Három szóló

T-estem – Ladjánszki Márta

„Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;”
(Madách)

A szóló: kihívás. A térben magára maradó táncos megmérettetik: be tudja-e tölteni az űrt, meg tud-e teremteni egy egész világot egymaga. A szóló látszólagos egyszerűsége – szerencsés esetben – maga a teljesség. A szóló – ha igazi – a létezés egészére kérdez. A szólót táncoló ember: a létbe vetettség archetipikus képe. Ladjánszki Márta legsajátabb műfaja a szóló. Igazi eleme az egyedüllét. Nem mintha magának való volna – nemrég még egy társulat, egy műhely éltető lelke volt, s közben is, azóta is sokakkal dolgozott együtt. Csak éppen ha ezeknek a közös munkáknak a műneme dráma, akkor a szóló: líra. Márpedig Ladjánszki Márta eredendően: költő.
Szűcs Mónika

Az önálló alkotóvá válás útját szólói jelzik a táncos Ladjánszki Márta pályáján. A testbe börtönzött ember vergődésének stációit végigjárva jutott el e test elfogadásáig. Duók és több szereplős darabok után most ismét szólókkal jelentkezik Ladjánszki, ezúttal azonban nem saját művekkel: három – férfi – művészt kért fel, hogy „gondolkozzanak az ő testében és lelkében, megmutatva önmaguk érzékenységét és gondolkodását is”. Sajátos helyzet jött létre ezáltal: a primer megmutatkozás – ki vagyok én? – helyett egy áttételes felmutatódás – hogyan látnak engem mások? – történik a három darabban. A három szóló: három tükörkép. Az önmagába tekintés próbatételét a tükörbe nézésé követi. A szólóest darabjai alapvetően más módon születtek, mint Ladjánszki korábbi, önmagának alkotott munkái. A korábbi darabokban a testtel való belső vívódás, küzdelem lökte a felszínre a mozdulatokat –  a három új műben a mozdulatok törik magukhoz a testet, a mozdulás által válik láthatóvá a test ellenállása, illetve tehetetlensége. Más-más hangsúllyal ugyan, de mindhárom darabban megjelenik egy jellegzetes állapot: a táncos értetlenül vagy meglepve szemléli mozduló végtagjait, táncba lóduló testét.     
Szikáran gyönyörű a trafóbeli est első részének (Baubo) tere (tervező: Bartos András). Fent négyfelé ágazó fehér plasztikcső lebeg átszelvén az egész teret, a csövek végéből víz csepeg a tér négy szélén a fekete táncszőnyegre helyezett kőtömbökre; a vízcseppek kis mélyedést vájtak már a kövekre. Hátul a teret lezáró fekete függöny előtt fehér fénycsövek lógnak. A tér mindvégig a benne mozgó alaktól független életet él, a fénycsövek villódzása, a talaj felfénylő és elsötétülő foltjai, sávjai véletlenszerűen világítják meg a táncos testét. A tér kivilágosodása és elsötétülése nem jelenti a mozgás kezdetét, illetve végét, a világ és a benne létezni próbáló alak nem lép kapcsolatba egymással. A vízcsepegés időtlen állandósága és a fények kifürkészhetetlen rendet követő egykedvű változásai egy szenvtelen, kiszámíthatatlan világot mutatnak, amely nem vesz tudomást a benne mozduló emberről.
Nekilendülések és megtorpanások jellemzik a táncos mozgását, számos mozgásrendszer – afro tánc, szertorna, balett, modern tánctechnikák – mozdulattörmelékei bukkannak fel benne. A mozgó test mindvégig szoros kapcsolatban áll a földdel: a táncos tekintete többnyire a földre vetül, a mozdulatok mindvégig földközeliek, az elrugaszkodások (melyeket gyakran a szertorna-gyakorlatok engedélykérő karlendítése vezet be) rendre félbemaradnak. Ebben a világban a létezésnek súlya van: a visszahullás, a föld felé hajló gerinc nem kudarcot jelent, hanem ennek a törvénynek a megtapasztalását. Ez a súly egyben mélyből eredő erő is, és ezzel az erővel képes kapcsolatot teremteni, képes élni az ember: ez sugárzik az afro táncot idéző mozdulatsorokból, ez a bűvölő varázstáncokból.
