Máshogy folytatódik

Beszélgetés Csabai Attilával

A burjánzó látványvilágú és szuggesztív KompMánia három, karcosan eltérő egyéniségű tagja, Csabai Attila, Ladjánszki Márta és Gergye Krisztián immár saját külön útját járja. Csabai Attilával, a megszűnt KompMánia vezető koreográfusával az ő útjáról beszélgettünk.
Helmeczi Hedvig

– Elég egy társulat létrejöttéhez, hogy találkozik két ember? Mert ugye így jött létre a KompMánia?
– Igen, a KompMánia a Mártival való találkozásnak az eredménye. Mindketten a Zákány Stúdióba, Zákány Magdi kísérleti műhelyébe jártunk Budapesten. A tánc nekem akkor inkább egy komoly hobbi volt, mint foglalkozás, és valójában most is az, hiszen nem ebből fizetem a számláimat. A táncolás mellett a design foglalkoztatott, ezért grafikus felvételire készültem, elvégeztem egy fotós iskolát, dekoratőrként dolgoztam, majd számítógépes grafikus lettem. Ez adja nekem azt az anyagi hátteret, ami lehetővé teszi, hogy létrehozhassam az előadásaimat. Visszatérve a táncra: idővel Zákány műhelye megtört és megszűnt. Bennünk Mártival akkorra már kialakult egy erős forma, de egyedül maradtunk a kirobbanni kész energiáinkkal. Ekkor, 1996-ban készítettük az első közös koreográfiánkat az Inspirációra, ami a legjobb darab díját kapta, én pedig a legjobb táncosét. Idáig a lendület sodort bennünket, innentől kezdve azonban már tudatosan léptünk, és határozott irányba indultunk el. Márti profi táncossá kezdte képezni magát, külföldi kurzusokra járt, én nemkülönben. S mivel bennem mindig megjelent az előadásról egy vízió, egy kép, egy látvány is, ezért én ezzel is tudatosan kezdtem foglalkozni.
– Kialakult köztetek valamiféle munkamegosztás az alkotómunkában?
– Nem választottuk ketté a feladatainkat, mi ketten voltunk egyek.  Márti volt a legtökéletesebb alkotótárs az életemben. Vannak ilyen találkozások. Olyan alkotótárs volt, akivel úgy tudtunk egy látvány mögé nyúlni, hogy az nem maradhatott üres forma. Azt a műhelyt, ami a KompMánia volt, az azonos lelkiség és a szeretet működtette. Ez a morális hozzáállásunkat is rendezte: nem érdekeltek bennünket a fellépéseink anyagi vonzatai, egyszerűen színpadra vágytunk. Ez volt a titok.
– Honnan tudtad, hogy mi a dolgod koreográfusként?
– Akkor még nem voltam az, szerintem koreográfussá válni egy hosszabb folyamat. A mozgásfolyamatok megkomponálásánál bonyolultabb motivációk irányítanak akkor, amikor egy előadást létrehozok. Remélem egyszer kitisztul a fejemben, hogy mi is ez az egész, és mit is csinálok valójában.
– Mégis  valami nagy tudatosságot érzékelek a munkáidban.
– Még 1996-ban a Podmaniczky utcában, a Héttükör Stúdiószínházban azoknak az amatőröknek, akik bejöttek hozzám a műhelybe (az összes leendő KompMánia-tagnak) nyolc hónapos munkával létrehoztam egy technikát. Azt gondoltam, hogy van annyi a testemben meg a lelkemben, hogy a társulatom tagjainak ne kelljen idegen technikákat megtanulniuk a koreográfiáimhoz. Természetesen már meglévő technikákat használva hoztam létre a sajátomat, csak hozzáadtam a személyiségemet. Ami azt jelenti, hogy én a táncosaim érzelmeire is hatok, ha együtt dolgozom velük, pozitívan manipulálom őket, hogy használják ők is az érzelmeiket. Mindig határozott elképzelésem van már az elején arról, mit akarok látni a színpadon. Soha nem kezdek bele úgy egy előadásba, hogy nem tudom, mi lesz belőle. Nálam minden darab megnézhető, fellapozható egy albumban, mert mindent lerajzolok, természetesen hatalmas gyűjtögetés eredményeként. A /Verziók esetében például Visconti filmje fogott meg, a Halál Velencében. Mahler világa. Ebből csippentettem ki, ami az enyém, valami melankolikus esszenciát. A film úgy jelenítette meg a létezést, ahogy az számomra is megjelenik. De ez csak egy szál a sok közül, ami összefonódott az előadásban, amiben amúgy semmi nem öncélú, mert minden elem egy gondolati magot, üzenetet közvetít. Akkor robban a bomba az előadásaimban, ha ezek az inspirációk és az üzenet, ami foglalkoztat, találkozik. A /Verziók végső konklúziója, üzenete az volt,  hogy megkísérelhetjük megölni a bennünket ráncigáló démont, de túl fogja élni. Ő az egyetlen, aki mindent túlél, és ott áll végül a finom kis mosolyával, és nevet rajtunk.
– Jól működő, egymást kölcsönösen inspiráló társulat tagjai voltatok Ladjánszki Mártával és a később hozzátok csatlakozó Gergye Krisztiánnal. Mára azonban hárman háromfelé mentetek, és mindenki önálló előadásokat készít.
