Pólusok

Duda Éva: Húsba tépve; Fehér Ferenc – O. Caruso: Medusa piercing

Pólusok címmel harmadik alkalommal nyílt lehetőség arra, hogy a Műhely Alapítvány támogatásával egy estén láthassuk két különböző koreográfus-előadó bemutatóját a Trafóban. Az Alapítvány programjának célja, hogy a kortárs tánc területéről fiatal, tehetséges koreográfusokat kérjen fel előadásuk létrehozására, akiket az Alapítvány szakembereiből álló kuratórium választ ki. A program szellemiségéhez tartozik, hogy a felkért koreográfusok és társulatok különböző táncstílust képviselnek.
Miklusicsák Aliz

Ebben az évben a Pólusok első részében Húsba tépve címmel Duda Éva saját koreográfiáját láthattuk, amelyet Szász Dániellel együtt mutatott be. Nem véletlen a cím asszociációja Ady Léda-verseire, hiszen az alkotók „héjanász” táncot ígérnek, amint azt a szórólapon lévő szöveg sugallja: „Sóvárog a vágy, kéjben fetreng. Torkon akadt rokkant ölelések. Csorgunk a feneketlen mélységig. Ahol a semmi van. Mégis régóta várnak ránk.”
Amint fény vetül a táncosokra, megszólal a zene, és az „egymást tépő” szerelem atmoszférája rögtön megteremtődik a dinamikus, erőteljes ritmusban. Az első kép hosszú ideig rezzenetlen tabló: Duda Éva a szín bal oldalán fekszik; tőle távol, a színpad jobb oldalán Szász Dániel áll. A tér mélyén, jobb oldalon egy hatalmas, kerek szivacságy. Néhány percig csak a zenét halljuk. A mozdulatlanságot a férfi töri meg hideg, pontos táncával. A zenével összhangban lévő feszes testmozdulatok arról tanúskodnak, hogy nem egy kibontakozó szerelmi románcot fogunk végignézni, hanem egy gyötrő kapcsolatot – már-már átok vagy ítélet lehet ez, amely indaként csavarodik a két ember köré. A nő fekve, könyökén támaszkodva még mindig nem mozdul. Arcát sem látjuk. Ugyanolyan bordó bársony nadrág van rajta, mint a férfin. Kis idő múltán a nő megfordul, és táncolni kezd, ekkor tűnik fel, hogy jelmezének bársony felsőrésze gyakorlatilag teljesen funkció nélküli, ugyanis a nő melle fedetlen: a felsőrész csupán a hasát és a derekát takarja.
A színpad két oldalán, távol egymástól szimultán táncot jár a két ember. Egyetlen pillanatra sem néznek egymásra – mégis érzékelhető, amint mozdulataik kettőjük viszonyát rajzolják körül. A nő tánca szinte teljesen mentes érzékiségtől, bujaságtól. Még fedetlen mellének látványa sem hordozza a szexualitás lehetőségét – szinte úgy tűnik, ez is csak jelmez, akár a bársony top –, azonban tartásában, attitűdjében megjelenik Heléna hűtlensége és könnyelműsége, de a kiszolgáltatott, alárendelt ember harciassága is. Férfi és nő, egymással láthatólag kapcsolatot nem keresve, saját, külön ritmusukban uralják tulajdon térrészüket.
A második képben mindössze annyiban módosul az alaphelyzet, hogy a férfi és a nő együtt táncol. A pár egymást érintve, leginkább a kontakttáncra emlékeztetően, ám változatlan dinamizmusban folytatja táncát. Gyilkos táncnak tűnik ez; az érintések stilizált formában agresszivitást hordoznak. Nyak és fej és karok egymásba fonódása, szinte kicsavarodása öldöklő, kegyetlen indulatokat sejtetnek; példa erre az, amikor a férfi több alkalommal megragadja a nő tarkóját, ám az mindig kicsavarodik, kicsúszik a kíméletlen fogásból. Nincs mosoly, nincs érzelem, csak állandó, redundáns kergetőzés, mely a harmadik képben nemhogy enyhülne, hanem az ágyon és a körül vadul dúl. Végül a férfi keresné a kapcsolatot, de a tekintetek már elcsúsznak egymás mellett. 
A játék vége a kilátástalan, érzelemmentes és reménytelen együtt maradásról szól. Duda Éva koreográfiája a ráció által megerőszakolt és elfojtott érzelmeket mutatja meg matematikai pontossággal. 
