A tehetetlenség táncai

Szabó Réka: Lomtalanítás

Amikor Szabó Réka belép a vakítóan fehér háttérfallal ellátott színpadra, melyen a bal hátsó sarokban mindössze egy fabódé, (gyóntatófülke, árnyékszék, jegykiadó) van, a hátán egy a gyúrótermekből jól ismert, összecsukható döntött haspadot cipel. Bajba kerül vele. Belegabalyodik, nehezen kezelhető teherként tételeződik a szerkezet. Miközben oldalazva közelít a bódé felé, folyamatosan motyog. Hárít: „nem az én hibám”, „nem miattam történt”. Nagy nehezen megválik a padtól, miközben közelít a fülke felé. Beül, továbbra is motyog, kihajol a fakabát apácarácsos kis ablakán. Szenet hány, vagy fekete vért? Hirtelen sötét.
Haynal Ákos

Szabó Réka új koreográfiáját, melynek címe Lomtalanítás, alcíme mozgás- és lélektanulmány két részben, a MU Színházban mutatta be az örvendetesen nagy érdeklődéssel kísért, három éve minden esztendőben megrendezett L1 Táncműhely fesztiváljának nyolcadik napján társaival, Jarovinszkij Verával, Nagy Andreával és Réti Annával.
Az L1 Független Táncművészek Társulása az elmúlt években markáns színeket lopott a hazai táncéletbe. Nem társulatról van szó, mindössze hét koreográfus (Berger Gyula, Hargitay Ákos, Michaela Pein, Gál Eszter, Ladjánszki Márta, Mészöly Andrea, Szabó Réka) alkotóközössége. Ők együtt vagy külön, vendégművészekkel vagy sem, rendszeresen jelentkeznek új alkotásokkal, melyeket az alternatívnak nevezett szcéna törzshelyein, legelsősorban a MU Színházban, de a Trafóban, a Millenárison és nem utolsó sorban a Szkéné Színházban mutattak be. Egyes műveikre jellemző, hogy nem tisztán táncban gondolkoznak, gyakran szövegek vagy akár képzőművészeti alkotások egészítik ki a koreográfiákat. Szabó Réka egyik legutóbbi alkotása, a Véletlen remek példa erre a művészi attitűdre, hiszen a matematikus végzettségű táncos-koreográfus hol Mérő Lászlót, hol pedig Vancsó Ödön professzort építette előadásába, hogy a matematikusok a véletlen természetéről tartott eszmefuttatásaikkal meghatározzák a tánc kereteit, a táncosok mozdulatait. A Lomtalanítás sem csak zenében és táncban gondolkozik, mint az alant kiderül.
A színpad elsötétülése után a kezdetben halvány fényben derengő színpadon három táncos jelenik meg, a háttérben kicsiny fülkéjében Szabó Réka továbbra is ott motyog. A műsorfüzet egy mondata szerint: „A szemétdomb bennünk van, hurcoljuk egyre fáradtabban, önnön életünk roncsainak szerencsétlen guberálói.” Ez a főtétel, és ettől a szünet nélküli majd’ egyórás produkcióban nem is tér el. Nem folyamatot mutat be, hanem állapotokat. A tehetetlenség jelenik meg a lemondó legyintésekben, a néha tétova, néha zakatoló, félbeszakadt mozdulatokban. A lányok kitárulkozó mozdulatai is inkább a cselekvőképtelenségből fakadó megadás gesztusai, és éppen ezért cseppet erotikusak. Kapcsolatokról sincs szó. Szabó Réka figurájának bezártsága, beszűkültsége, mintha rávetülne a színpad másik három alakjára. A szinte mindig markáns, súroló- és ellenfényekkel (Kovács Gerzson Péter munkája) megvilágított táncosoknak (akiknek ezáltal társai lesznek a magukra és a háttérre vetülő árnyékok) sincs igazából közük egymáshoz, nincsenek érintések, nincsenek szembenézések, nincsenek egymás között feszülő érzelmek. Mindössze a három figura éli sejthetően a Szabó Réka által játszott alak gondolatait. A tánc során többször előfordul, hogy a mozdulatok szinkronba kerülnek egymással, ezek azonban rövid periódusok. Inkább jellemző, hogy fáziseltolódással mutatják be ugyanazokat az elemeket, vagy hogy (nyilván ugyanabban stílusban és mozgásvilágban) külön