Normális?

Duda Éva: Bolyongó

Mondd, te normális vagy? Hát ez nem normális! A hétköznapokban szinte a megunásig ismételt, elkoptatott szó a normális. De ki mondja meg, hogy ki vagy mi
Budai Gabriella

Szerencsére sokféle szokást, viselkedést, értéket tudunk manapság normálisnak elfogadni, szerencsére, írom, hiszen az egyetlen uralkodó normarend, a végletesen szabványosított érték- és ízlésvilág a totalitariánus államalakulatok jellemzője. Divatos kifejezéssel élve értékplurális világban élünk. Mégis: az élet – benne a művészet – minden területén tapasztalható sokszínűség, mondhatni polifónia a külön-külön, múlékony pillanatokra egyenrangúnak tartott vagy annak tűnő, vagy annak hazudott szólamokkal egyre többször teremt bennem diszharmóniát. Úgy érzem, mintha egy lassan növekvő elvárás- és értékzavarral vennénk körül magunkat, egymást.
Helyi kiskirályok uralkodnak, akik mindenkiben csak alattvalót látnak. Hiú férfiak és nők ácsingóznak a világ csodálatára. Iszákosok menekülnek a felejtésbe, hogy ne jusson eszükbe, mennyire szégyellik magukat az ivás miatt. Lámpagyújtogatók serege végzi munkáját gondolkodás és megállás nélkül, engedelmeskedve egy értelmetlenné vált parancsnak. Geográfusok s más tudós elmék ülnek könyveik fölött, akik tudják, hol vannak tengerek, folyamok, városok, hegyek és sivatagok, csak a saját környezetüket nem ismerik, akik nem jegyzik fel egy virág létezését, hiszen az múlékony. „Szó, ami szó: ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák.” Pedig mi vagyunk ezek a fölnőttek, meg a rokonaink, barátaink, ismerőseink…
Normálisak-e ezek a fölnőttek, akik noha Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című örökbecsű könyvének alakjai, de akinél találóbban, pontosabban nem jelképezhetnénk a ma emberét sem.
Igen is, nem is. Igen, mert a társadalmi együttélés keretein belül elférhetnek, elszenvedhetők szeretettel vagy a nélkül. Talán az olyan iszákos kivétel, aki már nem egyedül a saját életét, hanem a környezetéét is rombolja. Az iszákos alkoholbeteg, kábítószerfüggő, tehát normasértő: deviáns. Más kérdés, hogy Európa nagy részében tiltják, büntetik a kábítószerezést, a szeszes italokkal gerjesztett révület azonban elfogadott. Egyes ősi társadalmakban pedig egyenesen szokásosnak számított vallási szertartások során kábító hatású anyagok fogyasztása. De gondolhatunk az öngyilkosságra, mint a nyugati világban uralkodó devianciára, ami itt nem normális, az például a szamurájoknál egyenesen elvárás volt, a harakiri elmulasztása volt normasértő.
Hogy mi és mikor normális, az tehát társadalomfüggő, korfüggő. Máshol, de sokszor ugyanabban a közösségben is máskor máshogyan gondolkodnak arról, hogy mi a norma: a szabály, a minta.
És persze el is térnek Exupéry figurái a normától: deviánsak. A fogalom – számomra – teljesebb magyarázatát kapjuk a deviancia szó etimológiáját vizsgálva. A latin devius jelentései: félreeső, magányos, az útról letérő. A három jelentés közül kulcsfontosságúnak a másodikat találom. Magányosak a kis herceg által meglátogatott fölnőttek, de nemcsak azért, mert egyedül élnek bolygóikon. A kígyó azt feleli a kis hercegnek, aki egyedül érzi magát a sivatagban: „Nem kevésbé egyedül az emberek közt sem.” Ha sokan is veszik körül az embert, de nincs legalább egy, aki az elfolyó időben mellé áll, akire időt lehet vesztegetni, akit meg lehet szelídíteni, akiért felelős lehet lenni…
Duda Éva a Merlin Színházban A kis herceg alapján koreografált-rendezett táncszínházi produkciót Bolyongó címmel. Ha nem tudnánk, mi volt a darab ötletének alapja, gondolnánk-e az aranyhajú hercegecske történetére? Olyan ez, mint a regénybeli két rajz: az óriáskígyó csukva és nyitva. A csukott óriáskígyóban is benne van az elefánt, csak a gyerek, a művész vagy egy érzékeny ember képzeletére van szükség. Az előadás nem a könyv dramatizált változata, nem átirata, hanem önálló műalkotás, amely számára talán szomjoltó, frissítő kút lehetett a szépirodalmi mű.