Amennyire követhető a belső emberi történet Duda Éva művében, annyira inkoherens és megfejthetetlen az est második része, a Finita la Commedia társulat Medusa piercing című darabja. Később, csak az előadás közepén jöttem rá, hogy nem lett volna szabad egyetlen percet sem töltenem azzal, hogy a szórólapon lévő szövegnek bármely jelentést is igyekezzek tulajdonítani: „Médium – mozdulatlan lét-dinamikájában sűrűsödik az élet metafizikus szabadsága. Medusa – korunk kaméleonja: skizofrén szado-hiéna, evakuált “prosti-kerozin”, klónozott patkánysperma, tűhegynyi “murder-genetics”. Total-system, mely vákumként szippant az ismeretlenbe.” A néző épphogy kibetűzi a szavak kavalkádját, mire felcsendül Barbara Streisand Szerelmes asszony című jól ismert slágere – és máris a közepében vagyunk a maró iróniának.
A Trafó színpada percekig sötét. Kínzóan sokáig nem történik semmi, csak Barbara Streisandot hallgatjuk „szerelmesasszonyosan”, aminek nyilván semmi köze nincs a “prosti-kerozinhoz”, sem a “murder genetics”-hez. A színpadról az öltözőbe vezető ajtó kisvártatva kinyílik; itt jelenik meg – végre – egy emberi lény sziluettje. Megáll a fekete fal előtt – és, minthogy maga a megjelenő alak is fekete, rögtön beleolvad a háttérbe.
A szín közepén reflektor vág ki egy téglalap alakú teret. A fény játékteret, egyben díszletet is rajzol. A fénynyalábok nyomán rikító színekben nonfiguratív rajzok repdesnek a megjelölt helyen – erős kontrasztot nyújtva a sötétségben. Amikor belép a térbe a Médium (Fehér Ferenc), „beindul” az elektronikus gépzene. A Médium nem visel ruhát, teste feketére van festve, a fekete alsónemű is belesimul bőre alapszínébe. Fehér fogsora és zavaróan világos színű szeme, melyet kontaklencse színez, villog. Öltözékét, ékszerét mindössze az ezüstszínű harci gyűrűk-karmok teszik ki, melyek az erős fényt visszaverik. A koreográfia nem épít megfogható szerkezetre; a tánc minden pontjából kiirt minden dramaturgiai kapaszkodót, csak a test gépezethez hasonlító mozgását követhetjük.
Fehér Ferenc évekig electric-boogi-val, hip-hop tánccal és harcművészeti irányzatokkal ismerkedett; ezek a mozgáskultúrák felismerhetőek mozdulataiban, mégis olyan arányokban keveri őket, táncában oly módon teszi ki a hangsúlyokat, hogy sajátos mozgásvilágot elegyít belőlük.
A vizuális képzettséggel vagy információval beülő néző valószínűleg bölcsebben dönt, ha megfeledkezik minden előzetes tudásáról, és a szokatlan ingerek befogadásával foglalatoskodik. Sem a test, sem a zene, sem a fények, az általuk földre vetített képek nem adnak mankót ahhoz, hogy a felismerés lehetősége megszülessen bennünk. Nem az új formák, inkább az idegen és az érzékszerveket bántó hatás a fárasztó, és az a tény, hogy értelmünk még mindig logikus összefüggéseket keres.
Az idegenkedést, amelyet a koreográfia első része kelt, a harmadik képben megjelenő reflexió oldja. A táncos, aki a harmadik képben már öltönyt és bakancsot húzott, több alkalommal kinéz a közönségre, és ironikusan mosolyog. Ekkor már a fények is felismerhető képeket vetítenek a földre. Végül vak gyermekekről látunk képeket, és a társulatot reklámozó weboldal címe is megjelenik a vetített képek között. Barbara Streisand befejezésül végigénekli magas hangon asszonyi szerelmét.
Nézésre – talán látásra vagy inkább reflexióra, önreflexióra ingerli az előadás a közönséget. A közönség azon részét, amelyik hajlandó az ajánlott játékba belemenni.


Duda Éva: Húsba tépve

Díszlet és színpadtechnika: Bátonyi György
Jelmez: Duda Éva, Csabai Attila
Látvány: Kovács Gerzson Péter
Zene: Kunert Péter
Koreográfus: Duda Éva
Előadók: Duda Éva, Szász Dániel 


Finita La Commedia: Medusa piercing

Zene: Corporation, Indigo
Koreográfus: Fehér Ferenc, O. Caruso
Előadó: Fehér Ferenc

Helyszín: Trafó
08. 08. 6. | Nyomtatás |