Öntörvényűnek kell lenni

Beszélgetés Rusznyák Gáborral

Rusznyák Gábor 1973-ban született Karcagon, Gyulán érettségizett, Békéscsabán tanítói diplomát szerzett, és elvégezte a „Regionális Színházművészetért” Alapítványi Főiskola színész szakát. 1995-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakára, Székely Gábor és Ács János osztályába. A diploma megszerzése után egy évig a Vígszínház tagja volt, majd egy-egy évig Marosvásárhelyen és Kolozsváron dolgozott. Jelenleg a kaposvári színház tagja, a rendezés mellett színészként illetve zeneszerzőként több előadás közreműködője.
Kondorosi Zoltán


– Az Ahogy tetszik alapján készült Bozgorokban – többszöri kísérlet után – Jacques végül is elmondja a „Színház az egész világ…” kezdetű monológot. Tavalyelőtt Goldoni Komédiaszínházát rendezted Kolozsvárott, amely magáról a színházcsinálásról szól. Ezek szerint a színház mibenléte foglalkoztat mostanában?
– Nem… nem hinném. Vagy, ezek szerint mégis. Foglalkoztat. Ez is. Mondjuk amennyiben a „Színház az egész világ” kezdetű monológ csupán a színházról szól, akkor igen. Vagy ha arra gondolok, hogy milyen is az a tudathasadásos, lehetetlen állapot, a létezés(ünk), ahogyan és amiként színházat csinálunk, és ezt néha le akarjuk leplezni, csak hogy „nehogy már annyira komolyan vegyük magunkat”… vagy hogy igenis van olyan hely és helyzet, ahol valódi tétje lehet vagy van, arról beszélni, hogy SZÍNHÁZ, akkor is igen. De ha arra gondolok, hogy az én generációm (ha van ilyen egyáltalán) mennyi jó és rossz előadást látott ebben a témakörben, vagy hogy mennyire nem tartom jónak a színházban a nyafogást, a kesergést és a szellemi onanizációt, akkor meg azt kell mondjam, hogy nem nagyon érdekel.
– Te mit keresel a színházban?
– Az általánosságok áradatán túl, amit most mondhatnék, hát… Tudod mit: annyi jó kritikus van, majd ők leírják, hogy én miket keresgélek… Próbálom a saját történeteimet elmesélni. Így, úgy, jól, rosszul befogadom azt, ami „van”, s igyekszem visszaadni a hiányérzeteimmel együtt… Mit keresek?… Olyasmi kérdés ez, mint amikor két ismerős találkozik a közértben, állnak kosárral a kezükben, és azt kérdezik egymástól: „Hát te? Mit csinálsz itt?”... Valahogy itt tartunk a kérdéseinkkel, és hát a válaszaink... Persze össze lehet hadoválni sok mindent, de minek? Dolgozunk, jól rosszul, néha sikerültebben, néha kevésbé sikerülten, sikeresebben vagy épp kudarcosan. (S a kettő, ugye, nem mindig van összefüggésben.) Élünk, a kompromiszumainkkal, az öncsalásainkkal. A színház nap mint nap születő és meghaló valami. Minden este igazolnia kell a fontosságát. És nincs (már) kitüntetett szerepünk, a kultúra épp úgy árucikké vált, mint akármi más, s ez nem rossz vagy jó vagy elítélendő, hanem egyszerűen ez van. Azok számára, akik még úgy gondolják, hogy a színház lehet még az ember és ember közötti valódi történés helye, helyszíne lehet, ez adatott... Na, azt hiszem ezzel a társadalomkritikába ágyazott nihil-optimista-pesszimizmussal elég ügyesen elmenekültem a kérdésed elől.
– Jó, akkor kezdjük máshonnan. Hogyan viszonyulsz az előző generáció színházához?
– Értem, szeretem, unom. Elfásult, elfáradt, kiürült, de minden pillanatban benne rejlik a hátha… Na jó, persze ez is kicsit bonyolultabb ennél.
– Hatott rád valaki közülük?
