Tom, Dick, Bob, Bert, Jim és a Kapitány

Partok, szirtek, hullámok – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Hatan utaznak egy hajón: Tom, a gyilkos, Dick, az öngyilkos, Bob, a koldus, Bert, a pedikűrös, Jim, a bűvész és a Kapitány. Hat hangszerrel: fuvola, bőgő, gitár, hegedű, dob és triangulum. A Stella nevű hajónak, a királynőnek „vélhetőleg” utolsó útja lesz ez, jelenti be a Kapitány. Aki furcsa szerzetekből válogatta össze legénységét. Mindenkinek gyanús, zavaros a múltja, és valami személyes oka van arra, hogy utazzék. Mert bujkálnak, menekülnek, kincsre vadásznak, vagy éppen nincs jobb dolguk. De ez a legénység, közli a Kapitány, más lesz, mint minden eddigi – mint bármilyen, tenném hozzá –: hiszen az egyetlen igazi feltétele annak, hogy felvegyék őket a hajóra, az volt, hogy mindannyian játszani tudjanak egy hangszeren. Nem is akárhogy: jól! Ők fogják megalapítani a Stella nevű zenekart, amely majd útjuk során koncerteket ad a kikötőkben. Ebből fogják eltartani magukat és a hajót. Barabás Olga Partok, szirtek, hullámok című előadásában ez az út és a zene adja a történetet. Mert hagyományos értelemben vett történet nincs, mégis az előadás csupa történés. Az egyes figurák múltból hozott és előttünk kibontakozó története, a megszülető és folytonosan újrarendeződő viszonyaik története, a zene és az együttmuzsikálás történése. Barabás Olga most is, mint korábbi előadásaiban azt a színházi létet és együttlétet teremti meg – színpadon és nézőtéren egyaránt – amelyben játszónak, nézőnek lenni egyaránt jó. A színpadi történés mozgatórugója a megszülető, széthulló és újrakötözött együttlétek, együttzenélések dramaturgiája. Melynek a néző lassan igazi közönségévé, részesévé válik. Az előadás egységbe olvaszt színpadot és nézőteret, zenészeket és hallgatóságot. A kapitány bejelenti: a zenekarnak egy produkciót kell létrehoznia, de az nem lehet valami szokványos játék, hiszen „a közönség újat akar”. És miránk tekint. Mi vagyunk tehát a közönség, s ez a pillantás tudatosítja bennünk, hogy nemcsak hogy nekünk játszanak, de ezek a mi elvárásaink is: újat akarunk. Zenés próba kezdődik, a „próbák” (színháziak) számtalan gegjével. A Kapitány elképzelése szerint a zenekar mozgással, játékkal adja elő koncertjét, ám a triangulumos zenész folyton lekésik, a bőgős panaszkodik, hogy nem tud közlekedni hangszerével, a fuvolás és hegedűs egyvégtében egymást kerülgetik. Idétlenkedés, humor és káosz. Úgy tűnik, a zenéléstől sem sokat remélhetünk.  Aztán a Kapitány elkezdi monológját, amelyben korábbi utazásairól, mostani elindulásukról számol be, az utazás örömeiről, keserveiről, jelenből-múltból összekevert emlékképeiről.
Tompa Andrea

Költői ihletettségű szöveg ez, Barabás Olga önálló – bár bizonyára a klasszikus angol irodalomból merítő – alkotása. A zenészek a hajó hátsó részébe vonulnak, felcsendül az előadás zenei vezérmotívuma. Lassan áttetsző függöny ereszkedik le, mely mintha esőcseppek zizegését sugallaná (a kopottas hajó, kétszintű játéktér – fedélzet és hajóbelső – tervezője Bartha József). A Kapitány, fejébe húzva tányérsapkáját, fázósan jelenti be: eleredt az eső. Mire kimondja, hogy „csurom vizes lettem”, ennek az érzete már rég meg is teremtődött. Barabás Olga színházában nincs ábrázolás: metaforák vannak, érzetek, hangulatok és elsősorban játékok. Jimnek, akinek egyik jellemzője az, hogy soha nem kapott levelet, egyik legénységbeli társa levelet ír, melyet egy kikötőben ad fel. Jim végtelen meglepetése és öröme dobolásban fejeződik ki: dobolni kezd mindenütt, a hajó vas és farészein, végül Tom cilinderén. Így fonódik össze a zene, a zenélés öröme a színházi szituációval és az emberi állapottal. Mert a létállapotok kifejezésére itt nem szavak vannak – abból van talán a legkevesebb, s talán ezért is lenne túlzás drámának tekinteni e művet –, hanem hangszerek és színészi gesztusok, játékok. Ők beszélnek a szöveg helyett. Az esőfüggöny susogása, a színészi játék, a zene atmoszférája teremt történetet (történést), és nem az ábrázolat. A Kapitány, narrátor szerepbe bújva, bemutatja szedett-vedett legénységét, és valamennyi figurával valamilyen páros játékban ismerkedünk meg. Ezek a játékok – például a piperkőc pedikűrös cipős lábával