Hybrid - Cie Bud Blumenthal

A Budapesti Őszi Fesztivál egyik izgalmas és/vagy tanulságos produkcióját a magyar közönség számára teljesen ismeretlen Bud Blumenthal és társulata jegyezte. A két önálló duóból álló, a hirtelen keresztségben a nem túl fantáziadús Hybrid címet kapott táncelőadás alkotója – egynek pedig egyben táncosa – az Egyesült Államokban, Chicagóban született, ám már huzamosabb ideje Belgiumban dolgozik. Tizenöt éven keresztül sportolt versenyszerűen, később jógával, tai chivel és improvizatív tánccal foglalkozott. Hazájában folytatott moderntánc-koreográfusi tanulmányai alatt és után a kontakt improvizációban és a release technikában mélyült el. 1988–1991 között az amerikai Plan K. Companyben táncolt. Koreográfusként első komoly elismerését az 1996-ban alkotott 24 haiku című munkájával szerezte. Az elmúlt két évtizedben táncosként több mint húsz koreográfussal dolgozott, táncalkotóként pedig nem csupán élő színpadi műveket, de táncfilmeket is létrehozott. A mozgóképhez való vonzódásának a most Budapesten bemutatott Rivermen című kettősével is tanújelét adta.

Blumenthal férfikettőseit egymás érdekes, tudatos ellenpontozásaként is felfoghatnánk, ha nem derült volna ki, hogy a koreográfus e két munkát, a 2003-ban keletkezett Groundscape-et, illetve az 1999-es Riverment itt, a Bárka színpadán rendezte, rendelte első ízben egymás mellé. A Groundscape, ez a két fekete férfitestre íródott jutalomjáték szűrt fénnyel világított, különös anyaggal borított színpadon játszódik. Hogy mi is az a téglalap alakú, sejtelmesen csillogó matériából képzett felület, amely a színpad nagyobbik részét, annak közepére rendezetten lefedi, a szünetig nem derült ki. Akkor, közelebbről megnézve jöhettünk rá: fémhuzal szigetelőköpenyére emlékeztető, különböző színű műanyagcsövek spagettiszerű, arasznyi darabokra felvagdalt szőnyege adta a tánckettős felületét.
Blumenthal két szenegáli táncosa, Michel Kuakou és Daudet Fabrice Grazaï visszaigazolta mindazon pozitív sztereotípiákat, amelyekkel a fekete táncművészek felé viseltetni szokás. Mozgásuknak visszafojtott energiák feszítette szépsége, fegyelme, tüze szinte felülírta a koreográfusi koncepciót. A Groundscape egyszerű elemekből építkező természeti látomás, melynek legfőbb érdeme, egyben alapvető működtetője két előadó kisugárzása. A Blumenthal táncosi és egyéb korporális tapasztalatait elemeiben magán viselő előadás nem törekszik többre annál, mint hogy a táncoló test sokféle tudásával igényesen szórakoztasson. Előadói balladisztikus hangulatú, szikár, finom mozdulati humorral és koreográfiai lírával díszített, önmagában nem különösebben feledhetetlen alkotást keltenek életre. Játékukat, kettejüket hol a barátság, hol a harc és vetélkedés, hol a mély, már-már érzéki intimitás jegyei tartják össze. Ha akarom, népmese nem-narratív, pusztán a hangulat megragadására törekvő átirata, avagy táncművészeti stílusgyakorlat a Groundscape. A kirobbanás és lefojtás, a finomítás és darabosság, az euro-amerikai moderntánc és a törzsi táncok ellentétpárjai teszik e munkát plasztikussá. Az azonban biztos, hogy a Groundscape, ez az eszköztelenségével megejtő munka alapvetően nem koreográfiai értékeivel hívja fel magára a figyelmet. Táncosai igazi formáikat nem az ezerszer látott – ám itt igazán szépen megjelenített – „nyugati” és „modern”, hanem a „saját” táncbetéteikben futják. Amennyiben tehát a koreográfia célja (és sejthetően errefelé kell keresgélnünk) a kortárs tánc és az afrikai tradíciók háziasítása lett volna, az nem sikerült.
Az est második felében bemutatott Rivermenben két fehér férfit, a szerző Blumenthalt és partnerét, a nem csupán modern, de flamenco táncost, Fernando Martint láthattuk. E produkció talaját is szokatlan anyag, vetített film „alkotta”. A két előadó igencsak hátrányos helyzetből indult: a Groundscape kettőse után helytállni szinte lehetetlen kihívásnak tűnt. Nem pusztán testi problémákról lehet itt szó – Martin megereszkedett, gömbölyded formái kissé idegenül hatottak a tánc színpadán. Amennyire sejtelmes, de végül mégiscsak körülírható viszony fűzte össze az előző alkotás előadóit, annyira nem lehetett ötletünk azt illetően, hogy a Rivermenben kiket is láthatunk. A két előadás – bár, mint kiderült, ez csak képzelgés – egyfajta tükör-viszonyban is állhatott volna egymással. A tér padlójára jobbára fel nem ismerhető formákat vetítenek. Az első percekben a vetített pást két átlós szegletén állnak a férfiak: egyikük mozdulatára gyönyörű hömpölygéssel válaszol a vetített képen látható – mint kiderült – iszapfelület. A vizuális játék kecsegtetően érdekes, amíg ki nem futja magát. Az eleven táncosok mozdulataira roppant pontossággal válaszoló vetített kép izgalmat kelt az emberben. Blumenthal egy darabig konzekvensen tartja is magát e felütéshez: a padlóra vetített film reagál a táncosok mozdulataira. Lépnek, és lábuk körül víztükör gyűrűi fodrozódnak. Ám idővel az élő játék és a film elválik egymástól. Ami megmarad, az a videó eszközével felöntött gyenge tánc. Közhelyes – és nem is szépen megoldott – mozdulatok sorolása. Feledhető, „tizenkettő egy tucat” mozgásművészeti rutin pátosszal és mély(nek játszott) érzelmekkel, formalista megoldásokkal – kétségtelen művészi tisztességet sejtető középszer.
Halász Tamás
08. 08. 6. | Nyomtatás |