– Persze… Ez a sokszor felemlegetett „nagy generáció”, Ascher, Székely, Zsámbéki azzal tudott frissebb, igazabb színházat létrehozni, hogy egyrészt nagyon együtt élt és lélegzett a történelmi idővel, azzal a bizonyossal, amikor nem lehetett, s épp ezért lehetett, mert valahogy az értelmetlenségben és kiúttalanságban tétje, ereje volt az értelelmes színház(csinálás)nak. Szoktuk sopánkodva mondani: könnyű volt nekik. Volt vélemény, véleménykülönbség, mondanivaló, esztétikáról, morálról, az emberről, volt figyelni tudás, nem volt húszpercenként reklámblokk az esti filmben, ilyesmi… Fel lehetett fedezni és fedeztetni a közönséggel, hogy milyen gazdag, gyönyörűséges és szenvedő valami az ember. Színházilag izgalmas és szerencsés időszak volt. Hihetetlen aprólékossággal elemzett darabok, az írott szöveget maximális tiszteletben tartva, a szót, a szavakat. Szó, szó, szó… Jelenleg úgy néz ki, hogy az értelmetlenség és a kiúttalanság és az egyebek időtállóak. Még ha a színház maga elunalmasodik, ellaposodik, kiismerhetővé, téttelenné tud válni. Próbálkozunk. Kevésbé tiszteljük a szavakat, de az elemzéseket hordjuk örökségként, néha levetendő teherként, néha viszonyításként. Átírunk, beleírunk darabokba, vagy darabokat, mondatokat írunk... Most épp primitívebben kell fogalmazni, barbárabb, vadabb módon kell a közlendőt eljuttatni a nézőkhöz.
– Ezt hogy érted?
– Most nem feltétlenül pejoratív értelmében használom ezeket a kifejezéseket. Itt volt például Nekrosius Hamletje. Pontosan elemzett előadás, de közben majdnem minden tizedik percben történt benne egy erős teátrális hatás, ami aláhúzta a gondolatot, amit egyébként is… na érted. Még tíz éve is egy egész előadást építettek föl egy-egy ilyen hatásra, ma meg állandóan ilyenekkel van bombázva a néző. Nyilván az okát és a miértjét nem kell külön kifejteni… Úgy, mint Schilling Woyzeckjében. Szerettem mind a két előadást, de ezzel együtt én ezt nem tudom.
– Mert te?
– Na csak visszajutottunk a forró kásához… Székely, mikor megkapta a szolnoki színházat (szemtelenül fiatalon…), s ugyanezt kérdezték tőle, azzal kezdte, hogy elmondta, milyen fajta színházban nem hisz. Mi az, ami nem érdekli, amit értéktelennek, „vacakságnak” gondol, s utána valahogy – nem pontosan idézve – úgy foglalta össze a sajátját, hogy a személyes, politikus, költői színházban hisz. Mondjuk akkor csatlakozom az előttem szólóhoz, és kiegészítésként még annyi, hogy nekem fontos a zene, a csend, a csendek a… rossz szót mondok, de én értem: a hangulat. Az az ízekből, szagokból, elnézésekből, suta mozdulatokból, töredékes mondatokból összeálló valami, ami az… na mindegy… Hál’ istennek a rendezés nem egy ilyen asztalnál történő valami, illetve nem csak az, hanem éppúgy zsigeri dolog is... Várj csak, eszembe jutott, na ezzel talán többet elmondok. Egyszer mondta valaki (persze tudom, hogy ki, de jól nem mondom meg), s azóta is ez a legnagyobb visszaigazolásom vagy dicséretem, ha úgy tetszik. Azt mondta: „Gábor, a te előadásaidban, olyan... olyan egyedül vannak az emberek, olyan magányosak.” Igen. Hát így.
– Már másodszor említetted Székelyt Gábort, akinek az osztályában végeztél a főiskolán. Ennyire fontos volt számodra?