élnek. Az előadás első felének nagy erénye a zeneválasztás. A dj Mangó, Márkos Albert, Németh Márton által jegyzett hangzóanyag nagyrészt tört ütemekre, dobra és basszusra (magyarul drum ’n bass-ra, még magyarosabban dárenbézre) épül, ami kétségtelenül magával ragadó lendületet ad az előadásnak. A lassabb dallamok az elektronikus zene ellenében elsősorban hegedűre, zongorára épülnek, és először az első tétel végén Marianne Faithfull (hacsak valóban nem ő az) depressziós stílusában egy nő énekel sokatmondóan az időről. A zene azt sugallja, mintha hosszabb mániás és rövidebb depressziós egységekből állna a koreográfia, és ha megkaparnánk, jobban megvizsgálnánk a tánc ütemét, minden bizonnyal ugyanez az eredmény születne. A tánc első felének végén elhalkul a zene, megint előtérbe kerül a motyogás, a három figura mozdulatlanságba merevedik, újra sötét, majd bizonytalan taps a nézőtérről.
Aztán kiderül: a második részhez az átdíszletezés is szerves része az előadásnak. A „műszak” (tudják, ahogy a műszak kinéz, hórihorgasan, pólóban és sportcsukában) simán, semmitől sem zavartatva bejön civilként. Kívülről jöttként letakarítja a színpadot (egyébként igen szórakoztató módon), és egy másik, mégis az előzőhöz hasonlatos világot teremt. A táncosokat mint próbababákat a hóna alá kapja, és a takarásba viszi őket, a fent említett haspadot középre helyezi, lebontja a fülkét és áthelyezi középre, így megfosztja Szabó Réka figuráját ettől a menedéktől. Vagyis tán mégsem. Lehetséges interpretáció az is, hogy az átrendezéssel bepillantást nyerünk a fülke, vagyis a főszereplő univerzumába. Amikor Szabó Réka egyedül marad, újra megszólal, immár jól artikuláltan, érthetően beszél. Itt lép be az az elem, a szöveg, mely ha úgy tetszik kevert műfajúvá varázsolja az előadást. Mozdulatai újra meg újra idézik az első rész koreográfiáját, mondatai pedig mind ugyanarról szólnak; az elgondolásról a tett helyett. Mert nincs mibe kapaszkodnia, nincsenek cövekei, minden fejében megszülető gondolatnak azonnal ott az antitézise. Azonban a szöveg megjelenése két ok miatt is gyenge pontja az előadásnak. Egyrészről konkréttá teszi a mozdulatokat. Persze primitív lenne azt feltételezni, hogy minden egyes szónak megvan a maga mozdulata Szabó Réka koreográfiájában. Azonban az értelmező elme (vagy én) szinte kényszeresen a szó=mozdulat egyenlet megfejtését keresi, próbálja kódként alkalmazni az első részhez is, pedig a táncban pont az a szép, hogy elmondhatatlant mutat meg. Másrészről a nem túl erős prózához (Petri Lukács Ádám és Szabó Réka alkotása), melyben az elindulás, a tenni akarás felett a tehetetlenség győz, bizony nem járul színészi mesterségbeli tudás. Szabó Réka (aki egyébként a közelmúltban bemutatott H.U.D.I előadás, A kárhozat zsoltárai című produkcióban is vállal színészi feladatokat, kétségtelenül nagyobb eredménnyel) koreográfiáit és gondolatait szeretni nem nehéz, azonban képzetlen hangja és színészi eszköztárának hiányosságai miatt a profi mozgás és az amatőr szövegmondás eredménye felemás lesz.
A nézőnek könnyen az lehetett az érzése az est folyamán, hogy két produkciót láthatott ugyanarra a témára, ahol az első pörgősen, jó ütemben, jó zenével, tele ötletekkel valósult meg, míg a másik, nos a másik nem sikerült.

Szabó Réka: Lomtalanítás

Szöveg: Petri Lukács Ádám, Szabó Réka
Jelmez: Juristovszky Sosa
Fény: Kovács Gerzson Péter
Zene: dj Mangó, Márkos Albert, Németh Márton
Rendező: Szabó Réka
Előadók, koreográfia: Jarovinszkij Vera, Nagy Andrea, Réti Anna, Szabó Réka

Helyszín: MU Színház
08. 08. 6. | Nyomtatás |