A test felé…

Beszélgetés Ladjánszki Mártával

"Provokatív előadások - Társulati munkák" volt az Ellenfény 40. számának címe. Ebben foglalkoztunk Martin McDonagh, Bernard-Marie Koltes és Joanna Laurens műveinek előadásaival, Thalheimer Liliom-rendezésével, Duda Éva bemutatójával, valamint a Kompániával és utódegyütteseivel. Ebből a rovatból emelünk ki egy interjút.

Lőrinc Katalin

Ladjánszki Márta mintegy hat éve tűnt fel, együtt Csabai Attilával. Útjaik több mint egy éve különváltak. Mártáéról talán senki sem fogalmazott még érzékenyebben, mint egyik legutóbbi alkotótársa, Hudi László: „Testéhez való viszonya, és ezzel a koreográfiához való viszonya is eredendően magában hordozza mindannyiunk elhagyatottságát, kiszolgáltatottságát, esendőségét és komikusságát…”Talán egyenesen következik ebből az a végtelen természetesség és ártatlanság, mellyel testét – akár szó szerint – lemezteleníti a néző előtt.

 

– Tapasztalatod szerint hogyan viszonyul a hazai néző a meztelenséghez, s ugyanakkor mit jelent az a Te számodra?
– Nem tudom, hogyan viszonyulnak a meztelenséghez mások előadásain. Az enyémek után semmiféle negatív visszhangot nem kaptam. Azt gondolom, ha helyén van a dolog, ha funkciója van, akkor a néző számára is teljesen elfogadható. Nekem legalábbis még soha senki nem rótta fel, miért vetkőzöm. Azért hagyom szabadon a testet, amikor így teszek, mert az sokkal többet fejez ki, többet láttat – és itt nem az izmokra gondolok, hanem a kis görcsökre, ráncokra –, azt mutatja, amilyen vagyok. Nem vagyok az a balettos alkat, de nem is kívánom semmilyen rafinált ruhadarabbal előnyösebbnek mutatni magam. Hogy a néző is úgy értelmezi-e a meztelenségemet, ahogy én? Nem elsődleges célom, hogy a néző pontosan azt lássa vagy gondolja, amit én. Inkább tükröző felület, ablaküveg szeretnék lenni.
– Amikor 1996-ban (legalábbis úgy emlékszem, akkortájt) eljöttél néhány Graham-órámra, sosem gondoltam volna, hogy egy formabontó, sajátos egyéniséggel állok szemben: végtelen alázattal, puritán tisztasággal dolgoztál. Mivel sohasem láttalak azelőtt, nagyon kíváncsi voltam, honnan jöttél ezzel a szigorú, bár a stílus drámaiságát is átérző, hajszálpontos munkával. Kérdésemre a Zákány-iskolát jelölted meg. Hogyan kezdődött?
– Az már egy visszatérés volt, hosszú kihagyás után. Általános iskolás koromban jártam P. Ács Vali nénihez balettra, ott persze máris szembesültem azzal, hogy nem vagyok az a balerina típus, de szertornáztam is, úsztam, sőt régebben még jazztáncra is jártam kicsit a Marczibányi térre, nagyon élveztem. Akkoriban senki sem orientált, merre, hogyan folytassam, úgyhogy gimiben abbahagytam az egészet. Érettségi után dolgoztam, s akkor valahogy újra táncközelbe kerülhettem, ismerősök révén. Egy színjátszókörbe jártam pár hónapot, ahol mozgásórák is voltak: ez indított el újra. A nagy lökést viszont az első IDMC kurzusom adta. Maga az afro tánc és tanítójának (Michelangelo Davis) hite, lendülete és komolysága, valamint, hogy ott ajánlotta egy lány a Zákány-iskolát, ahol aztán két és fél évig tanultam. Onnan továbbra is eljártam workshopokra, szinte minden bécsi kurzuson kint voltam. Tudni akartam mindent, amit csak lehet. Magdi néni maga is mondta, hogy amit ő tanít, az nem egy bizonyos technika, hanem a saját ötvözete, engem meg nagyon érdekelt, milyen a többi: eredetiben, tisztán. Így mentem el például annak idején a Bihariba, az óráidra is. A Zákány-csoportban találkoztam Csabai Attilával is. Az egyik darab főszerepét táncolta, én csak beugrottam valaki helyett a karba. Hamar tudatosult mindkettőnkben, hogy komolyan akarunk a tánccal foglalkozni, saját lábunkon. Magdi néni általában azt sugallta: a táncból nem lehet megélni, tanuljak mellette tovább. Először Attila távozott, majd egy fél évre rá én. Szükségszerűen együtt kezdtünk dolgozni: azonos volt bennünk a fizikalitás igénye, s a mélyre nyúlás, az érzelmek mélyére szállás igénye is. Ma már egész másként látom akkori magunkat. Akkor nem voltunk tudatában, mennyire kiegészítjük egymást. Mikor szakítottunk, 2002-ben, engem többen féltettek: meg tudok-e állni a magam lábán. Ekkor derült ki, mennyire különbözőek vagyunk. Attila képzőművész: nála a vizualitás az elsődleges, nálam a fizikalitás.
– Joe Alegado hogyan kerül a képbe? A Limón technika lírai, logikusan hömpölygő áradat: nem Te jutnál róla az eszembe.
