Önmagam kapunyitója

Beszélgetés Gergye Krisztiánnal

Gergye Krisztián alig hét éve kezdett el táncolni, s máris a magyar kortárs táncélet egyik legjelentősebb egyénisége. Ráadásul egy egészen különleges kifejezési formát választott, a tradicionális és kortárs jávai táncot, és csupán később került közel a klasszikus és kortárs irányzatokhoz. 2002-ben a VIII. Alternatív Színházi Szemle legjobb táncosa lett, 2003 nyarára pedig már Pro Futuro díjat kapott a Veszprémi Táncfesztiválon és Szegeden a IX. Alternatív Színházi Szemlén a legjobb koreográfus díjával jutalmazták.
Szepesi Krisztina

– Hogyan jutottál el a jávai tánchoz?
– Húsz évesen fogalmazódott meg bennem, hogy táncolnom kell. Akkor azonban még semmit nem tettem ezért. Egy elmegyógyintézetben dolgoztam ápolóként, mellette pedig keresgéltem saját magamat, és egy művészeti menedzserképző iskolába jártam. De alapvetően bátortalan voltam a tánccal kapcsolatban, azt gondoltam, ennyi idősen már késő elkezdenem a klasszikus balettet. Ebben az időszakban ismerkedtem meg Ágenssel. Egy koncertjén vadidegenként odamentem hozzá, hogy habár én még soha nem táncoltam, mégis erre a zenére és énekre táncolnom kell. Ő pedig valamiért felismerte bennem a lehetőséget. Volt is egy előadástervünk, ami ugyan nem valósult meg, de elindított valamilyen irányba. Nyilvánvaló lett, hogy valamilyen tánctechnikát mégiscsak tanulnom kell ahhoz, hogy felismerhessem a képességeimet, és rájöjjek, alkalmas vagyok-e egyáltalán arra, amire vágyom. Végül Ágens ismertetett össze a jávai táncmesteremmel, Bagus Kentus Norontakoval. Megnéztem bemutató óráját, és nem lehet másként mondani, szerelem volt első látásra, és az a mindössze három hetes kurzus, amit végigcsináltam, azonnal beszippantott. Magyarországon azonban nagyon nehéz jávai táncot tanítani, hiszen egészen más, mint a megszokott stílusok, meditatív és kevesen vannak, akik maradéktalanul hosszú távú kapcsolatot tudnak teremteni vele. Nekem nagy mázlim volt, hogy befogadtak a csapatukba, és gyakorlatilag három hónap múlva már én is felléptem velük. Két évig tanultam tőlük, aztán megpályáztam az Indonéz Kulturális Minisztérium egy éves ösztöndíját, amit el is nyertem. Itthoni mesterem nagyon komoly alapot adott, a teljes elmélyülés azonban kint történt meg. Oda kellett mennem a forráshoz, hogy megismerjem a helyi aurát, a titkokat. Az ottani környezet hihetetlenül fejlődőképessé tett, a két év alatt itthon mindössze két koreográfiát tudtam megtanulni, Indonéziából pedig harminccal jöttem haza.
– A jávai táncban a táncos tökéletesen elveszíti az egyéniségét,  és valamiféle felsőbb lény történetét vagy vélt érzéseit táncolja el. Miért jó az, ha nem az egyéniséged van előtérben, hanem valami Tőled idegen dolog?
– A jávai tánc filozófiája arról szól, hogy az emberi test egy olyan edény, amit egy isteni idea és az égi tartalom tölt meg, ezáltal pedig megmutatkozik valamilyen isteni karakter vagy idealizált figura, ami nem a táncos maga. A táncos csak egy út, melyen keresztül a karakter megmutatkozhat a színpadon. E karakter pedig egy meditációs objektum, tehát a néző tükröt kap saját magáról, viszonyáról a megjelent idealizált figurához. Tulajdonképpen tanító jellegű is, hiszen megmutatja, milyen is az az idealizált forma, melyben elméletileg létezni érdemes.
– Ezáltal pedig a táncos is közelebb jut önmagához.
– A táncot aktív meditációként élem meg. Megpróbálom magam teljesen kiüríteni, az isteni karaktert beengedni és hagyni működni. Ekképpen pedig hihetetlen tapasztalatokat lehet szerezni egy teljesen más létezési formáról. Ez mindenképp önismereti fejlesztés, mert ha bizonyos jelentésű karaktermozdulatokat elhibázok vagy nem tudom magam teljesen átengedni a táncnak, azok mind jelek lehetnek arra, hogy Gergye Krisztiánnak, a táncosnak mi a viszonya azzal a karakterrel, amit táncol, és mi a helyzete abban a világban, amiben táncolva létezik. Összehasonlítva az elképzelt ideát és saját magamat, folyamatosan tükröt kapok arról, ki is vagyok én.
– Hozott-e változásokat az életedben, hogy megismerted éned más oldalait?