A táncprodukcióban nincs elbeszélő, nincsen rózsa és róka, nincsenek bolygólakók (király, hiú stb.), nincs beszéd, hiszen a róka is megmondta, a beszéd csak félreértések forrása. De többet mond a nem nyelvi kommunikáció: a mimika érzékeny változásai, a gesztusok szünetei, a testtartások hangsúlyai, a térköz formálásának tempói. Van viszont a legfontosabb: a regény lelke, meg bölcsessége és melankóliája. Van a bolyongó – az utazó, a művészet ősi toposza – mint a kis herceg alteregója, de bolyongó lélek a másik hat is (két férfi, négy nő), akik hol élvezik, hol elszenvedik az életet, ám gyökértelenül, tartalmas kapcsolatok nélkül töltik el a Földön vagy valamelyik más bolygón nekik kiszabott időt. Deviáns, nálam: magányos lélek valamennyi. De van közöttük a szokásos értelemben vett deviáns, azaz a normától eltérő viselkedésű: erőszakos férfi, bűnöző típusú, aki minden ok nélkül beleköt a Bolyongóba (a továbbiakban így nevezem a főszereplőt, mert nincs egyértelműsítve, hogy ő a bolyongó, vagy egy általános létállapotot jelöl a cím); vagy egy másik jelenetben három lány mint három hivatásos örömlány vonzza-taszítja a főhőst.
A játéktér, a díszlet és a nyitó kép is asszociálja a regényt: a nézők formális térben foglalhatnak helyet, szemben egy sötét, hideg, ködös tér dereng, a színpad hátsó oldala egy lyukakkal szabdalt fekete fal, mintha Bartos András atmoszférikus díszlete egy kráterekkel teli, kilencven fokkal elforgatott, távoli vidék lenne. Erre a kihalt bolygóra érkezik meg a hét szereplő. Felülről, hintákról ereszkednek alá, a fejüket, az ágyékukat és a nőknek a mellét is fásliszerű anyag takarja. Majdnem végig hasonló mozdulatokkal, fej-és vállbiccentésekkel, katatón rángatózásokkal, nyögésekkel, sóhajokkal érnek földet, kapkodnak a hintáért. Mintha kényszerleszállás történt volna, akár a regény elbeszélőjével, de itt nem biztos, hogy a Szaharában, inkább egy képzeletbeli, tehát belső vidéken, ami gyakran riasztóbb, kietlenebb sok valós helynél. A zene azt az érzetet kelti, mintha valami egy hosszú csőben zuhanna lefelé, ez meg a majdnem meztelenség és a kapkodó mozdulatok a születés pillanatait is jelképezhetik.
A kis csoportban egy tér el a többitől, a Bolyongó, neki nincs bekötve a feje, neki nem sikerül felállni a földről, ő még akkor is a hintára kapaszkodna vissza, mikor a többiek már bordóba-barnába öltözve, határozott léptekkel járkálnak a térben, betöltik, uralják azt. Ők talán felnőttek, s alkalmazkodtak a körülményekhez. A Bolyongó mindig le van maradva, világoskék ruhát kap a két fiútól, de míg ő öltözködik, a többi már hintázik, ügyet sem vetnek rá, elveszetten ténfereg közöttük, végül egyedül marad. Szinte dupla magány ez, amit alig bír elviselni, a falon próbál átmászni, beles a lyukakon, kézen áll, lökdösi a hintákat, kétségbeesetten szaladgál a szűk térben.
Majd vált a zene, egy bordó sálas lány jelenik meg, a pár szorosan a falhoz simulva félszegen ismerkedik. Klasszikus dallamok szólnak, sok vonós szólammal. Ekkor is, de a darab egészéről is elmondható, hogy a hangzás végig maximálisan szolgálja a táncot, nem tolakszik előtérbe, mégis erős, hatásos, megmozgatja a néző érzelmeit, érzékeit, képzeletét. A szórólapon Kovács Krisztián neve áll zenei szerkesztőként, az ő ízlését, tehetségét illeti dicséret. Csak azt sajnálom, hogy a fél írólapnyi papírra nem fért rá, honnan, milyen művekből válogattak, engem bizony érdekelt volna.
A pár kapcsolata a fal előtti szemérmes odabújásokból, könnyed-légies emelésekből, a fiú kézcsókjaiból bomlik ki, majd eltávolodva a faltól a lány óvó-védő gesztusként betekeri a sáljával a Bolyongó nyakát, s a legboldogabb pillanatokban a hintán repülnek a magasba. De az idill megtörik, a Bolyongó mohón földre teperi a lányt. Az erőszak többször is megjelenik a darabban. Ebben a jelenetben a Bolyongó az elkövetője, a többi alkalommal pedig ő az elszenvedője. A szerelmi duettben indokolatlannak tűnhet, de végül is az emberben, a férfiban sok ősösztönös, állati erő lakik. Ez a tett a Bolyongó magányosságának új aspektusát tárja fel: nincs idő, nincs türelem lassan bejárni a másikhoz vezető utat.
