Bata Rita: Ingrata Persona

Az állandó társulattal nem dolgozó, függetlenként működő fiatal hazai kortárstánc-művészek körének széles látókörű, ihletetten kísérletező alkotója, Bata Rita a pszichés devianciákat vizsgálandó készítette el legújabb koreográfiáját, az Ingrata Personát. A táncos-koreográfus meglehetősen változatos stílusban fogant, izgalmasan expresszív, sokirányú érdeklődést, nyitottságot mutató korábbi munkáit követő legújabb alkotása bizonyos mértékben útközbeni összegzésnek tűnik. A szólókra-kettősökre „szakosodott” alkotó formátumot váltott. Rövid koreográfiái (Beállsz…?, Teljesen áttetsző, Ki ahogy éppen, Tiéd, Zsigervirág) után e hosszabb lélegzetű, nagyon különböző szakmai előéletű táncosokra komponált alkotása nem csupán témaválasztásában bizonyult jelentős ön-kihívásnak.

Az Ingrata Persona (vagyis nemkívánatos személy) olyasféle mássággal foglalkozik, mely korunk deviancia-boncoló hangulatában igencsak a háttérben maradt: az előadás elméleti kiindulópontját a modern pszichológia szorongásformákról kialakult nézete adja, amely szerint négy szorongási alaptípust, beteges személyiségformát különböztetünk meg – ezek a depressziós, a skizoid, a kényszeres és a mániákus. Lelki betegségek, melyek a fejlett társadalmakban tömegek életét teszik tönkre – nem csupán az e betegségben szenvedőkét, de azokét is, akik e szenvedők kiszámíthatatlan létezését közvetlen közelről kell, hogy figyeljék.
Bata Rita a közelmúltban Budapesten vendégszereplő francia koreográfus, Joel Borges meghívottjaként párizsi ösztöndíjas időszakában készítette el az Ingrata Persona alap-változatát, amelyet hazahozott, tovább épített, és maga mellé választott három társának tanított be. Egyik játékostársa Gergye Krisztián, korosztályának egyik kiemelkedő tehetsége, akivel a koreográfus korábban a bizarr méltóságú Zsigervirág című kettősét táncolta.  Másik partnere egykori tanára, M. Kecskés András, a legendás Corpus Pantomim vezetője, akinek műhelyéből két évtizeddel ezelőtt a mai magyar kortárs tánc számos kiválósága származott el. A harmadik táncos a mindössze huszonkét éves Kovács Dániel, aki a Pécsi Művészeti Szakközépiskolát elvégezve az epsomi (Anglia) Laine Theatre Arts-ban tanult, és e darabban debütált Budapesten kortárs táncosként. A mimus-mester, a sajátos útján járó jávai kortárs táncos, és a zömmel klasszikus képzésben részesült fiatal táncművész alkotja Bata Rita eklektikus és jól kezelt, összecsiszolt körét e játékban.
Az előadás terében különös idomokat: egy piramist, egy dobogót és egy vékony, nyúlánk oszlopot látunk – ezek a fémidomokból, üveglapokból konstruált objektumok (kiegészülve egy szögletes üvegtárggyal) a négy karakter attribútumaiként lesznek használatosak.
A négy alak egyforma, egyszerű, mégis ravaszul kitalált jelmezben: a fehér dressz voltaképp egy rövidnadrág, és egy hát, illetve ujj nélküli póló együttese, melyből hátulról nézve csak az apró nadrág látszik, a felső egyáltalán nem. A játékosok nyugalmat árasztó, tengermélyi hullámzásból indulnak: testük finoman mozdul, majd hirtelen rándulással siklik a tér közepére. Bata Rita minimál-mozdulatokat szenvedélyes kitörésekkel, zaklató rándulásokat szinte szoborrá dermedő testekkel ellenpontoz. Az előadás jelentős részét kísérő kozmikus moraj körülöleli a táncosokat, szinte láthatóvá lesz a térben. A négy előadó egy nyomasztó bábszínház tehetetlen hőse: gesztusaik nem idézik meg a tébolyt, az elme árnyékos oldalait, koreográfusuk nem kísérletezik realista ábrázolással. Nem kényszeres mozdulatok, abszurd gesztusok, az átlagember számára is megfejthetőnek gondolt mozgássorok ábrázolják a beteg lélek magánzárkáit. A táncosok alig érnek egymáshoz: négyszerezett magányban, párhuzamosan léteznek, mozgássoraik olykor azonosak, de gyorsan elsodródnak egymástól. A koreográfiában idétlen, néha már-már riasztó elemek követnek elegáns, kifinomult pillanatokat. A táncosok szökellnek, ugrálnak, hirtelen kővé dermednek: testük percenként zárul és nyílik.
Bata Rita tehetséggel szervezte alkalmi társulatát: a négy táncos egyenrangú partner, játékuk a négyféle tudás egyfajta közös nevezője, melynek anyagában fel-felfedezhető valamennyiük saját speciális képessége: ezek az eltérések azonban nem fenyegetnek széthullással, inkább kötőanyagul szolgálnak. Figyelemre méltó az előadók gazdag arcjátéka, mely szervesen kapcsolódik táncosi munkájukhoz – nem egyszerű többletként, hanem mint a test játékának egyfajta „meghosszabbítása”, kiterjesztése. Bata Rita az atmoszférán keresztül törekszik megragadni e misztikus, a személyiség, az önuralom zónáin felül álló lelki stigmák természetét. Összezavar, leblokkoltat, izzasztó, zavaros álomba ringat. Alakjai gyakorlatilag egyetlen lény kiterjedései, és a megérinthetetlen, befolyásolhatatlan, eleve elrendelt sorstörésre asszociálnak. Az Ingrata Persona a labilitás, a kivédhetetlenség, a fátum beteljesedésének természetrajzát kutatja – meglehetős sikerrel. Előadóinak játéka izgalmas és gyakran szívszorító, értelmetlen – mint maga a koreográfia tartalmi kiindulópontja.
Az előadás második felében a táncosok még minimális kapcsolódási pontjaikat is elvesztik, a szó szoros és átvitt értelmében is saját territóriumukba hátrálnak. A koreográfus figyelme e szakaszokban néhol lankadni látszik: a jelenetek kissé nyúlósakká válnak, a játék néhol egészen kiemelkedő rendszere meg-meginog, feszessége ernyed. Az alakok a kiismerhetetlen természetű, bizarr rendszerből kibillennek, a játék szétesőben – de mindez természetesen lehet a koncepció része is. Történet nincs: valamiféle hiányos helyzetjelentést látunk. Néha kicsit talán túl könnyeden, de így is nehezen viselhetőn. Az Ingrata Persona rizikós kísérlet, feloldozás, lezárás nélkül. Hősei különös tablóképbe rendeződve, összefonódva, mint egy szélfútta fa ágai, kitűnnek a színről, elhalványulnak, akár egy nyomasztó emlék – egy találkozásé, melyre eltüntethetetlen, halandói akarattal el nem törölhető árnyékot vetett a lélek betegsége.

Halász Tamás

Bata Rita: Ingrata Persona

Koreográfus: Bata Rita
Előadók: Bata Rita, Gergye Krisztián, M. Kecskés András, Kovács Dániel

Helyszín:
08. 08. 6. | Nyomtatás |