A bambusz dicsérete

A Száz Bambusz Hangjának Csarnoka – Medence Csoport és Élőkép

Távoli, egzotikus – gondolja az ember a cím hallatán. És rögtön felsejlenek benne az ilyen témákban szép számmal rejtekező taposóaknák: az, hogy a távol-keleti művészet, kultúra így európai (pontosabban: magyar) szemmel csupán az „érdekességet” dobja felszínre egy számunkra távol eső hagyományból. Az, hogy talán esetlen „kultúrfordítást”, valamilyen ál-keleties filozófiát látunk majd megtestesülni; hogy egy átgondolatlan gesztussal újra arcul ütjük tulajdon kultúránkat – és egyáltalán nem mellesleg: azt is, amelyben tudatlanul, ismeretlenül kívánunk megmerítkezni.
Azután nézzük az előadást – és itt újra pontosítanom kell: részt veszünk benne –, és szép fokozatosan foszladoznak kétségeink. Ez esetben ugyanis könnyedén, finom léptekkel járják be az alkotók azt a minden szempontból érvényes utat, amely nem másoláshoz, nem szembesítéshez, nem látensen arrogáns kioktatáshoz vezet, hanem egyszerűen megmutatkozni enged újabb és újabb szemléletmódokat.
Az előadás létrehozói rendkívül jó érzékkel két lényeges pontra helyezik a hangsúlyt: az egyik a szemléletmódoknak fentebb említett rugalmas váltakoztatása, a másik pedig, hogy ennek tárgyául éppen a bambuszt választották. Ugyanis mindvégig a bambusz áll a fókuszpontban; azok a negyven centiméternyi, hellyel-közzel levelet hozó, lakásainkban előbb-utóbb elpusztuló elvenzöld pálcikák – gondoljuk. Esetleg a belőlük készült dísztárgyak. Vagy, ha nagyon messzire megyünk, eszünkbe ötlik egy-egy természetfilm a hatalmas bambuszerdőkkel – de ezzel többnyire végképp megelégszünk.
Sebestyén Rita