– Mártit el kellett engednem, ez valahogy egyértelmű volt. Talán azért, mert már a legelején kiderült, hogy olyan szuggesztív és szuverén művész, hogy idővel nélkülem is létre tud hozni egy színpadi világot. Ehhez azonban be kellett járnia a saját útját, márpedig a KompMániában világos volt, hogy egy út van, az enyém. És ez nem az a fizikai színház, amit Márti csinál, az csak az ő saját kifejezési formája. Hogy ehhez eljusson, neki önállósodnia kellett, nekem meg hagynom őt elmenni, mert ebben már nem segíthettem neki. Húsz évesen nekem is végig kellett mennem magamon, hogy tudjam, mire vagyok képes, és hol húzódnak a határaim. Mielőtt táncos lettem, sokat foglalkoztam önmagammal, ezek után jöttem rá, hogy többet tudok elmondani a testemmel.
– Egy másik táncosod, Gergye Krisztián is önálló alkotói pályára lépett, rövidesen pedig maga a társulat is megszűnt.
– Krisztiánt Mártival közösen hívtuk meg. Amikor először láttuk, már nem volt amatőr, jól ismerte a jávai mozgáskultúrát. Felkértük, és ő hozta is saját magát. Egy időre a műhely részévé vált, de nagyon gyorsan megszülettek benne az önálló alkotói ambíciók. Krisztián lényegretörő és merész, keményen megéli, amit csinál a színpadon. Én máshogy dolgozom. Ő előbb lett kész és előbb lépett, minthogy azt mondhattam volna, hogy mehetsz, és csinálhatod, mert én már nem tudok neked tanácsot adni. Márti és Krisztián távozásával valójában megszűnt egy forma. Most pedig itt állok egy vastag albummal, amiben dokumentáltam a KompMánia összes produkcióját, amiben minden megvan, a képektől a kritikákig, és büszke is vagyok rá, de már egyik produkció sem látható. Roppant érzelmi teher ez nekem. Legyilkoltunk magunk körül valamit. Itt maradtam egyedül, és közben azt gondolom, hogy ez a formanyelv, ez a stílus még nem volt kész. Mint ahogy nem volt kész a társulat sem. Még nem jutott el odáig, hogy megmutassa, mi az ereje, hogy mi az igazi esszenciája. Csak súroltuk azt, ami a lehetőségeinkből, tehetségünkből kihozható lett volna. Akikkel dolgoztam, azok akármennyire a szívügyemmé váltak, ahogy tanultak és megerősödtek, mentek tovább, és mindenfelé dolgoztak, ami engem zavart, mert így nem hozhattam létre azt, amit akartam, nem lettem kész. De muszáj leszakadni erről, úgyhogy most keresek és kutatok. Nekem is meg kell találnom magamat, újból ki kell találnom az életemet. Már nem akarom kiszolgáltatni a szívemet és lelkemet. A KompMánia már nem létezik. Ami van, az már a Csabai Attila Társulat. Most arra vágyom, hogy kevesebb társulatvezetéssel járó kötöttség legyen a nyakamon, mert a Színművészeti Egyetem koreográfus szakára járok, hogy professzionálisan tudjam tenni a dolgomat.
– Az előadásaidon vajon milyen nyoma lesz ennek az új helyzetnek? Mi lesz azzal az irracionális világgal, amely az előadásaidban megjelent?
– Nincsenek hús-vér valóságos figuráim, mert nem találtam még meg a valóságot. Olyan idegen vagyok benne, mint egy ufó. Nem tudok úgy élni, ahogy azt egy rendes állampolgár teszi, pedig keresem hozzá az eszközöket. Ha ez sikerülne, akkor valószínűleg tudnék másmilyen darabokat is létrehozni, de addig nem csaphatom be magamat. A személyiségem, az agyam ilyen. Nem találkoztam még önmagammal a valóságban. A mese, az irracionalitás a lételemem. Amiben jó élni, csak kicsit fárasztó, mert hát közben te egy ufó vagy. Furcsa, sokat gondolkodó kisfiú voltam, és most is, ha lemegyek a boltba rágóért, az agyam olyan szinten pörög túl, hogy a pult másik oldalán mondjuk egy Cyber-gésát látok. Nekem azok a furcsa alakok, akiket az előadásaimban látsz, az életem részévé válnak. Nem szándékosan találom ki őket, a látvány kedvéért. Nem azért adok rájuk parókát vagy egy fura cipőt, hogy nagy fashion legyen, nagy látvány – engem körbevesznek ezek a figurák, és amíg ilyen termékenyen növekszik bennem egy ilyen látványkép, addig ezt fogom használni. De például a készülő Orlandóban megkísérlem lebontani a látványt a hátam mögül, hogy személyesebb lehessek. Lehet, hogy egy kép csak annyi lesz, hogy ott ülök egy széken Miriam Friedrich mellett, és elszívok egy cigit. Hogy mi lenne, ha a körülöttem burjánzó mesevilágot lebontanám? A meséim nélkül kiszolgáltatott vagyok. Ezek védenek és adnak valami burkot nekem, és ha felszámolom ezt a világot, lehet, hogy nem tudnék a helyébe állítani semmit. Ezért a mesének nincs vége, legfeljebb mostantól máshogy folytatódik majd.
08. 08. 6. | Nyomtatás |