– Persze. S szerintem nem csak nekem. Sokáig nem értettük a főiskolán, hogy miről beszél. Rengetegett kérdezett, s várta tőlünk a válaszokat, és még kérdezett, és még több választ akart, más válaszokat, mint amiket ő tudott, és soha nem elégedett meg egyetlen válasszal, sok választ akart... Emlékszem, akkor csinálta az Ivanovot az Új Színházban. Szívet melengető gyönyörűség volt nézni, hiába éreztük tegnapiaknak a formát, az eszközöket, a megoldásokat, de a tartalma, az egésznek a világa, a pontossága, részletezettsége lenyűgözött minket. Valamit megértettünk belőle, hogy ez az esztétizáló, magában rengeteget gyötrödő, tépelődő ember hogyan is létezik, miképp gondolkodik, s ami igazából fontos: hogyan teremt színházat, hogyan „csinálja”. Borzasztóan közel állt és áll hozzám a mai napig ez a finom lelkű, belül szenvedő, végtelenül bonyolult szövetű valaki, aki még olyasmit tud és hordoz magában az egészről, az Egészről, amit már csak nagyon kevesen. S nem az embert akarom misztifikálni, hiszen az távolról sem tökéletes, melyikünk az, de a szakmai tudása... Rengeteget tanultam tőle. Nem csak kérdezni és válaszokat keresgélni, hanem a térről, a ritmikáról, színészvezetésről, a szakmánkról. Mert a tehetség, az ízlés meg a többi, az egyrészt vagy van, vagy nincs, vagy időszerű, vagy avítt, vagy jó helyzetbe van hozva, vagy épp a partvonalon várakozik, szóval esetleges, de a szakmai tudás az más, mérhetőbb, számonkérhetőbb valami. Még akkor is, ha ritkán kérjük egymáson és magunkon számon egy-egy elvégzett munka után.
– Milyen érzéssel fejezted be a főiskolát?
– Vegyes. Gondolom, mint mindenki. Szétmentünk. Ki-ki beleült a maga kis hullámvasútjába... Süsü (Schilling Árpád – a szerk.) akkor nagyon fenn volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt ezt akkor felfogni, feldolgozni meg pláne. Az a két színház, ahova szerettem volna tartozni, annak nem kellettem. S akkor azt találtam ki magamnak, hogy még két-három évet fogom tanulni a színházcsinálást, mert az jó lesz nekem, ha minél több helyzetben kipróbálom magam, ha már ahhoz nem volt elég erőm, bátorságom, tehetségem. hogy a saját utamat járjam.
– Az első kiemelkedő előadásod a debreceni Tótferi volt. Hogy kerültél kapcsolatba a Kárpáti-darabbal?
– A Tótferit a főiskola utolsó évében rendeztem. Épp nagy menekülésben voltam a realista színdarbok elől. Borzasztóan megörültem a Kárpáti-darabnak, mert teljesen más dramaturgia működtette, mint amilyenekkel addig találkoztam. Van egy látszólag teljesen értelmetlen szöveg, vad, gyermeki kalandozása egy elképesztő fantáziával és tehetséggel megáldott írói agynak, ami mögött mégis nagyon pontos emberi történetek rejteznek. Az érdekelt, hogyan lehet ezt a szövevényes, mindenféle értelemben csodákkal teli szöveget – rossz magyar szóval – megtörténté tenni a színpadon, rendezői túlburjánzás nélkül, úgy, hogy a darab olyan tisztának és gazdagnak hasson, amilyennek én olvastam. Fogékony és éppen akkor valamit nagyon akaró emberekkel tudtam dolgozni. Ritka jó munka volt. Semmiféle szakmai elismerést nem érdemelt ki. Ez akkor fájt, nem is kicsit.
– Utána jött a „Csehov-korszakod”, kétszer is megcsináltad a Platonovot.
– Soha nem gondoltam, hogy lesz majd olyan darab, aminek többször is nekifutok. Rengeteg hiányérzetem volt a kaposvári előadással kapcsolatban, elsősorban magammal szemben. Vizsgarendezés volt, kicsit Székelynek is csináltam mondván: megtanultam a leckét, tanár úr! Másrészt elöször Kaposváron... Hát az külön mese! A szereposztásban rengeteg kompromisszumot kellett kötni, ahogy az egy vidék színházban rendesen lenni szokott. Jócskán gyáva is voltam. Közben keresgéltem, hogy mennyiben tudjuk másként olvasni Csehovot, kell-e egyáltalán másként olvasni. Ki nekünk ez a Platonov. Meg hogy van, hogy ezeken az embereken lehet nevetni, sokat, és hát a világa, ahogy Csehov a szavakkal bánik... Mert ez bizony nem egy realisztikus darab, át van itatva költészettel, van valami mélységes szürrealizmus az egészben. Az ember mindig keresgéli ennek a színházi megfeleléseit. Kaposváron jó néhány kiváló színészi alakítás volt, és a dramaturgiai munka, amit ezzel az irdatlan szöveggel végeztem, az igazolódott, és ami még fontos volt, az a zene. Első tétova lépéseim tettem afelé hogy egy előadás ne csak színház, hanem zene is legyen, amit Bercivel és Keszég Lacival és később a színészekkel együtt szültünk: zörejekből és hangokból, a nyárt, Platonovkát, sok mindent. De egyébként másban meg alul maradtam, vagy csak félig, vagy félig se jutottam el addig, ameddig szerettem volna. Marosvásárhelyen bátrabb és erőseb lett az egész. Színészileg természetesen másként értékelendő az a munka, hisz az egy negyedéves osztály vizsgája volt. A Platonovnak egyszer még biztos neki futok.
