Negyedik kapu - Budapesti Zsidó Színkör

Csak egy köpésre a Zsinagógától. És ez nem véletlen. A Dohány utca egyik belső udvarát „elfoglalta” néhány órára egy tehetséges amatőr társulat: a Budapesti Zsidó Színkör. Vajda Róbert, a társulat vezetője ragaszkodott ahhoz, hogy ne profi, rutinos művészek álljanak a nézők elé, de mindenképpen jártasak legyenek a haszid kultúrában. Merthogy Kárpáti Péter Negyedik kapu című “klezmerdarabja” erről a világról, róluk szól. Arról, hogy megszületik egy potenciális messiás. És arról, hogy lehet-e belőle valódi megváltó, következésképpen megtalálja-e mesterét. Meg arról is, hogy változik-e bármi is, ha igen.
Az udvar lepattant, roskadozó falai között pedig Írelének már megszületése után közvetlenül be nem áll a szája, no és persze honnan máshonnan, mint a Tórából idéz. Útja során pedig sokfélét megtanul, enni például vagy nevetni, és találkozik a Sátánnal is, aki egy szűzleány képében kísérti meg az erdő mélyén. Fehérvári András Íreleként naiv magabiztossággal halad a rá váró úton, mikor azonban a lánnyal akad össze, lába megremeg, hangja elcsuklik, és akkor még maga sem tudja, a Sátánnal találkozott. Ez lényegében az előadás egyik csúcspontja és a maga egyszerűségében talán legszebb része, ahol az egyik pillanatban gyermekarcú Koltai Zsuzsanna szempillantás alatt femme fatale-lá változik, és ahol az addig magában egészen biztos Fehérvári Íreleként meginog. Megejtő a Madamot alakító Orosz Eszter és az Áront, a bukott messiást játszó Galambos Attila gondolatcseréje is, melyben szinte kétségbe vonják a Mindenható tulajdonképpeni létezését is. Dióssi Gábor, a produkcióban résztvevő egyetlen profinak mondható színész pedig roppant kacagtatóan formálja az öreg, lusta, ám meglehetősen fifikás Slojmele mestert, kifigurázva a vallási döccenőket, melyek át- meg átszövik az egész darabot. Soltész András, Schönberger Ádám és Sárosi Gábor a többi szereplőhöz hasonlóan saját utcai ruhájára ölti fel alkalmasint a kaftánt vagy kalapot, hogy néhány pillanatra elragadjanak egy különös mesevilágba, ahol a tréfás történetek mögött éppoly fontos tanulságok bújnak meg, mint a néha teljesen egyértelműnek vagy épp értelmetlennek tűnő haszid mondások mögött. Blaumann Edit egyszerű, jelzésszerű díszletében evidenssé és túlzásmentessé válik a csupán néhol döcögő, emberközeli játék, miközben a jelenleg Európa több országában fellépő Hageser posztmodern klezmermuzsikája járja át az omladozó udvart a „mennyből”, egy háztetőről, ahová egy falhoz támasztott öreg létrán vezet fel az út. A Társulat első előadásában és egyben Vajda Róbert első rendezésében jócskán jelen van az a sajátos vallási humor, amin kicsit talán még könnyebb is nevetni, ha a tiszteletreméltó néző együtt pálinkázik az éppen nem játszó, nagy asztal körül üldögélő, vitázó, diskuráló színészekkel. Mert itt igazi a pálinka, igazi a kenyér és igaziak az emberek. Esendőek bár és talán még van is tanulnivalójuk a színpadi művészetről, ám lelkesedésük és vallási ismeretük hitelesíti játékukat. A humor mellett pedig nem kevés értő gúny és irónia találja el a korunk zsidó vallásosságát hirdetőket. Mert az ugye nem csupán vicces, amikor Szent Reb Elimelechként kissé sértődötten közli az asztalfőnél álló kalapos férfi, hogy Őt bizony tessék mától Főrabbi Úrnak szólítani.

Szepesi Krisztina

08. 08. 6. | Nyomtatás |