A szólóest második darabja (Aporia) üres fekete térben, élet és halál köztes terében játszódik. Vörösre festett kézikocsit húz be egy lány (lélekvezető? – Micheala Pein), Ladjánszki ezen fekszik, mint egy halott. Lassan majdnem körbekerülik a teret, majd a lány megállítja a kocsit. Az élettelennek látszó test legördül róla a földre, és tovább görög, majd visszatér a kocsihoz. A felálló alaknak útját állja a lány, aki idáig hozta: port fúj az arcába. Erre – mintegy varázsütésre – áradó, dinamikus, levegős mozdulatsorba kezd a táncos, átlókat, köröket ír a térbe. A felszabadulás, a megszabadulás túlvilági derűje járja át a testet. Ám hamarosan összezavarodnak a mozdulatok, és ahogy a vonósok dallamai közé egyre több zaj, zörej, hangtörmelék keveredik, úgy válik egyre szaggatottabbá, görcsösebbé a mozgás. Szorongás, egyre fokozódó zavarodottság lesz úrrá a táncoson, mígnem visszabotorkál a kocsihoz, de ott ismét útját állja a lány: a kocsiról port szór a lábára. Lassan kihátrál a porból, de mozgása tétova, nehézkes. Többször visszatér a kocsihoz, aztán ismét eltávolodik tőle, de sem felszállni rá, sem végképp otthagyni nem tudja. Végül port szórván testére tolni kezdi a kocsit rajta a rákuporodó lánnyal körbe… Az átjáró immár megnyílt a porhüvelyét cipelő lélek előtt.
A harmadik darab (Asszonymadár) tere egy hatalmas téglaforma zárt fóliakalitka, amelyben egy fehér ruhás alak látható, aki a fejét egy vödörbe rejtve nyög, ordít, nyüszít. Mikor kiemeli a fejét, szemén fehér kötés, szája némán tátog, mint egy éhes madárfióka. Majd lábra áll, ide-oda ténfereg, leveszi a szeméről a kötést, kidülleszti mellkasát és fenekét: próbálgatja a testét. Aztán mintha önálló életre kelne a lába: darabos, tört mozdulatokkal lendül, fordul, hajlik, a földre kuporodó alak alig bírja megfékezni. De a nyugtalanság tovább űzi: ledörgöli a hátáról a ruhát, majd kikúszik belőle. A lemeztelenedő test görcsösen meg-megrándul, a kéz kínlódva keres, a lábak közt kutatva meg-megfeszíti a pőre testet. Az elernyedés után a vödörből sarat ken testére, furcsán, idegenül érintve azt. Majd szárnypróbálgatás kezdődik: ívesen kitárt karral pörög, majd kiegyenesedik, megnyúlik, megszépül az idáig groteszknek láttatott alak, magabiztossá és erőssé válik. Ez az egyetlen része a darabnak, ahol egy kialakult mozdulatrendszer – a jazztánc – elemei is megjelennek a mozgásban. Ez az egyetlen pontja a darabnak, ahol ez a madárforma alak el tud emelkedni a földről.
De nem tart sokáig az erők összeszedettségének ez az állapota. Ismét a földre kuporodván egy tojást húz elő maga alól, ide-oda görgeti a földön, majd hirtelen felemelve széttöri: por hull a tojásból. Egymásba ér itt ebben a képben születés és halál – a porral szennyezett test képe mintha az előző darab hasonló képét gondolná tovább, rajzolná újra más variációban. Az öneszmélés fordulópontja a tojás széttörése: ettől fogva egyre kétségbeesettebben ténfereg a szűkös térben a madárforma alak, megkísérli hajdani burkát, ruháját magára húzni, de sem a test, sem a burok nem engedelmeskedik. Végül megtántorodik, a földre hanyatlik, s tehetetlen teherként vonszolja magával végtagjait. Előre kúszik, s míg befáslizott keze riadt madárként tekinget körbe, az összekuporodott alak egy dalt énekel.
A szólóest három darabja három külön világ. A szenvtelen világ káosza (Baubo) és a köztes lét melankóliája (Aporia) után az  Asszonymadár a lélek belső tájait tárja fel.



T-estem
Ladjánszki Márta szólóestje

Baubo

Díszlet: Bartos András
Jelmez: Artista – Stampf Katalin
Fény: Szirtes Attila
Zene: Peter Rehberg
Koreográfus: Berger Gyula
Előadó: Ladjánszki Márta

Aporia

Díszlet: Bartos András
Jelmez: Pillangó
Fény: Szirtes Attila
Zene: Eberhard Weber, Hannes Löschel
Koncepció, rendező: Joe Alegado
Előadók: Ladjánszki Márta, Michaela Pein

Asszonymadár
L. M. és H.U.D.I. produkciója

Díszlet: Bartos András, Károlyi Balázs
Jelmez: Pillangó
Fény: Szirtes Attila
Zene: Barna Balázs
Rendező: Hudi László
Előadó: Ladjánszki Márta

Helyszín: Trafó
08. 08. 6. | Nyomtatás |