– A Platonov marosvásárhelyi változatában volt egy jelenet, azt hiszem az első felvonás végén, ami egy hatalmas murit ábrázolt, egy eszement világvégi bulit, zenével, összeölelkezésekkel és szétmenésekkel. Ez egy olyan pillanat volt, amiben azt éreztem, hogy ebben a kibontott hangulatban benne van egy egész életérzés.
– Ezért csináltuk. Lejött? Akkor jó.
– Azt is éreztem erről az előadásodról, hogy ez egy nemzedéki Platonov, a most harminc  körül járók életérzését véltem kihallani belőle. Ti nem azt kiabáljátok, hogy új formák kellenek, hanem azt, hogy csak egy gyökeresen új szemléletű színházzal lehet megmutatni,  milyen is most a világ.
– A gyökeres változásokhoz cezúrák szükségeltetnek, tabula rasák. Na most, aki azt gondolja, hogy ma ez Magyarországon lehetséges, az vagy hülye, vagy tud valamit. Az előadásainkban persze igen... De az előadásokhoz helyek, helyzetek kellenek.
– Egyáltalán, nemzedék vagytok?
– Vagyunk-e generáció? Talán... Nem tudom, hogy csinálunk-e valaha olyasmit, amitől később összekapcsolnak minket. Az előző generáció csinált. Mondjuk kaptak is lehetőséget. Kaptak színházakat, és dolgoztak keményen. Volt közös történelemi élmény: ’56 meg ’68, a világháború, Trianon. Nyilván nekünk a közös élmény az ’89. Ami nekik Brook Szentivánéji álma az nekünk, nekem a Gaudeamus. A színházi „evolúció” sem csak és kizárólag fejlődéstörténet, hanem sokkal inkább újraszülés, újrateremtődés, egy spirális körbe-körbe. Rövidülő körpályákkal. Tudod, ez az átok világ körülöttünk fejlődik – vagy mit csinál –, pörög, pörög egyre gyorsabban, és amint látjuk, az ember képtelen biológiailag ezt követni, vagyis másodpercenként évülünk el, s válunk értéktelenné. S aki lemarad, az…Ezért fáradhatnak, devalválódhatnak színházak, alkotók, darabok. És ezért nem forma kérdése az érvényesség. Székely ezt nagyon szépen tudja mondani: ez a klikkelő generáció. Tudod internet meg minden. Ráklikkelsz valamire, és azonnal ott vagy, aztán egy kattintás, és már egész máshol tartsz. Nincs út. Rögtön ott vagy. A kérdések tömkelegének és a válaszok keresgélésének gyötrelme szükségtelennek tűnik. Mindig faggatom Székelyt, hogy – a kortársaival ellentétben – ő miért nem csinál előadásokat. Azt mondja, hogy egyrészt nem lát olyan színházi helyet, helyzetet amelybe bele tudja képzelni magát, másrészt meg nem nagyon érti a mai embereket, nem találja hozzájuk az „utat”, vagy amit ért belőlük, meg a világból, az meg nemigen érdekli. Engem is elbizonytalanít sokszor, hogy úristen, ezeknek az őrülteknek csinálok előadásokat, akik itt rohangálnak körülöttem a városban. Két tinédzser lány halálra rugdos egy taxist félórányi szabad autókázásért, Székely Gábortól el lehet venni a színházát, egy jól szituált család egyetlen gyermeke bemegy a gimnáziumba, és főbe lövi magát... És ott ülnek. Ők. Ezek. A kényelmes vagy kevésbé kényelmes kis székekben, és jól akarják érezni magukat. És már bármi le tud peregni róluk, kivéve, ha valami igazit tudsz akkor és ott... akkor is csak talán.
– Hogy élted meg ezt az erdélyi kintlétedet, a marosvásárhelyi, kolozsvári munkákat? Elvonulásnak vagy száműzetésnek?