Kicsit még bosszankodom is, amikor a Millenárison a kör alakú, tágas előcsarnokban a körülbelül fél órás „perlűdöt” hallgatom. Négy szürke kimonóba öltözött nő jár fel-alá a térben, kezükben kiszáradt bambuszbotokkal; hátukon a kimonót hagyományosan összefogó öv ormótlan narancsszínű hátizsákba redőződik. A hátizsákokban pedig magnók, amelyekből pár másodperces csúszásokkal ugyanazok a szövegek hallatszanak. A szubtilis irónia és a hang-effektusok, amelyeket a visszhang és a pár taktusnyi elcsúszások generálnak, rögvest érzékelhető. Azután figyelek a szövegekre: a botanikus tudományos fejtegetéseire, az építész mondandójára, aki már a belső üres terekről beszél, a szerzetes történetére. Úgy negyedóra múltán alaposan ráunok a feszült fülelésre, és gyorsan becsörtetnék az előadás helyszínére – ha hagynák. De nem hagyják. Árad tovább a szöveg – most már tényleg türelmetlen vagyok –, a közönség egyre sűrűsödik a körgyűrűben. Nincs más választásunk; aki már nem bírja figyelemmel, az a közönséget nézi, beszélgetésbe elegyedik – akár a kimonós lányokkal is, akik, mint kiderül, megszólíthatók, sőt, készséggel szolgálnak bővebb információval a tudományos és szakrális szövegeket illetően. Szóródik a figyelem, váltakozik a befogadás módja és mértéke; közönség az előadással, közönség a közönséggel a neki megfelelő kapcsolatot alakíthatja kedvére. Általános zsongást, egyre inkább egybemosódó közönség és előadás együtt-létét szakítja félbe az elhangzó kérés: kövessük bambuszbotos vezetőinket, akik egyik helyszínről a másikra visznek majd bennünket.
A fehér leplekből álló folyosó falaira árnyékként vetülnek magas botokon ágáló testek. Hatalmas belmagasságú csarnokba érünk, fejünk felett újra fehér vászon, rajta levelek képe váltakozik (mintha erdőben szaladnánk, forognánk, fejünket folyton felszegve), hangok hallatszanak – nem nehéz kikövetkeztetni: bizonnyal különböző vastagságú és szárazságú bambusz-rudakból valók. Az előjáték, az út, amelyet megtettünk, ez a jelenlegi tér-, hang- és képélmény láthatólag mindenki számára elegendő ahhoz, hogy hagyja érzékeit feloldódni az időt elmosó impresszióban. Végre megértjük: nem kell most jelentést kicsikarni, értelmezni, okosan bólogatni – legalább annyira lényeges, hogy átadjuk magunkat a bennünket érő hatásoknak, hogy egyszerűen csak jelen legyünk mindabban, ami itt és most történik. A bennünket körbefolyó hang-kép áramlatok felmentenek az előadás olvasásának kényszerétől, olyan módon lecsökkentik a befogadó-mű távolságot, hogy egyenesen lehetetlenné teszik a kívülállást.
És azután ismét váltás: nézők és előadás újra külön tagozódik, amint megszűnik a vetítés, és ülőhelyeinkkel szemben megjelenik a hagyományos színházi teret idéző játéktér, benne a bambusz-gólyalábakon egyensúlyozó szereplőkkel. Nem várok koreográfiát – és nem tudom eldönteni, hogy van-e ilyen egyáltalán. A gólyalábas nők mozdulatai, egyensúly-játékai ugyanis olyannyira egyénre szabottak, hogy lehetetlen megállapítani, hogy azon a néhány nyilvánvaló referenciaponton túl, amikor mozdulatok, tekintetek, léptek találkoznak, van-e rögzített pontja előadásuknak. Nézzük, amint testük az egyensúlyozás megkívánta pózokba tekereg, lábuk toporog a gólyalábakon, karjuk kinyúlik; nézzük a meghosszabbított lábakkal való újrarendezett arányokat, hallgatjuk a hol egyenletes, hol felgyorsuló, lelassuló topogást. Nem cirkuszmutatvány: a test összhangkeresése a gólyalábbal, testek egymásra-hangolódása, kopogások természet adta lüktetésből született zeneműve. Látásunk, hallásunk, térérzékelésünk és asszociációs készségünk szab határt a befogadásnak – annyit látunk-érzünk belőle, amennyit akarunk és amennyire képesek vagyunk. (Budapesten utoljára Heiner Goebbels előadásán érzékeltem ehhez hasonlót; egy ritmus, egy dallamfoszlány repetitív lejátszását, amely előbb-utóbb arra sarkallja a közönséget, hogy saját gondolataival, fantáziaképeivel töltse ki a hallható által lazán megadott keretet.)
Megint vezetnek. Váltás: különös módon átköltött reália – bambuszerdő imitációja felaggatott, a talajt nem érintő, kiszáradt bambusztörzsekből. Sűrűségük oly nagy, hogy csak őket érintve haladhatunk át rajta: megérintjük, megkocogtatjuk a függeszkedő, halott „törzseket”. Azután csend.