– Egyértelműen sokkal harmonikusabbnak érzem a személyiségemet. Igaz, valamiképp minden tánc fejleszti az önismeretet – hiszen miközben mozogsz, megismered a tested, a tartásod, mozdulataid –, de a jávai tánchoz hozzátartozik emellett a mondanivaló, az ábrázolás mikéntje, a gesztusok is. A több ezer éves gesztusokkal való találkozás pedig segít megismernem saját érzelmi oldalaimat. A szakrális táncok egyfajta időn túli állapotba visznek, amit csak érezni lehet.
– Ezzel az önátadással azonban éppen ellentétes a kortárs tánc azon törekvése, hogy a táncost, annak érzelmeit, mondandóját hozza előtérbe.
– Azt gondolom, a jávai tánc is eljut ide, csak pont a másik oldalról közelíti meg. Ha aranykoremlék a tradicionális jávai tánc, akkor ugyanolyan aranykoremlékek a személyiségben lévő archetípusok – démon, angyal, férfi és női lények, állat, növény –, amihez le lehet, sőt le kell ásni. Az én személyiségemben is nagyon sok archetipikus karakter van, amihez el lehet jutni. Amikor a kortárs táncban megmutatok egy  karaktert, a személyiségemben megkeresek hozzá egy archetípust, egy rajtam túlmutató lényt, ami nem én vagyok, de csak magamon keresztül találhatom meg.
– Dolgozol más koreográfusokkal, művészekkel, akik nyilvánvalóan nem ugyanígy gondolkodnak. Neked mégis azonosulnod kell velük, mikor táncolsz. Nem okoz ez számodra nehézséget?
– Természetesen alkalmazkodom hozzájuk, de az alaphelyzet ugyanaz. Ha kapok egy karaktert, meg kell keresnem magamban az ahhoz legközelebb álló titkos lényemet. Ha pedig mozdulatot kapok, fel kell ébresztenem az ezzel együtt működni képes karaktert. Ha nem ezt tenném, azt hiszem, nem is tudnék táncolni. Ha pedig nem ezen az úton valósul meg a végeredmény, hiteltelenné válik, miáltal nem is működhet.
– Hogyan találtál rá Csabai Attilára és a KompMániára?
– Miközben tanultam a jávai táncot, éreztem, hogy technikailag mindenképp kell még valami mást is tanulnom. Csabai első produkcióját látva egy egészen más megközelítéssel találkoztam, mint amivel eddig megismerkedtem, és ez számomra nagyon vonzó volt. Műhelymunkáikon közelebb kerültem a klasszikus baletthez és a modern technikákhoz is. Aztán kimentem Indonéziába, és amikor egy év múlva visszajöttem, azonnal bekerültem a Romance című darabba. Ott még tradicionális jávai táncot táncoltam, de másféle kosztümben és más zenére. Itt kezdtek el kialakulni a lehetőségek, miként lehet egy tradicionális mozdulatsort kortárs táncelőadásba helyezni. Szép lassan felismertem saját utamat a táncban.
– Miért nem azokat a koreográfiákat akartad megmutatni, amit Indonéziában tanultál?
– Amikor hazajöttem, elkezdtem tradicionális jávai táncelőadásokat csinálni, de a közönség rendszerint néhány perc után elunta, amit látott. A kudarcokból rá kellett jönnöm, hogy Magyarországon nincs meg az a kommunikációs híd, melynek segítségével a nézők megérthetik ezt a táncot. Ugyanakkor tudtam, éreztem, annál sokkal nagyobb csoda ez, hogy ne kíséreljem meg valamilyen módon mégis eljuttatni hozzájuk e tánc filozófiáját, ezért elkezdtem keresni a kommunikációs lehetőségeket.
– Hogy társult ezekhez a törekvésekhez Egon Schiele, akinek ihletése minden munkádon érződik?
– Mielőtt elkezdtem táncolni, képzőművésznek készültem. A jávai tánc lényegében a testet egy síkként képzeli el, és ebből a síkból domborít ki bizonyos kézjeleket, fejmozdulatokat. Egon Schiele vásznain is síkok láthatók, melyekből az emberi test, a csontozat domborodik ki. Ám annyira szuggesztív emóciókból építkezik, hogy alakjai nem idealizált figurák, hanem nagyon is emberiek. Ezek a karakterek viszont számomra olyan archetípusok, melyek tükröt mutatnak nekem. Érdekes még a képeiben, hogy mozdulatok vannak kimerevítve. Tehát a figurák, annak ellenére, hogy két dimenzióba vannak nyomorítva és mozdulatlanok, folyamatosan mozogni, ütni, üvölteni, táncolni vágynak. Azt gondoltam, képes vagyok e lények megmozdítására. Először az Inspirációra készített szólómban, az E.Sch.Erotoban tettem kísérletet erre. Majd a következő darabban, a Halál és a lánykában folytattam, ahol már több táncossal dolgoztam együtt. Az előadás témája nagyon erősen kötődik a szecesszióhoz, aminek számomra két fontos alakja Gustav Klimt és Egon Schiele. A szecesszió tökéletes megvalósítója Klimt volt, Schiele pedig átemelte mindezt az expresszionizmusba. Klimt síkokban gondolkodik, mely síkornamentikák nagyon univerzális jellegűek. E síkot a jávai tánc a testre vetíti rá, Klimt viszont mint egy univerzumot húzza szét, ebből domborítva ki a test bizonyos részeit. Így lett a klimti forma az alap, amiből megszülethettek a karakterek, és amire a schielei világ konzekvensen és hitelesen ráépülhetett. A finomság erejéből haladtam az érzékenység erőszakossága felé.