– Milyen romantikus volna azt mondani: száműzetésnek... persze annak is, „bozgorságnak”. Amikor a bukaresti Színművészeti Egyetem rektorától, aki azért egy nagy szakmai tekintély, több dicséretet kapok, mint Magyarországon valaha bárkitől... De ez a sértettség. Akkor fájt, most már nem érdekes. A lényeg, s amiről faggatsz, hogy nekem a kintlét főleg a főiskolai két munka volt. Azt a fajta szabadságot élhettem át, amit mondjuk a Süsü a Krétakörben, csak kisebb felelőséggel. Végre azt csináltam, amit akartam – kompromisszumokkal persze, hisz adottak voltak az emberek, és a semmiből kellett valamit, de: szabad voltam... Emberileg is rengeteget kaptam. Barátságokat. Ott még vannak emberi történések, egymásba kapaszkodások. Tudnak adni és kapni, és ez nagyon fontos volt. Közben meg ugyanaz a szar van ott is, mint itt, mindenféle értelemben. Ugyanúgy nincs pénz, ugyanúgy fúrja mindenki a másikat. Nyoma sincs a negédes, bájolt Erdély-képnek: „hegyi levegő, gyönyörűséges tájak, igazi emberek”. Azok ott kint kőkemény figurák, nagyon rafkósok is. Az időnek is teljesen más a ritmusa, mint itthon. Itthon már „nyugat” van, minden pillanatban teljesíteni kell, minden pillanatban megmérettetünk. Ettől (is) olyan, mérhetetlenül űzött és túlhajszolt mindenki. Nem merünk tévedni, nem merünk hülyeséget csinálni, hanem folyamatosan meg akarunk felelni az elvárásoknak. Ott még épp nincs ez, de már persze csak pillanatokig nincs...
– Legutóbbi előadásod, a Bozgorok Erdélyről szól. És azokkal a fiatal színészekkel csináltad, akikkel Marosvásárhelyen is dolgoztál.
– A marosvásárhelyi „A hecc” című előadásomnak az volt a vége, hogy a fiatalok elindulnak, otthagynak apukát, anyukát, hazát. S hét ottani színész ténylegesen el is hagyta akkor a színházat, s közülük hat Magyarországra jött.
– Miért jöttek el?
– Az ő helyzetük akkor ott kilátástalanná, kiúttalanná vált, ellehetetlenültek a marosvásárhelyi színházban. Jöttek lehetőségek, s ők döntöttek: eljöttek. Féltettem őket, hiszen tudtam, hogy színészi minőségükben az ittlét inkább visszalépés lesz majd. Nem nagyon reménykedtem benne, hogy ők itt színházat fognak csinálni, olyan fontos színházat, amiért egyáltalán érdemes, s amiért nyilván ők is ezt a mesterséget választották. Nekik itt olyan, mintha egy tengeri halat bedobnának a tóba, és még csodálkoznának is, hogy nem érzi jól magát. Ők másodrendű állampolgárai voltak egy másik országnak, s „hazaérve” körülbelül ugyanezt élhetik át itt is. Welcome in Hungary! Az én két kinti évem, barátságaim és a tengeri halak kínlódása került bele a Bozgorokba. Régi terv volt az Ahogy tetszik ilyenfajta olvasata. Először olvasva is az erdő érdekelt belőle igazán. A száműzöttség, hogy kiszakítva otthonról, esetleg drótkerítések között hogyan működnek az emberek, a viszonyok. Hogyan találnak, találunk ilyen helyzetekben mégis csodákat magunknak, életlehetőségeket, hogyan harcolunk, hogyan kesergünk, hogyan unjuk, utáljuk, bántjuk egymást... Amikor kint voltam Erdélyben, akkor döbbentem rá, hogy az Ahogy tetsziket olvasgatva tulajdonképpen erről gondolkodtam. Amikor elkezdtünk a darabbal foglalkozni, akkor még benne volt az egész előtörténet is, mert féltem, hogy önmagában az erdő nem fogja megállni a helyét. De végül is nem így lett. A viszony lett fontos az ún. Palotához nem maga a palota., ami jelen esetben ugye Magyarországot, az anyaországot jelenti.
– A Bozgorokat én úgy néztem, hogy az nem a te személyes történeted, hanem az Erdélyből jött színészeké.
