Deja Donne: There where we were

Az idei körben az Európai Unióhoz csatlakozó országokat bemutató, a Merlin Színházban látható bEUgró fesztivál cseh blokkjában szerepelt Közép-Kelet-Európa egyik nemzetközi szinten legismertebb formációja. Vendégjátékuk igazi ínyencségnek számított: cseh táncot nagyritkán láthatunk Magyarországon, dacára, hogy a – dicséretesen nem csak Prágában koncentrálódó – mezőny az elmúlt évek során dinamikusan bővült, a cseh tánc hírneve pedig – nem utolsósorban a nagyszámú, nemzetközi fesztivál, a jó promóció eredményeképp – egyre erősödőben. A Merlinben fellépett Deja Donne tánctársulatot 1996-ban alapította az olasz Simone Sandroni és a cseh kortárs tánc vezéralakja, Lenka Flory. A nemzetközi összetételű – legalább négy nemzet táncosait foglalkoztató – kortárs együttes Prágában működik, első munkájukat, a névadó Deja Donnét 1997-ben a belgiumi Gentben mutatták be. Magyarországon már nem első alkalommal járnak – Budapesten 1999-ben Aria Spinta című előadásukat mutatták be.

A Merlinbe is elhozott előadásuk bemutatóját 2003 augusztusában, a Tanzwerkstatt Europa Festival keretében tartották. Az előadás alkotói és előadói – Simone Sandroni, Teodora Popova (Bulgária) és Masako Noguchi (Japán) – évek óta dolgoznak együtt a társulat égisze alatt. Tudható: az előadás bemutatója után nem sokkal az Edinburgh-i Nemzetközi Színházi Találkozón szerepelt, ahol elnyerte a Total Theatre Award-ot, a fesztivál egyik legrangosabb díját.
Némiképp zavaróan hatott, hogy – ellentétben a kiadványokkal, illetve a társulat honlapjának közlésével – a Deja Donne színpadán két nőt és egy férfit láttunk viszont: a bolgár Popova zömök alkata ellenére viszonylag ügyes mozgású, táncos lábú parasztlegényre emlékeztető férfivé változott. E változás izgalmas gondolatmeneteket indíthatott el a néző fejében, hiszen a látott produkció egy sajátos szerelmi háromszög villanássorozatának szikár, lírai lajstroma. Az eredeti verzióban mindezt tehát három táncosnő előadásában láthatták a kiválasztottak.
A There where we were, e szellemes című, érzékeny munka szélesvásznú mozifilmként került elénk: a színpadnyílás magasából széles, fekete függöny metszett le egy másfél méteres sávot, a kiürített színpad tágas terében virtuóz módon használt, izgalmas – nem direkt, hanem jobbára valahonnan, különböző felületekről visszaverődni látszó – fények világították, festették, díszítették a „cseh” társulat játékát. A játék kezdetén csak a két nő jelenik meg a térben: sokértelmű játékuk zavart kelt a fejben. Hol szerelmi kettőst, hol riválisok vetélkedését, kibékíthetetlen feszültséget vagy kikezdhetetlen ragaszkodást ábrázolnak mozdulataik. Sandroni és Noguchi ragyogóan használja testét: mozdulataik szenvedélyesek és elegánsak, telitűzdelve apró, ragyogó ötletekkel, sziporkákkal. Gyakran szinte lélegzetvisszafojtva várjuk, mivé formálódik, mibe torkollik egy-egy gesztus. Sandroni megejtő fizikai szépsége nem áll önmagában, mozdulatainak kereksége, pontossága, tüze izzásban tartja körülötte a levegőt. Noguchi alakjában, táncában finom és különös diszharmónia, keserűség rejtőzik. Előbbi az erős, a domináns, utóbbi pedig néha mintha csak az árnyéka, kolonca lenne partnerének. Ám a játék, a szereposztás egy-egy perc alatt is nagyot tud változni: ez a szerepjáték, státus-csere kifejezően, elismerésre méltó módon jelenik meg a mozdulatokban. A két nő széttartó és újra meg újra összeolvadó mozdulatai gyönyörű rendszerré állnak össze – olykor némi hézaggal, amit helyzetek, hangulatok túlmagyarázása, túltáncolása eredményez.
A térbe szinte civilként érkezik a Férfi. Hosszasan, vészjósló nyugalommal áll és szemlélődik a színpad mélyén, középen, a különös tükröződések, véletlennek tűnő, gyönyörű fények világította szín homályos zónájában. A szenvedélyes női tánchoz hűvösséget adagol: bábszerű, merev arcú gépnek tűnik. Suta mozdulatai eleinte komikusak: teste kevéssé engedelmeskedik, és, bár mindent igyekszik lemozogni, mintha erején felüli lenne vállalkozása, hogy szerepét eltáncolja a két nő oldalán. Megjelenése szétzilál egy pillanatonként formálódó, alakuló, de végül is érthető világot. Lenyúl, lekér, és magához ránt. Ormótlan. Sutasága, szögletessége idővel válik érthetővé. A két nő újra meg újra szökni próbál erőteréből. A férfi állandó, a nők elbizonytalanodnak, elárulják, kiszolgáltatják egymást. A Deja Donne előadása finom lelki folyamatok, a veszendőbe menés, az eljátszott bizalom, az elszalasztott lehetőségek, a tönkrement kapcsolatok helyzeteit láttatja finom, megragadó eszközökkel, kissé talán terjengősen. Örömteli volt Budapesten látni friss munkájukat. De hol van Popova?

Halász Tamás
08. 08. 6. | Nyomtatás |