NeszeNeked posztmodern Liliom

Molnár Ferenc: Liliom – Thalia Theater Hamburg

A Budapesti Őszi Fesztivál utolsó programjaként a német Thalia Theater Hamburg Molnár Ferenc Liliomját mutatta be a darab 1909-es ősbemutatójának színhelyén, a Vígszínházban. Arról, hogy szignifikáns előadás-e Michael Thalheimer Molnár-értelmezése az eltelt majd száz év színházi változásait tekintve, vagy sem, az előadást követő közönségtalálkozón megoszlottak a vélemények.
Kérchy Vera

Thalheimer rendezése több szempontból is kimeríti a posztmodern színház jellemzőit. A különböző vizuális műfajok keveredése – a filmes vetítés, a popkoncert (mint Liliom – Peter Kurth – „kikiáltó”-működése), a jellegzetes mozgással megidézett rajzfilm/képregény-világ (a Rendőr – Harald Weiler – görnyedt hátú, karikírozó csoszogása) elindítják „a különböző anyagiságú jelölők láncolatait” (Helga Finter*), minek következtében (a jelölő további jelölőkre mutatásával) a jelentés elhalasztódik, asszociációk végtelen játékát nyitva meg.
A darab kezdetekor egy nagydarab férfi áll a színpad csücskében, némán mered a közönségre, mögötte hatalmas üres vászon. A színházi csend feszültségéből fakadó hatással indul az előadás. Hirtelen tomboló zene támad, a vászon megtelik villogó képekkel, a férfi rekedt hangon ordít egy kézimikrofonba. Útjelző táblákat idéző sematikus ábrák követik egymást a vad ritmusra: fekvő, étkező, táncoló, dohányzó pálcikafigurák. A jelzőtábla-ikonok képisége végigvonul az előadáson, egyre inkább a Gazdálkodj okosan!-típusú játékok kártyáira emlékeztetve. A jelenetek között (és alatt) látható kivetítések – mindig az aktuális történetet magyarázva – egyfajta narrációként működnek (fiú-lány-gyerek háromszög, pénz, rabló stb.).
A képekben gondolkozás nagyon erős stílusjegye Thalheimer rendezésének. (Alátámasztva ezzel azt a Finter-féle megállapítást is, hogy a film a posztmodern színház modellje.) A konstruktivista díszlet egy hatalmas forgatható kockából áll, ennek a belsejében folyik a játék. A színpadon belüli színpad egyrészt egyfajta metagesztusként értelmezhető, másrészt olyan arányokat alakít ki, hogy a szereplők hangyáknak, csetlő-botló legófiguráknak tűnjenek az óriási műanyagtömb között. (A kis színes ruhák, a nyurga lány-lábak tovább erősítik azt a hatást, hogy egy óriási játékkocka belsejében apró játékfigurákat látunk.)
A képiség kizárólagos dominanciája a színészi játék lehetőségeit a minimumra redukálja. A mozdulatokba merevedés nem csak a Hollunderné (Enidette Heuer) fényképezőgépe körül jellemző. Minden szerephez egy-egy elnagyolt mozdulat tartozik, ezeket ismételgetik a színészek időről időre. Liliom suta karlengetése, Muskátné (Anna Steffens) fotómodell pozitúrái, Marika (Alexandra Hankel) ólábú járása, Julika (Fritzi Haberlandt) ruhahúzogatása még a legérzékenyebb (mondjuk úgy, katartikus?) pillanatokban sem hagyják el gazdájukat. „A gesztusok és a cselekvések immáron nem pszichológiailag, hanem szemiotikailag motiváltak” – írja Finter. A fényekkel, zajokkal, arányokkal jellemzett szereplőkről egyedül érzelmeik nem mondanak semmit. (Hiába, hogy a tünet a legfontosabb jel a pszichoanalízis szerint). Nincsen tehát kitörési lehetőség, az előadás nyomasztóan azonos hőfokon zajlik. (Másodpercre pontosan ugyanaddig tart minden előadás a jegesre csiszolt partitúrához való merev kötődésben – hangzik el a kulisszatitok az előadást követő beszélgetésben.) Az ideológiailag interpellált szubjektum ne reménykedjen katarzisban.
