Medvetáncoltatás és állatszelídítés: a nemek egymás közt

Csehov: A medve – Aglija Youth Theatre Studio

Beethovenre sokat panaszkodtak zenészei, hogy szerzeményei lejátszhatatlanok. A kócos bécsi ilyenkor arrogánsan vállat vont, őt műveinek előadása már nemigen érdekelte. A tökéletes mű utolsó hangjegyének odafirkantásával az ő munkája véget ért. Csehov ugyanilyen szerepeket írt. Lehetetlenség őszintétlenül, kellő mélység nélkül játszani alakjait. Az odaadás legapróbb hiányossága is felfeslik darabjainak előadásaiban. Szinte döbbenetes látni, hogy az Aglija Youth Theatre Studio tizenévesei micsoda érzékenységgel, biztonsággal és gyönyörűséggel forgatják az orosz mester kottáját. Fenntartásaimmal ellentétben (Csehov iskolásokkal?) nemhogy a tapasztalatlanságnak nem mutatták a legapróbb zavaró jelét sem, de professzionális intézményeknél is ritkán átélhető színházi élményt nyújtottak a SZASZSZ-THEALTER fesztiválon bemutatott, A medve című előadásukkal. A rendezés, a szimbolikus színpadkép, a lágy érzéki mozgások és táncok, a színészi játék mélyen átgondolt, átérzett értelmezését mutatja a csehovi színháznak. Az egyfelvonásost nem pusztán kiindulópontként értelmezte a litván társulat, hogy elmondjon egy saját történetet, amihez az eredeti darab legfeljebb ihletforrásként szolgál. De nem is hagyta a drámát érintetlenül, hozzáírt, átdramatizálta. Az eredmény egy Csehovhoz fűződő már-már szerelmes viszonyt mutat.
Kérchy Vera

