Etűdök Barbara L-ről

Gergye Krisztián: Barbara L

Vajon meg lehet még bocsátani egy anya bűneit? Vagy elég megérinteni fájdalmának elgennyesedett gyökereit, és akkor feloldozást nyerhet?  Mi van akkor, ha életének legfontosabb pillanatait a gyengeség és a félelem uralta? Az, ahogyan környezete viszonyul az anyához, magyarázatot adhat cselekedeteire és arra, hogy miért került élete a szétcsúszott bizonytalanság talajára, hogyan jutott el az őrületig?
Miklusicsák Alíz

Gergye Krisztián táncos-koreográfus arra vállalkozott, hogy ezeket a külső-belső viszonyokat megmutatja édesanyja életéből. Az előadás etűdszerű képek sorozatát eleveníti meg mozgás és hang révén. Az alkotó egyik legbensőségesebb kapcsolatáról vall: arról a képről, amelyet gyermekként kialakított anyjáról; arról, ahogyan ő látta mások viszonyulását ehhez az asszonyhoz. És még ennél is tovább megy egy lépéssel: feltérképezi, hogy a külvilággal való kapcsolatuk miként vetült vissza a nő és gyermeke életére, hogyan éltek együtt ebben a nyomasztó burában. A gyereknek csupán gondolatait, benyomásait érzékelhetjük – ő ugyanis egy pillanatra sem jelenik meg a színen. Ebben a reflexív és önreflexív reprezentáció-sorozatban csak az anya, Barbara L (Zarnóczai Gizella) figurája van jelen; az ő játéka által születnek meg mások karakterei, és ezekből a viszonyrendszerekből rajzolódik meg az asszony élete. Reprezentáció ez, hiszen az anya ezeket az emlékkockákat újraéli, visszatérve a kezdetekhez, oda, amikor még fiatal volt, tele önbizalommal, korlátok nélküli lehetőségekkel, amikor még nem létezett számára félelem és bizonytalanság – egészen addig a pontig, míg megbomlott elmével a megváltás útját keresi.
Afelől, hogy Barbara L – akár létező, akár elképzelt személy; akárki, bárki – máig is útját és egyensúlyát keresve bolyong, hogy a hozzá hasonlók megnyugvása lehetetlen, sem az előadás, sem a színlap nem hagy kételyt: „Szeretnék ott lenni a temetéseden. Tudom, hogy élsz, és még mindig így, csak, hogy büntesd magad, és kínozz engem.”
Gergye koreográfiájában nem akar magyarázatot adni a gyengeségekre, vétkekre; ránk bízza a bíráskodást, néhol pedig egyenesen provokatív: hagyja, hogy Barbara L kérdőn kinézzen a közönségre. Ezektől a kapcsolatteremtő próbálkozásoktól még kínosabban érezheti magát a közönség, hiszen azt a kukucskálós érzést erősíti meg bennünk, hogy egy intim kapcsolatba tekintünk be. Ezzel a rákérdezéssel, a tőlünk elvárt reflexióval Barbara L kivívja iránta érzett empátiánkat és hajlandóságunkat arra, hogy a körülötte lévő embereket – köztük magunkat is – felülvizsgáljuk.
Az anya emlékképei egy lakásban – a mindenkori otthonban elevenednek meg (díszlet: Négyesi Mónika, Gergye Krisztián, Bartos András). A lakás hangulatát, de még koordinátáit is a sarkok adják meg, melyeket parketta berakások borítanak. A színpad közepe üres, a hátsó része viszont különálló terekké tagolódik, melyek különböző élethelyzetekre utalnak. Az egyik sarok a gyermekkort idézi babákkal, miniatűr gyermekbútorokkal. A másikban fekete műbőrrel borított rideg falak, középen egy bárszékszerű ülőalkalmatosság – vallatószék. Ezen a széken tűnik fel először Barbara L, itt kezd bele előadásnyi