De ahogy szereplői, az előadás szövege sem bújhat ki az ideológiai terheltség alól. Bár a forma széttöredezi egy romantikus történet olvashatóságát, egy sajátos világképet, élethangulatot elárulnak az egymásra mutogató elemek. A jelzőtáblák sematikus figurái egy elidegenedett, szimulákrum-világot tükröznek, a kocka-díszlet a panellakótelepek sivárságát idézi. A peremen való ügyetlenkedések, Julika nehézkes fölkászálódása a kávéval, Liliom talajt kereső lába bizonytalanságot, elveszettséget sugallnak. A dramaturgia, az „aktualizálás” egy hideg, „új” kor irányába mutat. Elmarad a magázás, tegeződnek és káromkodnak a szereplők. Udvarlás helyett maszturbál a két fiatal a vurstli melletti bokrok sötétjén. Liliom Muskátnéhoz fűződő szexuális kapcsolata is mentes minden erotikától, minden-mindegy állati durvasággal közeledik az alárendelt férfi a modell cicababához. (Mintha a szerző-atya sem szimpatizálna túlságosan szereplőivel.) A provinciális népünnepély, a vurstli fészekmelege – mint az első jelentből kiderül – az arctalan tömeg kollektív eksztázisává, techno partyvá válik. Hollunderné a tömör betonfalat súrolgatja: „ablakot pucol”. A kockaforma keltette bezártságérzést ez a negatív ablakábrázolás tovább erősíti.
Liliom nevetve haldokol az őt közönnyel szemlélők (Julikát is beleértve) előtt, művér spriccel mindenfele, ahogy a kés átszúrja a ruha alá rejtett tartályokat. (A színházi világ műségének kihangsúlyozása szintén jellegzetes metaszínházi posztmodern törekvés.) A dramaturgia kihagyja az olyan érzelmes jeleneteket, mint a Julika és a lánya közti beszélgetés, azért, hogy „lecsupaszítsa” a szöveget a molnári „édeskés máz”-tól. Liliom lányával való találkozása is lehangoló kimenetelű. Liliom széttépi a csillagot, ami még a mennyben ragadt rá, és keserűen ballag el gyereke bosszús sikoltozásaira: „Menjen már el!” A mozdulat pedig, amelynek a lányban való megismétlődése mintegy kiengesztelhetné a jelenetet (a vérrokonsági kapcsolat letagadhatatlan jelezéseként); ez a jellegzetes liliomi mozdulat a legkevésbé sem emberi, mesterkélt, a finom, tipikussá válható, mindennapi gyarló gesztusoktól teljességgel idegen.
A történetmondásnak való szembeszegülés ellenére kibontakozik egy olvasat – ha nem is Molnár Ferenc Liliomáról –, de egy hideg, érzelemmentes, kemény világról. Az aktualizált, „lecsupaszított” szöveg és az alapul vett történet meghagyott maradványa között feszülő viszony nincs lereagálva. Se nem lesz ironizáló, se nem lesz egymást magyarázó vagy akár egymás jelentését kioltó a két szövegsík. A destrukció nem fordul át konstrukcióba, hacsak nem találjuk e szomorú szürke világot valamiféle Liliom-kifordításnak, újramondásnak, sőt újraolvasásnak. A rombolás hitelességét megalapozó „illúziókeltés” hiánya miatt a dekonstrukció nem tud belülről történni, a posztmodern kritériumoknak való megfelelés ellenére a Thalia Theater Hamburg csupán kívülről ront rá a szövegre. Nem vállalva fel semmit annak kanonizált értelmezéséből és a hozzá fűződő előadásmódokból produktívan kimozdítani sem tudja azokat.
Egy elmélet, egy olvasási stratégia példázására tett kísérletet a német társulat anélkül, hogy a „leporolandó” szöveget igazán „megolvasta” volna. Az elhagyott színpadon rogyadozó modell csupasz, kitöltetlen csontváza arról tanúskodik, hogy nem feltétlen kell ezer évesnek és „porosnak” lenni egy szövegnek ahhoz, hogy az újraolvasás érdekes legyen, és nem biztos, hogy csak vérrel és lakóteleppel lehet látványos újraírást felmutatni. Máskülönben 2003-ban – már jó ideje bokáig a posztmodern állapotokban – az is vitás, hogy a Thalia Theater Hamburg által megpiszkáltak valóban aktuális kérdések-e.   

Lábjegyzet:
*Helga Finter: A posztmodern színház kamera-látása In: Ellenfény 1998/3. szövegmelléklet
08. 08. 6. | Nyomtatás |