A szöveget nem értők a színészi játékra és a látványra hagyatkozva valamiféle titokzatosan bensőséges, atavisztikus közelségbe kerülhettek az előadással. Ez a jelentésétől megfosztott, lágyan görgő távoli nyelv csak még egy érzéki (és nem értelmi) elemként szolgálhatott a zene és a fények mellett. A történet szerint a szerelem fokozatosan bontakozik ki, ahogy megjelenik a hitelező a szolgájával begubózott fiatal özvegy birtokán, hogy pénzét követelve halálos küzdelem bontakozzon ki férfi és nő között. Itt – szóljon a szó bármi másról – már Szmirnov (Martynas Levickas) megjelenésének pillanatában izzik a levegő, a szenvedélyes szerelem szikrájától sistereg a tér.
Az első képben Luka, a szolgáló (Jonas Rimeika) egyedül tornázik a díszlet központi elemeként szolgáló kidőlt farönkön. Zilált játékosság, ragyogó tisztaság árad belőle, úrnője gyásza őt meg nem töri, elcsüggeszthetetlen gyerekként az egyedüli élő a kongó, kihalt házban. Semmi sincs benne az eredeti Luka öregségéből, de annál több az orosz népi világ babonás, mesés levegőjéből.
Az üresen hagyott térbe mindig úgy érkezik ferdén hátulról valaki – nesztelen, osonva –, mintha sűrű ködből lépne elő, pedig nincs semmiféle műfüst, csak a színpadról áradó súlyos atmoszféra. Elsőként egy törékeny, feketeruhás, lefátyolozott, kísértetszerű alak, a legcsehovibb nő, aki valaha színpadra lépett (Ina Petrakova). Luka úgy ugrálja körül a lassú léptű, szinte lebegő gyászmadarat, mintha szellemet látna, és közben zavarában kuncog e tekintélyt árasztó fenség láttán. Popova néma, olyan, mint egy bábu, hajlik, nyaklik, épp hol érnek hozzá. Luka mindenáron szórakoztatni akarja: a farönkre erősített nyeregbe ülteti, egy kötelet vet át magán, amit az úrnő ernyedt kezébe ad, ő pedig a rönk élére állva csak száguld, hasít tájakon, mesés országokon át.
A ködből időnként három foszladozó gyolcsba csavart kócos alak tűnik elő, három folyót megjárt Ophelia, hogy körbe dongják, körültáncolják az épp lelki viharaiba merült valamely szereplőt. Belső démonok kivetülései, az őrület vészmadarai ők.
A díszlet szimbolikus: a kidőlt fa és a rákötött nyereg a halott férj síron túli hangját, szellemének uralkodó jelenlétét jelképezik. A szöveg szerint Popova ura kedvenc lovát dédelgeti, kényezteti, így tartva fenn annak szorongató emlékét és az életükben jellemző elnyomó-elnyomott viszonyt. A kocsikázás imitálása halottidézés Luka és Popova részéről.
Ennek a groteszk párnak töri meg halk magányát Szmirnov, a Férfi, a Harsány, a Leigázó. Valamit akar a nőtől, erőszakol, követel, feltépi fekete bábburkát. (Itt esik legjobban nem felfogni a szavak értelmét.) Popova ellenáll, küzd, önérzetes nádszálként állja a vihar tombolását, a szél tépázza, táncoltatja. Szmirnov hosszú kötelet teker a nő karcsú derekára, középre áll, és a színpad széléig kiterjedő széles körben futtatja a betörni vágyott csikót. Popova szélsebesen sodródik, hajlong, vergődik a rá kivetett hálóban. Szenvedélyes zene tombol, majd hirtelen kihagy. A párbaj folytatódik, a tét, hogy ki lesz a medvetáncoltatás alanya és ki a tárgya.
A küzdelemben a gyász a némasággal együtt megtörik. Először távoli visszhang formájában érkeznek a nő szavai (magnóról halljuk őket), majd visszatalálva testéhez, Popova maga beszél. A színpad közepén saját örvényében forog, hatalmas fekete szoknyája repked: a bábból kihasadt a lepke.
Az előtérben dúló harc porfelhőjéből Popova hirtelen eltűnik, és a háttérben álló emelvény mögül először egy hatalmas fehér zászló emelkedik lassan, majd felbukkan az őt hordozó egyenes hátú apró női alak. A tetőre érve az orosz Jeanne d’Arc szembefordul, és egy hirtelen mozdulattal vízszintbe fordítva kettétöri a békezászlót. A férfi őrjöng a „nőemancipáció” ily szívós képviselője láttán. Megszokta, hogy medvemarkában porrá zúzódnak a nők, ezek a gyenge, öntudatlan lények. Ez itt egy ritka példány, aki vele birokra merészel kelni.
Popova párbajt ajánl. Kimérten rendezgeti a fémes csillogású tárgyakat maga előtt: lángpallosú angyal. A halál borzongató közelségében csap a legmagasabbra a szerelem lángja. A ruha színe fehérre vált, golyó helyett csók fúródik a másik testébe. Lakodalom az asztal tetején, vergődés egymás karjaiban, de a szikrázó lég nem enyhül, az ünnep vészjós hangulattal teli. Táncukban a vőlegény keze újra és újra az asszony nyakára fonódik, egymás körül tekergőző kígyók násza egymásba vésődő méregfogakkal.
Szmirnov hirtelen kiszakad az ölelésből, felnyalábolja bőröndjeit, amikkel érkezett, és útnak indul visszafelé. Majd megáll, hátrafordul, kezében a pisztoly. A menyasszonyi ruhájában is feketén ható Popova egy széken állva néz utána, messze a semmibe. Kábult karja felemelkedik, merőlegesen előreszegeződik, végén a törékeny testhez képest aránytalanul nagy fegyverrel. Néznek egymás felé, hosszú csend, majd dörrenés, alkonyi fény, és még mindig csak állnak a pillanat örökkévalóságába merevedve. Lassan mindketten lehanyatlanak: Szmirnov a földre, halálába; Popova a rönkre rögzített nyeregbe, gyászburkába. Egy hatalmas fa dől keresztül a színpadon a másik mellé. Luka rosszat sejtve érkezik, már nem kuncog, nem viháncol, de a kötelet makacsul az immár teljesen jéggé fagyott kézbe tuszkolja, préseli, a régi rönk élére állva szilaj csikóként sírva száguld, topogva, egyhelyben. A nyeregben ülő mozdulatlan alakot pedig lassan betemeti a sűrűn hulló fehér hó.
Az eredeti dráma a lagzival végződik. Laima Adomaitiene rendezésében az esküvő, a tökéletes egybefonódás képének pillanatnyi felvillanása és gyors eltűnése álomszerűvé teszi a jelenetet, mely így pusztán egy kísérő érzés szimbolikus kivetülése marad a halálos szerelmet övező, zilált érzelmek tengerében. Az egymásra találás tünékeny pillanata egy sokkal egyetemesebb, véget nem érő harc felvillanó részlete csupán. Így az előadás túllép A medvén. Mintha ez az egyszerű lecsupaszított történet, csehovi dráma-csontváz tömörségében az összes Csehov-dráma esszenciáját, kisajtolt változatát adná. Arkagyinából, Másából, Platonovból kinyert erők gyűjtőpontjává vált ez a rövid egyfelvonásos az Aglija Youth Theatre Studio színpadának örvényében. Virtuóz művészek sodró lendületű játékát nyújtotta, fiatalságuk legszebb húrjait rezegtette meg a három tizenéves Laima Adomaitiene mesteri vezénylete alatt.
08. 08. 6. | Nyomtatás |