– Milyen egyéb  alkotói világok hatottak rád inspirálóan?
– Még nagyon az elején járok egy formanyelv kutatásának. Amikor például visszanézem az előadásaimat, felmerül bennem a kérdés, egy-egy mozdulat honnan jött, mi késztetett rá. Tehát biztos, hogy ennek itt még nincs vége. Ami nagy továbblépés számomra, az Hieronymus Bosch. A Tenebrae-ben kezdtem el azon gondolkodni, hogy pusztán az emberi test miként képes átformálódni olyan objektummá, ami vagy nem emberi, vagy túlmutat azon; hogy a test kavicsként, feszületként, akár növényként is működhessen. Miként lesz a test élő tárgy vagy mozduló szobor, ami mégis magában hordozza az emberi lelket. Ha belülről építkezem a hitelesség lehetőségét kapom meg, ehhez azonban még mindig kell valami támpont, ami a nézőt is behívhatja a darabok néhol túlságosan is absztraktnak tűnő intimitásába. Ezek a támpontok nálam a képzőművészek. Schiele révén erőszakos őszinteséggel kihánytam magamból saját torzóimat. Bosch viszont teljes mértékben túlmutat az emberen. A megnevezhetetlent keresi, ami minden mocskunk és tisztaságunk legapróbb sejtjében is jelen van. A Gyönyörök kertje Triptichon inspirációjára készült el most a B.Sch Szóló I. (Tavaszi áldozat), melyet a MU Színházban mutattunk be.
– Bosch hatására még inkább szerepet kapott előadásaidban a perverzió, a szélsőséges látásmód, mely jelenségek eddigi munkáidban is fel-feltűntek.
– Férfiként foglalkozom a darabjaimban a női oldalammal, és így próbálok a magam furcsa módján harmóniát találni. Arra teszek kísérletet, hogy megtaláljam, a kettő hogyan lép kapcsolatba egymással, hogyan közelítenek egymáshoz, és akár hogyan gyilkolják is egymást. Ennek megmutatatását soha nem perverz provokációnak szánom. Inkább magamat provokálom. Keresem azt a középutat, ahol ember tudok maradni. Ehhez pedig el kell billenni mindkét irányba, akár szélsőségesen is.
– Ez így megfogalmazva kissé öncélúnak hangzik, az előadásaidat mégsem érzem annak.
– Inkább megmutatok valamit a nézőnek. Rajtam keresztül bele tud menni olyan helyzetekbe, melyekben még nem volt. Esetleg közelebb tud jutni olyan jelenségekhez, amelyeket eddig nem fogadott el. Ez a kitárulkozás megmutat valamit belőlem is, holott nem rólam szól, mert mindig egy karaktert, egy szerepet, egy állapotot akarok megmutatni, melyek mélyről jövő indulatokat tárnak fel. Azt gondolom, hogy a konfliktusmentesség, a stagnálás unalmas.
– Csabai Attila is ezeket a témákat érintette a KompMánia előadásaiban. Nem gondoltad eléggé letisztultnak ezeket a gondolatokat, azért léptél ki a társulatból?
– Egész egyszerűen az már az ő világa. Annak ellenére, hogy Attila mindig telibe trafált, olyan karaktereket osztott rám, amelyek nekem valóak voltak, azért azok mégis az ő elképzelései voltak. Ő akart elmondani általuk valamit a világról. Saját koreográfiáimban viszont én akarok mondani valamit. Vannak olyan táncosok, akik elvárják, hogy a koreográfusok megszabják nekik, miből táplálkozzanak, bennem viszont van egy olyan alkotói kényszer, hogy a karaktereket önmagamból akarom előhozni. De nem várhatom el egy koreográfustól, hogy hozzám alkalmazkodjon. Attilával sokáig működött a munka, de közben én lettem saját magam kapunyitója. Mindemellett fontos, hogy mások is lássanak meg bennem figurákat, mert ilyenkor vannak szerencsés találkozások. Frenák például olyan dolgokat gerjesztett bennem, amit önszántamból nem vennék elő magamból. Van a munkáiban egy olyan hisztérikus görcs, ami az élettel való harcot sejteti. Megtalálom nála a kicsit dacos, harcolni, ütni vágyó helyzeteket, melyeket aztán tökéletesen ki tudok élni.

Gergye Krisztián előadásai
2001 – A jel
2001 – E. SCH Eroto
2002 – A halál és a lányka
2002 – Tenebrae (Ágenssel közösen)
2003 – Kontrapunktum
2003 – Barbara L.
2004 – B. SCH Szóló
08. 08. 6. | Nyomtatás |