagy még inkább: bennünk. Bozsik Yvette és alkotótársai jó érzékkel emelték kozmikus erőre az alkotást, érezhetően a ritualitás irányába haladva, modern eszközökkel, modern lélekkel, a legelemibb emberi igényért küszködve: az egész-ségért, a gyógyulásért.
Sajnálattal láttam azonban a színpadon a vitustánc alá vetett guruló-székes, fizikailag sérült férfinek és ápolójának az etűdjét. Fricska ez? Kiszólás? Gúny? Önirónia? A reménytelenség érzése? Mégsincs tehát terápia? Hisz nevezhető-e annak az ápolónő kétes értékű tánca, amelyben a tolószékes fiú szerencsétlenségével kacérkodik, felmászva a székre is, érintkezve a testével is.
Ha a terápia és a gyógyulás a valódi cél, akkor  megengedhetetlennek tűnik, hogy koreográfiai elemmé degradáljuk, és meghurcoljuk a sérült embert a színpadon. Lehet, hogy nem is tudja, miben van része. De még ha tudja is, miért ne lehessen ő is önmaga, ahogy az összes többi szereplő? Az Önmaga szerint való táncolás lehetősége akkor adatna meg számára, ha hagynák, hogy a darab lelassuljon hozzá –  mint egy kivételes, tőlünk nagyon különböző világú előadóhoz. A befogadó számára így könnyedén és csodálatosan átérezhetővé válna bizonyos Lény-iség kiemelt működése, vagy jelenléte a tánc-műben. Lehet, hogy az összes alak ugyanazon Lény kivetülése, akár táncoló árnyék, akár légtornászról, akár nyomorék az, akit mozdulni látunk. Miért pont a sérült tánca ne legyen hiteles?


Táncterápia
Bozsik Yvette Társulat

Fény: Pető József
Zene: Jean-Philippe Heritier
Koreográfus: Bozsik Yvette
Előadók: 

Helyszín: Trafó
08. 08. 6. | Nyomtatás |