való pipiskedő gesztusok, melyek lassan kéjes élvezethez vezetnek, vagy Tom játéka a sikkes kalapjával – az előadás meghatározó nyelvezete. Mindegyiküknek egy szótagos neve van, olyan, amilyen egy tengerésznek kell, „hiszen nem szólongathatjuk egymást egy fél óráig” – mondja a kapitány. Ahogy a nevük, ők maguk is hasonlóak, s az előadásban azonos súlyú szerepet töltenek be. Lassan megismerjük őket (bár mindent, amit mondanak magukról, nem hihetünk el) egy-egy tipikus helyzet, jellemvonás vagy tárgy révén. Az egyes figurák viselkedésmódja, gesztusai az ismertetőjegyük: a Kapitány, ahogy egy rendes kapitányhoz illik, folyton ordibál, de elakad a hangja, amikor a legénységének parancsolgat, mintha valami félénk, ijedt emberke lakozna benne; a pedikűrös Bertnek a keze, az ujjai élnek külön életet (lesz majd oka is ennek), Tom pedig henceg és szépeleg, de minden szava ironikusan játékos, s így kétségbe vonjuk tartalmát. Az előadás során mindannyiuknak rendre kerül valamilyen ismertetőjegye, őket meghatározó tárgy is. Ezek a tárgyak – egy kalap, kesztyű, öngyújtó vagy bicska – adják majd ki a történeteket. Nemcsak arra szolgálnak, hogy azonosítsák birtokosukat, de a szereplők közötti viszonyok rendezésére, szétdúlására is alkalmasak. Az értékes öngyújtót, a nagy becsben tartott kesztyűt, kedvenc bicskát el lehet lopni, vagy éppen vissza lehet csempészni. A szereplők közötti kapcsolatok variálása, apró közösségek, szövetségek és ellenszövetségek létrehozása meghatározó egy olyan színházban – teátrumban és spektákulumban egyaránt –, amely a közösség megszületésének esélyeiről, módozatairól kíván beszélni. Nem véletlen, hogy a Partok, szirtek, hullámok éppen a sepsiszentgyörgyi színházban született. Ott, ahol a társulati lét határozza meg az előadásokat, ott, ahol érzékelhetően van egy összeforrott társulat, közös gondolkodás, együttalkotás. Ez a darab (azzal együtt, hogy ma már a rendező, Barabás Olga nem tartozik szorosan a színház csapatához) az együttlét kínjairól, feszültségéről, ellentmondásairól és mégis-mégis lehetőségéről beszél. S úgy tűnik, a szentgyörgyi társulat kiváló színészeihez, Pálffy Tibor, Szabó Tibor, Váta Lóránt alakításaihoz kiváló fiatalok nevelődtek: Mátray László, Nagy Alfréd, Márton Lóránt. A hat színész egyenként és együtt kiváló.
Ez a színpadi együttlét most a zenében születik meg. Darvas Ferenc zenéjének fontos dramaturgiai szerepe van, nemcsak azért, mert része a történetnek, de azért is, mert az előadás során sokféle funkcióban van jelen. A pontosan megnevezett dramaturgiai feladaton túl („koncerteket fogunk adni, ebből tartjuk el magunkat”) a zenének eleinte, mint a korábbi esős példában, elsősorban hangulatteremtő szerep jut. Egy-két alkalommal kifejezetten jelenettagoló feladat jut a muzsikának, hogy aztán a zenekari próbák során a groteszk-ironikus játékot, a színházi próbák önreflexióját szolgálják. Az áttörést zenében az úgynevezett főpróba fogja meghozni. Ekkor derül ki, hogy a színészek tudnak zenélni. Ragtime-ból ihletett zenei játékuk élvezetes, de a színészi humor, az arcok játéka, a mozgás igazi színészzenekarrá változtatja őket. A Kapitány arcának élő mimikája, az újjávarázsolt klasszikus gegek, egy hajdani zenekar kissé ironikus-parodisztikus felidézése, a zenélés közben minden szereplőnek kijutó apró játéklehetőségek az előadás legharmonikusabb jelenetét szülik. Zene és színház igazi találkozása ez, melyben a zene élő, emberi történéssé válik. S a Kapitány (Szabó Tibor) gitározása és Bert (Váta Lóránt) hegedűjátéka biztonsággal irányítja a zenészeket.
A pedikűrös Bert nem csak a többiekkel, de önmagával is küzd. Kényszeres tolvaj ő – ezért is kell a kezére, kifinomult gesztusaira figyelnünk – , aki hol kesztyűt lop, hol a Kapitány pengetőjét lopja el egy koncert szünetében, hogy annak előadás végére vérzik az ujja, hol pedig bicskát kér kölcsön. Bert monológban vall nehezen viselt kényszeréről, önmagával való viaskodásáról. Hogy ő is szövetségest keressen majd Tom (Pálffy Tibor) személyében, akit arra kér, hogy vágja le – nem a kisujját, mert azzal hegedül, hanem a lábujját. A történet végére már két lábujjától szabadul meg, de a kísérlet eredményes lesz. S a lábujjlevágás újabb játéklehetőséget nyújt.