– Az én személyes történetem annyiban, hogy minden belőlem indult ki, minden általam inspirálódott. Mondjuk ez volt az én feladatom. Nagyon nehezen nyíltak meg a színészek, nemigen hittek abban, hogy a saját mondataikból összeállhat egy darab. Rengeteget mindent kellett a szájukba adni, sokat  kellett beszéltetni őket, beszélgetni velük. Számos mondatot meg helyzetet én írtam meg, és azokban visszahallva saját magukat egyszer csak kezdték megérezni a lényeget. De még a mai napig nem hiszik, hogy bárkit is érdekelhet az ő személyes problémájuk. Nem gondolják azt, hogy az ő létezésük fontos lehet. Döbbenetes, számtalanszor tapasztalom a színészekben azt a bizonytalanságot, hogy nem hisznek a saját létezésük gyönyörűségében vagy fontosságában. A kaposvári színészek sem. Még nekik sem mondhatod azt, hogy értelek már, te is tudsz mindent, hogy mit akarsz, a szándékaid tiszták és világosak, „le is jön”, értjük a mondatokat, értjük a helyzetet, látjuk a díszletet, látjuk a ruhádat, meg van világítva az egész; innentől kezdve már csak a te személyes létezésed fontos a színpadon. És nem hiszik el, hogy ez érdekes. Hogy ez a fontos tud lenni, mert ettől (is) nem „csak” színház az egész...
– Nehéz munka volt a Bozgorok?
– Nehéz. Velem úgy alapvetően, de amúgy is. Amikor az ember személyes vizekre evez, elkezd kitágítani egy darabot, s engedi, hogy belefolyjon a szereplők, a résztvevők saját élete, tapasztalása, és akkor még a tied is ott van... Ezt jóval nehezebb irányítani, kezelni. Ebből a szempontból nagyon jó volt végigcsinálni színészként a Csak egy szöget. Mondjuk ezért is akartam benne lenni. Meg akartam tudni, tapasztalni, hogy ő, a Moha (Mohácsi János – a szerk.) hogyan „csinálja”, hogyan készül....
– Hogy keveredtél színészként bele az előadásba?
– Én kértem a Jánost, hogy nagyon szeretnék vele dolgozni. Akkor már tudtam, hogy zenét nem nagyon írhatok neki, mondtam, játszom, festek, tervezek. Erre mondta, hogy jó, gyere.
– Sokat tanultál tőle?
– Rengeteget. De a tanulásnál többre tartom jelesül, hogy lett egy barátom... János kisugárzása, ahogy erőt, nyugalmat energiát, tudást áraszt magából, azt, ahogyan minden idegszálával képes olykor az egészre, arra a negyven emberre koncentrálni aki épp a színpadon van, az fantasztikus. Irigylem, ahogy az idővel bánik, színpadi és egyéb értelemben, ahogy hetekig-hónapokig szinte semmi nem történik, látszólag csak ülünk, mondunk mondatokat, kicsit fölállunk, eszünkbe jut valami. Gondolkodunk. Szülünk. És mégsincs az az ingerlékenység, az a türelmetlenség, hogy bemutató lesz, és még nincs meg ez vagy az a jelenet. Egyáltalán nincs ilyen. Érződik a közös szándék, és van egymás felé – fontos! – bizalom. És ugyanakkor semmi kaotikusság nincs az egészben. Valahogy a mi szakmánk leglényege az mégis csak az, hogy lent ülve el kell tudjuk dönteni, hogy mi igaz, és mi hazugság. S ez csak látszólag egyszerű. Becsaphatóak, átverhetőek vagyunk, önmagunk, a színészek, a közönség, a kritikusok által. János szakmailag nagyon tisztán és következetesen gondolkodik, és ennek jegyében gyűlöli és irtja a hazugságot (a világban és a színházban egyaránt).
– Kicsit „mohácsiasnak” érzetem a Nyaralás című előadásodat. Persze előbb csináltad ezt a kvázi Mohácsi-előadást, mint hogy dolgoztál volna vele.
– A Nyaralás? Akkor már a Bozgorokban több Mohácsi-hatás van. Bár ezt én nyilván nem tudom megítélni.
– Amikor százan vannak a színpadon, és mindenki löki a maga mondatait, mindenki szemét a másikkal...
– Lehet, lehet. Viszont ha arra gondolsz, hogy egyszerre több önálló személyiség és történet van jelen a színpadon, és mindenki éli a saját életét, néha párhuzamosan a másikkal, akkor azt kell mondjam, hogy ez régebbi eredetű dolog...
– A legizgalmasabbnak azt a rétegét éreztem a Nyaralásnak, ami egyfajta kesernyés, szomorú, csalódott komédiát jelenített meg. Emiatt éreztem személyesnek ezt az előadást.
