Digitális szférák zenéje

A kárhozat zsoltárai

„Beckett(-i) dalokat” éneklő „Rómeó(k) és Júliá(k)”, valamint „Don Juanok” a („Cseresznyés)Kertben”. Az „Emberek tragédiáját” háttérbe vetített képek festik alá, mint a Madách parafrázisban. A kárhozat zsoltárai felsorakoztatja Hudi László korábbi előadásainak téziseit, motívumait, formai jegyeit, melyek címét mondatba szőttem fentebb. Hiányzik azonban belőle a Mozgó Ház Társulat előadásainak esendő bája és személyessége, ami a társulat összetéveszthetetlen egyéniségű színészeinek a sutaságig hiteles, már-már a civilségbe hajló, utánozhatatlan jelenlétéből fakadt. Groteszk párosokat látunk: egymást tipró, elfogadásért, enyhülésért, szeretetért nyüszítő férfiakat és nőket, akiknek boldogtalan szerelmét, szeretetlen boldogtalanságát egy-egy bizarr akció, sajátosan használt kellék, színpadi trükk hivatott felmutatni, mint a Rómeó és Júliában. Óriás szivart gyújtanak meg középen, majd külön-külön szívja a páros a ketté égett rudat, egyszer-kétszer elnyomják a tenyerükben, Krisztus stigmáinak helyén, az odakent masszában. Szemre tapasztott tükörtojást óhajtana kidurrantatni egy másik férfi a kezét mindegyre elrántó, veszettül tiltakozó alkalmi ruhás partnernőjével. Sikerül is neki: egyszerre vakítja meg magát, mint Oidipusz, és kasztrálja magát jelképesen (a tojás az egyik legáltalánosabb termékenységszimbólum, ezt pukkasztja ki, hogy folyjék a sárgája a földre, mint vér). Fénylő barna hajat töm szájába egy másik öltönyös (Kövesdi László) kanállal és villával, mintha spagettit falatozna, szakszerűen, mint egy jól nevelt olasz, majd belefullad. A szavakkal együtt hányadék pereg ki a szájból, önkielégítő angyal bugyijából vizet, vizeletet facsar a padlóra. Kezdetben roncsolt, torzult arcú emberek tépik szaggatják le hártyaszerű maszkjukat (mint a Don Juanban), hogy mikrofonba (mint Az ember tragédiájában) sikolthassák fájdalmukat. A zárlatban a három hím ügyes technikai trükkel több liternyi vért présel ki partnernője lemeztelenített melléből (a meztelenség is szintén visszaköszönő eleme Hudi László rendezéseinek, ahogy a ötletes trükkök is). Ölelve gyilkolnak! A nemiség kín, az utolsó ölelés a másik elpusztítása, a tökéletes birtoklás, mint egy Marco Ferreri filmben.
Perényi Balázs