Ám a hajón, mint minden rendes hajón minden rendes kalandregényben, lázadás tör ki. Ez a lázadás mutatja meg az összekuszált emberi szálakat, a legénység elbonyolódott, ellentmondásos viszonyait. Mindenkinek van valami oka az utazásra: egyikőjüknek éppen az, hogy birtokában van egy térképnek, amely egy szigeten elásott kincs lelőhelyét mutatja. (A klasszikus kalandregények motívuma éled itt újjá.) Igen ám, csakhogy a hajó útja nem arra vezet, amerre a sziget van, így el kell téríteni a hajót. A lázadást megneszelő kapitány előbb a hajó belsejébe zárva akarja megbénítani a kincskeresőket, Bobot és Jimet. Majd kénytelen felismerni, hogy éppen oda zárta őket, ahol a legfontosabb hajózási eszközei vannak. Egyezséget köt a lázadókkal: mindkét fél megjósolja, hogy mikor érnek partot, és akinek a jóslata beigazolódik, annak fog az akarata is teljesülni. A sietség a part fele, a feltámadó vihar új zenét is hoz az előadásba: a diszharmónia, a káosz, az egymásnak feszülő energiák zenebonáját. A viharban Jim vízbe fúl, de a jelenet nem ér véget. Társa, Bob megállítja az eseményeket, és visszapörgeti: elmeséli Jim vízbefúlásának igaz történetét. Amely szerint Bob beszéli rá Jimet, hogy ugorjon vízbe, hiszen ha majd a többiek észreveszik őt, megállítják a hajót és kimentik, ők pedig időt nyernek ezzel, s az ő jóslatuk fog teljesedni, így együtt indulhatnak el a kincsért. Csakhogy Bob nem szólhat majd a többieknek, hogy Jim fuldoklik, hiszen akkor a többiek gyanút fognak. Jim (Nagy Alfréd) vízbefúlása az előadás legköltőibb jelenete, amelyben Jim viaskodása a hullámokkal egyszerre drámai és humoros, emelkedett és ironikus, pergő és megakasztott ritmusú. Mert Jim elkerülhetetlenül vízbefúl, bár ketten is látják őt. Látja őt Bob, a szövetségese, aki eleinte nem mert szólni, aztán „csak” nem szól. És látja őt Bert is, a tolvaj, aki szintén nem szól – bár a gesztusa elindul, de csak a kettétört főárbocra hívja fel a Kapitány figyelmét – és neki is jó oka van erre: a vízbefúló Jim bicskája nála maradt, s ezzel ismét kielégítheti olthatatlan kleptomániáját, ellophatja a vágyott bicskát. Egyikőjüknek sincs oka tehát a megmentésre, illetve oka van a hallgatásra. Bob csak utólag háborog, hogy Bert miért nem figyelmeztette a többieket, miközben persze ő is hallgatott. Senkinek sem lehet igaza, mindenki a maga módján gyarló, vonjuk le a tanulságot.
Az előadás körkörös szerkezetű. Az utazók eltévednek, úgy tűnik, hazafele veszik útjukat. Az otthon gondolata ugyanarra a lelkes kiáltásra sarkallja őket: „Brighton!”, mint amikor elindultak – az előadás elején. Csak közben összeforrtak, hiszen összezárva, egymásra utalva és egymást utálva, zenélve és gyilkolva hajóztak együtt, ki-ki a maga célja felé. Újrakezdődik az előadás, ugyanazokat a jeleneteket, gesztusokat, párbeszédet halljuk. Tom ismét tüzet kér – furcsa, cinikus, korábban érthetetlen hangsúllyal – Berttől, s mi megvilágosodunk: a tolvaj Bert tehát ellopta Tom gyújtóját, s ezt Tom is tudja. Most már mi is. Bert visszaadná, de Tom legyintve mond le kedves gyújtójáról, s ebben a lemondásban, Tom és Bert gesztusában benne van egész útjuk kálváriája, Bert kínlódása, hogy fölülemelkedjék mániáján, Tom gesztusa, amellyel levágta Bert lábujját, s az egész hajóút, amelyben összeforrtak. Utolsó zeneszámuk következik, amelyben – amely által – elered az eső, a Kapitány pedig cinkos mosollyal bukik le fülkéjébe. Megérkeztünk. A körkörös építkezés, a ciklikusság az előadás egész szerkezetén végigvonul. A jelenetek – mint Jim vízbefúlása – újrakezdhetőek, hogy az emberi viszonyok és összefüggések elmondhatóak legyenek, vagy éppen megcserélődnek időben – mint a koncert és Bert vallomása arról, hogy ellopta a Kapitány pengetőjét –, hogy ellenpontozzák egymást. A nagyszerű, szeretetben ölelkező, magasztos együttlét mellett ott lehessen a kicsinyes emberi gonoszság.

Partok, szirtek, hullámok
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Díszlet: Bartha József
Zene: Darvas Ferenc
Rendező: Barabás Olga
Szereplők: Pálffy Tibor, Szabó Tibor, Váta Lóránt, Mátray László, Nagy Alfréd, Márton Lóránt
08. 08. 6. | Nyomtatás |