A következő „jelenet” egy négyszögletű mesterséges tavacska felett zajlik. A pár centi mély tó alja fekete fóliával bélelt; így inkább gondolnék természetes alapanyagú tükörre. Mint mondtam: csend – és hozzá koncentráció. A tükör-tó felett ugyanis, bambuszbotokból ügyesen és egyszerűen összeeszkábált két emelő- és forgószerkezeten két apró, vékony, légies lény lebeg. Törékenységük, mozdulataik, ruhájuk sejteti, hogy lányok – fehérre festett arcuk, lebegésük viszont inkább valami finom, árnyalt, nemtelen lényekké alakítja őket. Egymás tekintetén függnek; állandó szemkontaktust tartanak, minden mozzanatuk összehangolt, pontos és lassú. A földön két fiú áll; figyelmük központjában a lebegők – az ő lassú röppályájukat irányítják úgy, hogy botokkal a felfüggeszkedő szerkezetet ütögetik, terelgetik. Összekapcsolódás, szétválás, szimultán és szukcesszív mozdulatsorok olyan méltóságteljesen mennek végbe, mintha a súlytalanság állapotát sikerült volna megteremteni. És valójában erről van szó: a testetlen figyelem, a láthatatlan pályák, néhány egyszerű, természetszerű szerkezet rácáfol a fizika alaptörvényeire. Ahogy szemünk követi a szinte anyagtalanná vált lebegőket, mi súlyosak, lenn ragadtak is olyan csendben, olyan moccanatlanul figyelünk, mintha tekintetünkkel fenntarthatnánk a levegőben úszókat. Időt – csakúgy, mint a többi jelenet esetén – nem tudok mérni; talán öt, talán tíz percig tarthat ez a testet ünneplő és egyben megcáfoló lebegés, amely kétségtelenül az előadás csúcspontja.
Nem hiszem, hogy a nézők nagy részének túl nagy akadályt jelente a ráhangolódás erre az előadásra. Az újra-láttatás, a másként-láttatás egyébként sem idegen a nyugati művészettől (gondoljunk csak Duchamp-ra). Hozzá adódik még ehhez az a fajta csendes, a szemlélődés tárgyát kibontakozni engedő figyelem, amely a keleti művészet sajátja. A bambuszok „megszólaltatása” nem csak azt jelenti, hogy így vagy úgy is használhatjuk ezt a hol szál-vékony, hol hatalmas, hol törékeny, hol robosztus növényt; vagy azt, hogy hol ütő-, hol fúvós hangszerként kezelhetjük. Az előadás nem pragmatikus lehetőségeket sorjáz, és nem is provokálja a közönséget. Sokkal inkább utakat nyit a szemlélődésnek, amelybe maga a szemlélő is bevonódik – ha mindenáron távol-keleti példával kell esetlenül élnem: ugyanúgy, mint ahogy a haiku írója részt vesz a tárgyául választott fűszál ezerféle életében. A „lebegést” követő további képek, mozzanatok ugyanebben a gondolatban fogantak; utakat nyitogató, játéktereket kínáló események.
Csak a legutolsó momentumot említem még: egy újabb helyszínen az előadók (a Millenáris labirintusában lépcsőkön vezetnek fel egy szinttel magasabbra) lassan, gondosan húzkodnak vastag, kiszáradt bambusztörzseket, amelyek a súrlódástól, az üreges belsőtől visszhangoznak. Majd néhányan a közönség felől áttörve vékony, friss bambusz-szálakat csattogtatnak. A teljesen különböző hangzás, a meglepetés, a találékonyság értéke csendes – számunkra talán szokatlan – humorral gazdagodik. Óhatatlan a mosoly – még az előadók arcán is.
Az előadás alcíme szerint „akusztikus vizuális térélmény” az, amit érzékelünk, amelyben részt veszünk. Kétségtelenül van igaza annak, aki ilyen módon fogalmaz, hiszen a magyar közönség kevéssé szokhatott hozzá, hogy azt tekintse színháznak, ami nem történetfűzés, nem bizonyos szereplők cselekedeteinek sorjázása. Azért reménykedem benne, hogy ezt a fajta reprezentációt, amelyben a testek, tárgyak, hangok a térben és időben új és új életet élnek, új és új jelentések közt mozognak, előbb-utóbb mégis színháznak – méghozzá a legjobbak közül valóknak – merik nevezni alkotók és közönség egyaránt.

A Száz Bambusz Hangjának Csarnoka
Medence Csoport és Élőkép

Tervezők: Bérczi Zsófia, Bodócky Antal, Gross András, Magyar Gergő, Terebessy Tóbiás
Előadók: Bársony Júlia, Bérczi Zsófia, Birtalan Krisztina, Bodóczky Antal, Gábos Barna, Gross András, Gyöngyösi Adrienn, Kántor Kata, Kő Boldizsár, Magyar Gergő, Molnár Márk, Móninger Zsolt, Nagy Fruzsina, Németh Marci, Szarka Fedor Guido, Terebessy Tóbiás

Helyszín: Millenáris
08. 08. 6. | Nyomtatás |