Testek a ködben | Szigetek a sodrásban Derevo

A Szigetek a sodrásban (Islands in the stream) fél éven belül az orosz-német Derevo társulat második vendégszereplése a Merlin Színházban. Kézenfekvő, hogy aki látta a Once... című produkciójukat, hatalmas várakozással ült be a szeptemberi előadásra, s óhatatlanul összehasonlította a kettőt. Sok tekintetben teljesen mást láttunk, mégis összetéveszthetetlenül, ízig-vérig Derevót. A Szigetek... sokkal vizuálisabb, plasztikusabb, látványában letisztultabb, mint a Once..., ugyanakkor kisebb mértékben van benne jelen a clown-ád, az invenciózus bohóctréfák, a folytonosan átváltozó, funkcióváltó kellékek. Kevesebb benne az „infernó”, s több a poétika.

A Once... felnőtt meséjével ellentétben a Szigetek...-nek nincs határozott fabulája. Van ugyan egy matrózfiú, aki tengeri útjai során újra és újra találkozik egy lánnyal, akitől azonban mindannyiszor el kell váljon. Az előadás középpontjában mégsem ők állnak, hanem maga a tenger. Furcsa alakok, tengeri élőlények mozognak a tenger mélyén, marcona tengerészek menetelnek matrózlépésben, a záró jelenetben pedig egy szinte meztelen emberi testet elnyelnek a hullámok. A tenger az, ami világokat választ el egymástól, amelyek szigetekként sodródnak.
Lehet, hogy jobban tesszük, ha csak az előadás vizualitására bízzuk magunkat. „Az intellektus halálos ellenségünk a színpadon. Megpróbáljuk lefegyverezni” – vallja Anton Adasszinszkij, a társulat alapítója és vezetője. A Once... meseszerű díszletével ellentétben – tornyos palotát vagy kövér felhőt ábrázoló festett furnérlapok – a Szigetek...-ben gyakorlatilag üres a színpad, csupán fény van és füst, amelyben ¬– mint tengeri ködben – feldereng a szereplők inas teste és kopaszra borotvált feje. A két női szereplő egy-egy fehér félgömböt tart a feje fölött, majd lassan összeillesztik és elengedik, hogy az felemelkedjen a színpad fölé. És nem érdekel, mit mond az intellektus, elég a lenyűgöző látvány.
A Derevo előadásaiban – főleg Adasszinszkij korábbi színpadi tapasztalatain keresztül – két fő hatás érvényesül: a clown-hagyomány, valamint a butoh tánc. Míg a Once...-ban az előbbi, a Szigetek...-ben az utóbbi jelenik meg hangsúlyosabban. A butoh majdnem meztelen testei, az izmok játékának láttatása azonban sajátos iróniát kap a kackiásan félrecsapott matrózsapkáktól, amelyek egyes jelenetekben a szereplők egyetlen jelmezét jelentik.
A Once...-ból ismerős, egyszerre nevettető és melankolikus humor itt felvillanó motívumokban van jelen: ahogy a szereplők szivacslapból kivágott, s a karakterüknek megfelelő (teherhajó, luxusjacht, könnyű vitorlás, cirkáló) kis hajókat tologatnak a tengerkék színpadon egy-egy bot végére kötve, s próbálják egymást a „felségvizekről” kiszorítani; ahogy a matrózfiú szerelmével gyönyörű pantomimes jelenetben tollaslabda-partit játszik; ahogy az üres akvárium, a damilra kötött aranyhallal, véletlenül kiborul.
A záró jelenet Adasszinszkij magánszáma. Fehér ágyékkötőben beleveti magát a hullámokba. Kétszer. Először felismerhetően a part közelében átcsapó, tarajos hullámokban való lubickolás mozdulatait látjuk, ami természetesen nem mentes a tenger erejétől való félelemtől. Másodszor azonban táncol a hullámokkal. Végül élettelenül alámerül a tenger mélyére. Az áramlatok egy ideig „emelgetik” a végtagjait, majd a test teljesen belesimul a tengerfenékbe. Szomorú és tragikus befejezés lenne, ám mindeközben egy flegma hang káromkodásokkal tarkított angol szöveget mond: „Mi ez az értelmetlenség? Ennek semmi értelme...”
Nánay Fanni
08. 08. 6. | Nyomtatás |