– Ha engem kérdezel, a legjobb munkámnak gondolom. Ascher Marthalerrel rokonította a világát és ez komoly dicséret és elismerés volt a részéről, jól is esett. Ez persze nem azt jelenti, hogy maradéktalanul elégedett lennék vele, hisz ilyen nincs is, de a szándékaiban, fajtaságában, mindenképpen kiemelném az eddigi munkáim közül. Fáj is érte a szívem. Évad végén csináltuk, gyorsan lementek a bérletes előadások és kész. Élt két hónapot. Így megy ez vidéken. Ez is hozzátartozik. Egy-egy munkának nincs olyan élete, kifutása, mint mondjuk Pesten, ahol évekig megy egy előadás, változik, torzul esetenként érik. S a stúdióelőadásaim... Gondolj bele, a Platonovot a két vendégjátékkal együtt is összesen hétszer játszottuk, a Családtörténeteket, amellyel öt díjat nyertünk Újvidéken, a három vendégjátékkal együtt hatszor. S mégis, ennek ellenére minden munkát halálosan komolyan veszünk.
– Végül is hova jutottál el a főiskola óta eltelt a négy évben?
– Négy év alatt... tulajdonképpen nem panaszkodhatom. Kaposvár az egyik legjobb hely, ahol lehetek. És dolgozom, dolgozhatok.
– De a fővárosban nem... 
– Ha az ember belegondol, hogy hol dolgozna szívesen, hát nagyon kevés színház jut eszébe. Most nagyon megtisztelő, hogy elhívtak a Radnótiba, majd egyszer biztos hívnak a Katonába is, meg ha ügyes leszek, majd a Nemzetibe is. Hallják, tehetséges ez a fiú, bár kicsit habókos. Közben ezek nem igazi helyzetek. Amit én most helyzetnek érzek az életemben, az mindenképpen Kaposvár. Színészileg biztos van erőseb társulat, de emberi tartásban, hozzáállásban nem hiszem. Ott azt érzem, ha még kompromisszumokkal is, de azt csinálhatom, amit akarok. Már nem kell olyan értelemben megfelelnem, mint a legelső munkáimnál, nem kell napról napra bizonyítsam a tehetségemet vagy a rátermettségemet. Van hitelem. Ez nagy erő és biztonság. Van közös nyelv, közösen megélt és ledolgozott idő. Ez fontos. Persze nagyon jó kimozdulni. De ezek inkább találkozási lehetőségek. Elöször dolgozni egy színháznál, az ismerkedés a hellyel a szellemiséggel (ha van ilyen), a színészekkel. Jó esetben egymást termékenyítő munka, rossz esetben hideg profizmus, egymás elviselése arccal a pénztár felé. Nagy fogadalom volt A képzelt beteg után, hogy soha többet nem akarok olyan előadást csinálni, amit még egy kis százalékban sem érzek a sajátomnak. A soproni előadás után volt egy másik fogadalmam is: soha többet nem akarok csak azért rendezni, hogy meglegyen a rezsim. Nem szégyellem a soproni munkát, a Pesti színházit viszont igen. Sopronban szerintem nagyon tisztességes végeredmény született. Megrázó volt azokkal az emberekkel dolgozni, akik színészként a periférián élnek, kiszolgáltatottak, és ösztönből, szakmai tisztességből próbálnak úgy tenni, mintha színházat csinálnának.
– Régóta dolgozol együtt a Krétakörrel, több előadás zenéjét írtad, játszottál is a Baalban, az idén pedig egy Feydeau-darabot kezdtél velük próbálni. Ám ez a munka most félbeszakadt.
– Ez egy nagyon fájdalmas történet, hogy nem találtunk hangot egymással, pont velük nem. Nem hiszem, hogy még pontosan tudnék, tudnánk erről beszélni... Régi terv volt, hogy dolgozom velük rendezőként. Amikor még csak formálódott a Krétakör, akkor a társulatban én is benne voltam, mint rendező. Akkor azt éreztük – mondtam is a Süsünek –, hogy ez nem egy kétrendezős csapat. Nem tudom, mikor lesz az az idő, amikor a Krétakör nemcsak Schilling Árpádot fogja jelenteni. Lehet, hogy soha, s lehet, hogy ez így is van jól. És azt sem tudom, hogy ebből a kudarcból hogy jövünk ki.
– Szerinted milyen állapotban van most a magyar színház?