monológjába teste és hangja absztrahált közvetítésével. A gyerekszobában két „árny” (Négyesi Mónika, Rácz Eszter) tűnik föl, gyermeki biztonságban játszadoznak. Arctalanul – fekete anyag borítja arcukat, és ugyanolyan fekete ruhát viselnek, mint az anya –, érzelmek nélkül, csak testükkel, mozgásukkal közölnek. Nincs kapcsolat köztük és Barbara L között; szerves részei ők az anya magányának. De nemcsak a tudatlan, boldog gyereket jelentik, már az érett nő is bennük él. Ugyanakkor pedig mint a Barbara L-ben megjelenő démonok is működnek. 
A fiatal koreográfus a jogjakartai Indonéz Művészeti  Főiskolán sajátította el azt az egzotikus tradicionális táncművészetet, melyet azóta is vegyít az európai mozgásszínház formáival. E munkájába is belopja a jávai tánc elemeit, főként az érzelemteljes kézmozdulatokat, melyek tökéletes ellenpontjai a törzs mechanikusságának. A motorikus, érzéketlen mozdulatokat – melyeket a test emlékezet alapján rekonstruál, és mindenképpen a múltat idézik – a végtagok lágy mozgása teszi életszerűvé. Jó példa erre az a jelenet, amelyben az anya a kapott pofonokat – amelyeket vélhetően az apa mért rá még a régmúltban – újra és újra átéli; teste gépies mozdulatokba kezd, megmutatva azt, hogyan válhat ez mindennapi cselekedetté, megszokássá. A rideg mozdulatok a kezek finomságától válnak ártatlanná és végtelenül érzékennyé. Zarnóczai Gizella testével nagyon pontos helyzeteket rajzol meg, amelyhez nagyon erős lelkiállapot, valamint kifinomult mimika és gesztusrendszer is társul. Szerelmi válságokat, a tudathasadás folyamatát, kétségbeesést és reményeket érzékeltet gyors váltásokkal. Egyik percben fiatal dinamikus nőként jelenik meg, aztán az őrült, hűtlen anya szerepében láthatjuk, aki a fürdőlavórban ül, mint egy down-kóros koravén gyermek. Olykor csak az arcidegek felnagyított rebbenései érzékeltetik a feszültséget. Arcjátéka és gesztusrendszere akkor is érthető lenne, ha az anya csak némában jelenne meg – Zarnóczai Gizella nemcsak táncosként, hanem színészként is jelentős teljesítményt nyújt, drámai lénye kétségkívül az előadás egyik legfőbb értéke.
Az anya Ágens – Gergye Krisztián egyik állandó alkotótársa – hangján szólal meg. Szaggatott belső monológjaiban eleinte kedvesen, hízelgőn beszél, majd hirtelen idegeket tépő, fájdalmas, fojtott hangszínre vált.
Gergye tudatosan kavarja össze hőse életkockáit, figyelve arra, hogy a puzzle-darabok külön-külön is értelmet kapjanak. De nem ad támpontokat, hogy mi volt előbb, a rettegetett bűn vagy a bűntől való félelem. Az, ahogyan az utolsó képben az anya visszaül a magasított székre, és mosoly jelenik meg az arcán, érzékelhető, hogy nem menekülhet meg, legfeljebb pillanatnyi megkönnyebbülések kecsegtetik. Magánytól való félelme soha nem enyhül, és az „önanalízis” után még több kérdőjel magaslik előtte.    

Gergye Krisztián: Barbara L

Díszlet, jelmez: 4SI & GK, Bartos András
Fény: Tamás Gábor, Tajti Imre
Zene: Ágens, Stabat Mater, Bach, Brubeck, Cage, Pergolesi, Part, Schnittke, Sosztakovics
Rendező, koreográfus: Gergye Krisztián
Előadók: Zarnóczai Gizella, Négyesi Móni, Rácz Eszter

Helyszín: Thália Színház Új Stúdió; Szkéné Színház
08. 08. 6. | Nyomtatás |