– Ez még a kurzusra járós évekből datálódik: egy pesti tanfolyamán voltam először, attól kezdve pedig amikor csak lehetett, jártam hozzá: Bécsben ingyen engedett be az óráira, csak jöjjek. Nagyon közel áll hozzám a Limón technika: a puhasága, a suhanása; ahogyan az afro földközeli erejét is olyannyira magaménak érzem. Kapcsolatunk a  kompmániás évek alatt is folytatódott, és mindkettőnk számára kihívás volt, hogy nekem koreográfiát készítsen. Idén nyáron dolgoztunk rajta Bécsben. Volt egy témája, ahhoz én vittem zenét és improvizáltam hozzá. Ő ezekből az improvizációkból csipegette ki, ami nekem kellett, s rakta össze belőle a számot. Nem koreografálta, hanem újraorganizálta az anyagot.
– Az, hogy ki határoz meg kit egy munkakapcsolatban, s hogyan, a te pályádon is többféleképp alakult. Csabai mellett az ironikus oldalad tűnt erősebbnek, Berger Gyula mellett a befelé nézős, Szabó Rékával a virtuózabb. Ki hogyan „alakult” nálad?
– Ahogy befelé, a munkára koncentrálok egy alkotói folyamatban, az már Attilával való munkáim alatt is jellemzőm volt. Gyuszival (akit hollandiai útja előtt, a Berger együttes korszakában még egyáltalán nem ismertem,) azért kezdtem dolgozni 1998-ban, a Kompmánia mellett, mert kíváncsivá tett, ahogy beszélt a munkamódszeréről. Teljesen másképp gondolkodik, mint Attila. Egyszerűen szerettem volna megismerni az alkotás egy másik perspektíváját is, tehát az önmagunkból kiöklendezettel szemben a gondolkodóbbat. Rékával is Gyuszi darabjában találkoztam 1998-ban, de ott csak egymás mellett dolgoztunk, nem egymással. Viszont láttam szólóit, például 1997-ben ő is fellépett az Inspriáción, ahol Attila meg én is. Egyszer aztán egy beszélgetés során felmerült, mi lenne, ha közösen csinálnánk valamit, hiszen olyan egyformák vagyunk. Ma már persze látom, mennyire mások vagyunk: Réka izgatott, folyton keres, én nyugodtabb vagyok, s jó helyen érzem magam.
Amúgy a fő irányvonalakat, vagyis hogy merre, hogyan mehetek tovább, inkább pedagógusoktól, mint alkotóktól kaptam. A kitartásom, munkatempóm, emberekkel való bánásmódom, saját testem megismerési vágya főleg kiváló tanároktól őrződik bennem.
– A Kompmánia (vagyis Te és Attila együtt) óriási feltűnést keltett, új irányzatot jelentett táncéletünkben. Hogyan, miért történt a szakadás, tehát kettőtök szakítása?
– Szinte automatikusan ágaztunk szét, mikor már nagyon úgy éreztem, hogy a saját utamat kéne járnom. Attila készített egy darabot a fiúkra, közben tehát felszabadultam, s elkészíthettem a szólómat, az Egyet. Készült ugyan még közös darab, de az utolsónál megbetegedtem az előadásra, ami valószínűleg már nem volt véletlen, így aztán magától megtörtént a kiválás.
– Hogyan látod az eredeti csapat tagjainak mai működését, a Kompmánia utóéletét? Nézed a volt kollégák előadásait?
– Erre a kérdésre azért nem szeretnék válaszolni, mert nincs alkalmam és lehetőségem, hogy az érintettekkel személyesen megbeszéljem a véleményemet.
– Hogyan látod, mennyire  extravagáns, deviáns, provokatív az a mai táncszínpadon markánsan jelentkező irányvonal,  ami a Kompmánia stílusát is jellemezte?
– Nem érzem magam deviánsnak, és senkit nem érzek annak. Mostanában sok előadást láttam külföldön: azért mentem, hogy minél többet lássak Bécsben is, Hollandiában is, és újra elmondom, ahogy a barátaimnak is elmondtam: szerintem jók a magyarok! Sok különös személyiség dolgozik nálunk, és bár halljuk, hogy nem elég jó a képzés, én nem úgy látom, hogy ne lennének nálunk elég jók a táncosok.
Persze, nem mondom, hogy nem lenne jó, ha minden alkotónak megadatna a lehetőség, hogy kigyúrja magából, amit szeretne, mert a munka a legfontosabb: a komoly munkából születhet a jó. Magamat szerencsésnek tartom, mert szeretem, amit csinálok, s az L1-ben egész éven át dolgozhatok. Most, az elmúlt egy évre alakult úgy a dolog, hogy a saját munkámat végezhettem, azok után, hogy olyan sok mindenkivel együttműködtem már előtte. A lényeg, hogy elhiggyem: erős és jó, amit csinálok, s ha évente csak egyszer léphetek is fel a Trafó színpadán, az se bánt.

Ladjánszki Márta munkái:
1998 –     Kacat Kabaré
Torzó
2000 –    Ketrec    (improvizáció – közös munka a Bálványos Társulattal)
Jelenetek (improvizáció)
Egy
Kettő
Idomtalan Sellő
2001 –     Terpeszkedő combok
Egyidejűség
Csodál
Szuka
2002 –     Majdnem 3 (kor.: Ladjánszki Márta, Berger Gyula)
Pararoid (koncepció: Ladjánszki Márta, Berger Gyula)
Játék-tér
My Kexy Angel
2003 –     Pont 3 (kor.: Ladjánszki Márta, Berger Gyula)
T-estem (Meghívott koreográfusokkal: Berger Gyula, Joe Alegado, Hudi László)

08. 08. 6. | Nyomtatás |