Bukott angyalok gúnykacaja, részvéttel teli zokogása, vigasztalan gyásza festi alá a párkapcsolatok poklában vergődő duetteket. Istenhez hanyatló árnyékok, emberek és aláhullottak rimánkodnak a megváltásért, megváltatlanul, megválthatatlanul. Nem mentesek ők sem a szenvedéstől, egyikük kötéllel a nyakán próbálja felkötni magát, ami persze nem sikerülhet, az angyalok, még a bukott angyalok is testetlen, így súlytalan lények. Pechükre halhatatlanok, örökké kárhozottak.
A Racine, Rilke, Weöres Sándor, valamint apokrif iratok és a Zsoltárok-könyvének mondataiból kontaminálta Imre Zoltán dramaturg és a rendező a szövegeket, amit elénekelnek, sikoltanak, recitálnak (ahogyan a Beckett-dalokat korábban). Néha tisztán és szépen, akár több szólamban (jó hangú muzikális színészek), legtöbbször azonban fülsértő módon és hangerővel. A „dalok” szó szerint fájdalmasak, a produkció profi hangosításának köszönhetően konkrétan „fülsértőek”. Esetleg érteni egy-egy szépséges sort, zömmel azonban csak nagyon expresszív szavakat (sötét, halál stb.) dobnak ki a szövegből.
A háttérben disznóvágás, hústrancsírozás, kiömlő vér, belek és zsigerek látványa hivatottak illusztrálni a testit, vagyis hogy gőzölgő hús és vér Isten taszítóan érzéki teremtménye, az ember. A zsigerit ellenpontoznák a barokk kastélyok francia kertjeinek fotói és rajzai, a rideg ráció, a természetet uralni kívánó gőgös emberi értelem gigantikus szimbólumainak képei. Ezt váltják ritmikusan Lorenzo Bernini misztikus egyben erotikus elragadtatásban tobzódó szobrainak (Parittyás Dávid, Szent Teréz eksztázisa, Apollón és Daphné) fényképei. (Meglehetősen kockázatos remekművek képét mutatni egy előadásban, előfordulhat, hogy tökéletességük rámutat az előadás esetlegességére.)
Sajnos nagyon találó a darab prológusa, a konvencionális bohóctréfa, amit Kövesdi László prezentál rendkívül tehetségesen. Az etűd leleplező kritikája a bemutatónak. A színész mikrofonhoz sétál, zavartan, sóhajt, bénázik viccesen, kinéz a közönségre, csak nem jönnek a szavak. A félszeg szónok ezerszer látott remek alapszituációjának igen szórakoztató verzióját kapjuk. Kövesdi megkopogtatja a mikrofont, és tetszik neki, hogy hangokat hall, méghozzá milyen érdekes hangokat. Egyre jobban belejön a játékba, ami mindenkit elragad, ha egy kihangosított mikrofon kerül a kezébe. Zakójához, selyem nyakkendőjéhez dörzsöli az instrumentumot. Zenél, zörög, szórakozik egyre lelkesebben. Majd óvszert húz a fallikus eszközre, s a nadrágjába csúsztatja hátul, hogy a sliccén át kihúzza elől a mikrofonpéniszt. Mikrofon-maszturbáció – ez az egész előadás. Technicizált szellemi önkielégítés.
Hideg és perfekcionista mutatvány a hangosítással, fénytechnikával. Horizontális szétteregetése egyazon témának – nem alászállás és nem felemelkedés. Monoton variációja egy gondolatnak. A szakralitás csak illusztráció: szárnyprotézis. A transzcendens jelenléte olyan, mint a vállra erősített fehér szárnyak: rátét; vagy mint a vetítet videó: illusztráció. Kivételes anyagi és technikai feltételekkel megtámogatott formalista semmitmondás, ami még csak nem is virtuóz, mint a legjobb manierista alkotások általában.
Az üvöltő hangerő legtöbbször árulkodó. Ha egy előadás nem mer csendben maradni, ha akusztikus és vizuális zajokkal, harsány hatásokkal árasztja el a nézőket, az gyakorta (így jelen esetben is) a mondandó és az önbizalom hiányáról árulkodik. Akkor szokták följebb és följebb tolni a potmétert, egyre sötétebbre és sejtelmesebbre világítani az előadást, ha érzik, hogy csak nem hat a színjáték: jó lesz tehát megzengetni, kivisszhangosítani és eltakarni. Akkor tobzódnak a disszonanciában, a zenei diszharmóniában, ha ezekkel a nyers hatásokkal akarják kicsikarni a gyötrelmet a befogadóból, amit esztétikai élményként, az ábrázoltból az ábrázolás által kellene hogy megéljen a szerencsétlen. Az előadás zenéjéért, az élőben megszólaló vonósnégyesért Barna Balázs és Gryllus Samu felel. Nagyon jól esik, amikor néhány pillanatra egy kis harmóniával merik dekonstruálni a bombasztikus diszharmóniát.
Végtelenül modoros az egyébként nagyon tehetséges színészekből álló társulat játékmódja. Nem igaz, hogy valódi tétje, tényleges kockázata, veszélye lenne ennek, az önmagát önpusztítóan kegyetlennek mutató, s egyben szándékoltan elidegenített „kísérletnek”. Látszólag saját poklában kutakodik a színész, aki visítva, kővé dermesztett vagy fintorba torzult, esetleg bárgyún szomorú arccal hajtja végre a „nagyon durva” akciókat, mondjuk hasba rúgja terhes asszonyát. Na és! Jobb híján csak tetszelegnek a kíméletlenség gesztusaiban. Ellenszenves, egyhangú és érdektelen ez a tocsogás a mélységnek hazudott sekélységben. Értem én a szórólapot, hogy nem „történés”, hanem „állandóság”, de ha az is, hát nem egy hálás színészi feladat. Üzemszerűen szenved a társulat.
Nem hangköltészet, amit tőlük hallunk. Az emberi hang, a hangképzés számtalan lehetősége közül szinte csak a rekedt hörgést és fejhangot használják, ezt effektesíti meg a hangmérnök. Megint csak a technika dolgozik az alkotó helyett. Hosszabb stúdiumot igényelne az emberi hang feltáratlan adottságainak megismerése, de ha ezzel bíbelődnének, talán nem jutna idő, hogy ezt az egész méregdrága és masinériát szcenírozzák. Csúnyán materialista szempontnak tűnhet újra és újra felemlegetni a produkció költségességét, de mégis úgy érzem, hogy a magyar alternatív színház mai helyzetében nem mindegy, mennyibe kerül egy művészi kudarc.
A Don Juan kapcsán Hudi László és a társulat – az azóta feloszlott Mozgó Ház – válságát sejtettem, és a művészi megújulás szükségét éreztem. A kárhozat zsoltárai nem előre, hanem visszalépés, nem útkeresés, hanem a már bevált, valaha kétségkívül eredeti és izgalmas megoldások pöffeszkedő expanziója s egyúttal kiüresedése. Avantgarde-show. Nem az a baj, ha egy alkotó monomániás, mint Hudi László (aki a magyar színház egyik legkitűnőbb, legeredetibb alakja), hiszen számtalan zseniális művész írja, festi, zenéli el mindig ugyanazt, de az már probléma, ha ez az ugyanaz egyre kevésbé hiteles és releváns.

A kárhozat zsoltárai

Zene: Barna Balázs, Gryllus Samu
Video:    Vajna Balázs
Technikai vezető: Szirtes Attila
Dramaturg: Imre Zoltán
Rendező: Hudi László
Szereplők: Gőz István, Kövesdi László, Kővári Eszter Sára, Pereszlényi Erika, Pintér Gábor, Szabó Réka, Urbanovics Krisztina
Zenészek: Bujtor Balázs, Gulyás-Nagy György, Jávorka Ádám, Kántor Balázs
08. 08. 6. | Nyomtatás |