A következő jelenet érzéki latin zenére indul. Már-már össztáncnak is nevezhetnénk, de nem egyszerre táncolnak, van, aki, betekeri a hinta kötelét, majd kiengedi, van, aki függeszkedik a játékszeren vidám kis kacajok, fülledt sikolyok kíséretében. A játék, a zene, a mozgás, maga az élet öröme, élvezete ez. Mindebbe beleszövődik a Bolyongó és az egyik férfi verekedése, ami egy másodperc alatt a semmiből születik. A zene és a tánc itt ellenpontozza egymást, mire egyedül maradnak, már klasszikus zene harmóniát árasztó taktusaira dúl a küzdelem. Kidolgozott viadal zajlik, sok kontakt elemmel, az egész teret bejárják-begurulják, s elsősorban nem a hatalmas technikai tudás, hanem a szenvedélyesség, a táncosok kiáradó belső feszültsége nyűgöz le.
Újra a csillagközi zene szól, a Bolyongót a falhoz szorítja a verekedést provokáló férfi. A négy nő a fal mellett pörög be a színpadra, és lassú erotikus táncban kezd, a verekedő az egyikkel aktust imitál a falhoz tapadva, miközben a három „kéjhölgy” a Bolyongót bűvöli. A másik férfi szereplő minderről tudomást nem véve jön be, s ül föl a bal szélső hintára. Egy villanásnyi idő múlva a négy nő és a verekedős férfi kiszalad a térből, és a kezeik a hátsó falon lévő lyukakból – szinte az alvilágból - kinyúlva keresik és ütik a menekülni nem bíró Bolyongót. Különös ez a fal: egyszer földnek tűnik, máskor égnek.
Például a következő jelenetben: ahogy a sok, kisebb-nagyobb méretű nyílásból fénynyalábok nyúlnak ki, egészen fenségessé téve a pillanatot: meditatív zene öleli körbe az egymással szemben térdeplő Bolyongót és az előző jelenetbeli hintázó férfit, aki korábban nem normális módon nem vett tudomást arról, hogy verik a Bolyongót, mint egy érinthetetlen keleti bölcs, csak a maga belső világával volt elfoglalva. A főhősnek mégis sikerül kapcsolatot teremtenie vele, a hinta alá fekve, farkasszemet nézve. S lassan megszületik egy magával ragadó rítustánc: csupa egyszerű lépés, olykor a harcművészetből ismerős testtartásokból indítva. Hol tükrözik egymás mozgását, hol ellentétes irányban haladnak, hol négykézláb indulnak egymás felé.
A sálas lánnyal való duettre rímel ez a páros: ott kibomlik, és kudarcba fullad az érzelmi kontaktus, itt a két férfi között szellemi kapcsolat születik meg, de a befejezését a külső erők indítják el. Egymás megszelídítésének csúcspontján sír a Bolyongó, a hátsó falból fény(remény)sugarak érkeznek.
De nem is lenne normális a világ, ha a harmónia, a béke, a bolyongás utáni megérkezés, megnyugvás tartós állapottá válhatna. Megismétlődik a földet éréskor látott rángatózás-kapkodás a hinta alatt a hinta felé. A Bolyongó megint kívülálló, nem érti a többieket. Csak áll mozdulatlanul akkor is, mikor a többiek más kitörési lehetőséget keresve a falon dörömbölnek. Nem tudni, mi elől menekülnek, hova tartanak, de a Bolyongó csatlakozik hozzájuk. Segíteni akar? Asszimilálódni szeretne? Nem bírja tovább a magányt? Mindenesetre ezért a tettéért az őt korábban elverő férfi most barátságosan ölelgeti.
Katartikus a befejezés: a Bolyongó számára van csak megtisztulás, megváltás, a többiek elzuhantak a földön, ő áll – nagyjából azon a helyen, ahol megérkezett az elején a hintával – a ráhulló „bolygóközi” por sugaraiban, trikóját leveti, és mossa magát. Majd hátrahajtja törzsét, egy pillanatra olyan, mint a kis herceg a könyvbeli rajzon. Egy zuhanás zajai és eső hangjai hallatszódnak, és elsötétül minden.
Költői szépségű ez az előadás, érzelmi-hangulati váltásokban gazdag. A kicsike teret bámulatosan tágítják ki vertikálisan és horizontálisan is, a díszlet, a fény, a mozgás eszközeivel. Változatosabb, energikusabb, szenvedélyesebb, tehetségesebb előadás nem sok akad. Normális dolog-e hát, hogy alig hallani-olvasni róla, hogy olyan kevés ember láthatja, mert ritkán játsszák? Milyen a szakma, a közönség, ha nem ilyen színházra van igénye? Normális? 

Duda Éva: Bolyongó

Díszlet: Bartos András
Jelmez: Lakatos Márk
Zene: Kovács Krisztián
Koreográfus, rendező: Duda Éva
Előadók: Szabó Csongor, Mészáros Zizi, Hámor József, Fosztó András, Gresó Nikolett, Kulcsár Vajda Enikő, Rakotomalala Myriam
08. 08. 6. | Nyomtatás |