– ...??? Iszonyú pozícióharcok dúlnak, amelyek sajnos csak a pozíciókról szólnak, és nem a színházról magáról. Ebből öncsalások, hazugságok, pitiánerségek tömege következik. Körök, klikkek, oldalak, kiskirályok, egymás hülyeségét és hozzá nem értését takargató és lefedő csökött butaságok... Röhej! Nincsenek valódi értékek és értékmérők. Nincs kritika. Pedig milyen fontos lenne, egy jól, tisztán, szakmai módon müködő kontroll. Ehelyett van ez a mérhetetlen silányság. (Pl. az a „szakmai folyóirat”, amelyben a Pesti Est színvonalát megszégyenítve kivonatokat jelentetnek meg darabokról, előadásokról azzal a jelszóval, hogy ők minden előadást ismertetnek.) Aztán van ez a puffogó hangnem, amely a szakmaiság semmilyen alapkövetelményének sem felel meg. Hasonló állapotokat tükröz a rendezés is. A meghatározó irány ma a megfelelési rendezés lett. Csak egy-két ember van, aki mer kísérletezni, valamit akarni. Egyáltalán valamilyennek lenni. És közben az igazgatók – ők a leggyávábbak a szakmában – kevergetik a kis lapjaikat, hogy lefedjék az évadjukat: lesz egy kis zenés, lesz egy kis klasszikus, lesz egy kis érdekesség. Meghívjuk ezt, leszerződtetjük azt. És a végén meghajolnak az önkormányzat és egymás meg önmaguk előtt, hogy mi mindent teljesítettünk. Kezd igazi látványos állóvízzé posványosodni az egész. Mindenkinek megvannak a maga kis helyei, ahova szeretne minél tovább beágyazódni. A nézőkről meg senki nem tud semmit, csak azt, hogy tele volt a színház, vagy nem volt tele.
– Mit lehet csinálni?
– Hogy mitől kavarodna fel ez a nagy álló posvány, az egész magyar színház? Nem tudom, hogy ennek megoldása lenne-e, ha elkergetnék az összes nagy öreget Babarczytól Martonig, és odaadnák a színházakat Bodó Viktornak, Schillingnek, Zsótérnak. Biztos nem ez a megoldás, mert közben ezek az emberek valami olyan tudással rendelkeznek, amit mi meg nem tudunk. Ez az igazság. Talán szomorú, de ez van. Semmit. Kell dolgozni. Öntörvényűnek kell lenni. Öntörvényűnek, s nem pökhendinek, nagyképűnek, fellengzősnek. Nem hiszem, hogy meg lehet kerülni a közönséget. Újra fel kell velük fedeztetni a dolgokat. Nem alájuk menni, de érteni és tudni kell, hogy ők hol tartanak. Furcsa mód nagyon hálásak, ha valami valódi történik velük.

RUSZNYÁK GÁBOR MUNKÁI

RENDEZÉSEI:

1999   Enda Walsh: Diszkó disznók – Vígszínház, Háziszínpad
2000   Kárpáti Péter: Tótferi – Csokonai Színház, Debrecen
Csehov: Platonov – Csiky Gergely Színház, Kaposvár
Moliére: A képzelt beteg – Pesti Színház
2001   „Előadás cím nélkül” (Platonov) – Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem
Shakespeare: Rómeó(k) és Júliá(k) – Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem
2002   Moliére: „A hecc” – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Biljana Srbiljanovic: Családtörténetek – Belgrád – Csiky Gergely Színház, Kaposvár
Goldoni: Komédiaszínház – Kolozsvár
2003   David Mamet: „Sale” – Soproni Petőfi Színház
Goldoni: Nyaralás – Csiky Gergely Színház, Kaposvár
Bozgorok – Honvéd Kamaraszínház

SZÍNPADI ZENÉI:

1997   Kicsi, avagy mi van, ha a tiszavirágnak rossz napja van?! – Krétakör Színház
Rendező: Schilling Árpád
1998   Alulról az ibolyát! – Kamra
Rendező: Schilling Árpád
1999   Baal– Kamra
Rendező: Schilling Árpád
2001   W – munkáscirkusz – Krétakör Színház
Rendező: Schilling Árpád
200?   Ahogy tetszik – Eger
Rendező:
2003   Vízkereszt, vagy amit akartok – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
Rendező: Novák Eszter
08. 08. 6. | Nyomtatás |