A lázadás tegnapja

Mammame – Group Emile Dubois

A Budapesti Őszi Fesztivál programjának keretében járt másodjára Budapesten Jean-Claude Gallotta társulata, a Group Emile Dubois. A társulat néhány hónap híján egy évtizede, a Petőfi Csarnok vendégeként játszott első ízben Budapesten a francia koreográfus kiemelkedő jelentőségű, korai munkával az Ulysse-szel (az előadás nálunk az angol Ulysses címen futott). Az 1981-ben készített, felújított munkát a korabeli színlap így méltatta: „Ezt az előadást a francia kortárs táncot megalapító darabként tartják számon. Ez a mitikus darab különös erejét minden bizonnyal sugárzó, fénylő térhatásának köszönheti, melytől mintha mértéktelenné növekednének a dimenziók. A színpadot folyamatos mozgás tölti be, heves támadásokkal, hangsúlyos szólókkal, ritmizált csoportjelenetekkel. Gallotta úgy mutatja be ezt a balettet, mint egyfajta összefoglalást, tisztelgést a posztmodern tánc előtt, a nyolcvanas évek alkotásai előtt, amikor »a tánc szabadon lélegzett, határozott lépésekkel járta be a teret, hogy nyomot hagyjon benne«.” A logikai bukfenctől eltekintve, miszerint egy 1981-ben bemutatott előadás nem tiszteleghet az elkövetkező, nyolcvanas évek alkotásai előtt, a szöveg jól fedi a francia táncalkotó általam csak most megízlelt világát. Sőt, érvényes a most Budapesten is bemutatott, 1986-ra befejezett, azóta felújított, Mammame című munkájára is: itt is, ott is érződik az összefoglalás, a korabeli újítás. De ki is Gallotta, az ismeretlen ismerős, az európai kortárs táncművészet egyik legjelentősebb alakja?
Halász Tamás

Az olasz-osztrák származású koreográfus-költő-filozófusról tudjuk: szülővárosában, Grenoble-ban vizuális művészeteket tanult, majd figyelme huszonéves kora legelején a táncművészet felé fordult, és az Egyesült Államokba ment, ahol 1978-tól két évig Merce Cunningham tanítványa lett. Táncművészeti pályafutása ezt követően, hazatérte után kezdődött. Gallotta erős vonzódást érez a mozgókép iránt, ez a Mammame számos megoldásából is sugárzik: jó néhány alkotásából készített filmváltozatot is – ezek közül a Montalvo et L’enfant 1989-ben a cannes-i filmfesztiválon is díjat nyert.
Amikor a ’70-es évek végén Jean-Claude Gallotta első táncelőadásait megismerte a közönség, az emberek azzal szembesülhettek, hogy a tánc nem feltétlenül az, aminek addig képzelték. A táncújító a leghétköznapibb mozdulatban is koreográfiai lehetőséget látott, sőt, annak a meghökkentő elképzelésének is hangot mert adni, hogy a táncot meg kellene szabadítani a koreográfiától. Gallotta a francia kortárs mozgásművészet egyik legnagyobb hatású, meghatározó alakja, a nouvelle danse, az új tánc szellemi atyja: társulatát, a Groupe Emile Dubois-t közel negyedszázada, Grenoble-ban hozta létre. A névadó Emile Dubois egy „legendás senki”, E.D. egy kitalált név, egy „Gipsz Jakab” vagy egy „Kovács János”. A fiktív személy Gallotta találmánya, saját bevallása szerint keresett egy gyakori francia kereszt- és vezetéknevet, majd, művészi fricskaként társulatának adományozta azokat. (A tánctörténészek természetesen nem nyugodtak bele ebbe a magyarázatba, és Nadine Meisner – ma az angol The Independent kritikusa – rálelt egy bizonyos festő Emile Dubois-ra, aki Gyagilev kortársaként modern tánctársulat szervezésével próbálkozott Párizsban.)
A szakirodalom szerint a Gallotta által kidolgozott mozgásvilágot, aprólékosan megmunkált koreográfiáit a szigorú formalizmus és a játékos szabadosság közti ingadozás, a részletek felé forduló figyelem, a profán mozdulatok iránti vonzalom, a fantáziadús fegyelmezetlenség jellemzi. A mozdulatok nála mindig meglepetést okoznak. Szédületes mozgásfolyamait váratlanul banálisan hétköznapi, már-már gyerekes gesztusok szakítják meg. A jellegzetes, könnyen felismerhető és markáns mozgásvilág jegyeit „gallotterie”-nek nevezték el a franciák. Besorolhatatlan stílusán máig érződik egykori mestere, Merce Cunningham hatása.
Nem kis várakozással ültem be hát a Trafó nézőterére, hogy először találkozzak a máig aktív, klasszikussá avanzsált lázadóval, és annak egyik legjelentősebb munkájaként aposztrofált darabjával, a tizenhét éve készített Mammame-mal.
Az előadás tere teljesen sötét, és kínzóan sokáig nem történik benne semmi. A Trafónak a színpadra vezető, öltözőbe torkolló lépcsőházát takaró ajtó nyitva – érdekes, ahogy ezeket az esetleges adottságokat, ezt a konkrét bejáratot az itt fellépő vendégjátékosok (most hirtelen Jasperse, Takeya neve jut eszembe) használják. Egy „kész” előadás vendégjátéki tere adaptálásánál itt azért többről van szó: megnézném, mi lehet a színpad mélyén olyankor, ha ilyen ajtó nem áll rendelkezésre. Lényeg: a vaksötét térbe némi derengést a nyitva maradt ajtón beszűrődő tompa fény visz: egyszerre itt látjuk felbukkanni a táncosok sziluettjét, akik egy felerősödő fénypáston lépnek be a térbe. Tízen vannak, köztük az ötvenhárom esztendős Gallotta. A koreográfus mint sajátos narrátor, ceremóniamester működik közre az előadásban. Táncosaihoz hasonlóan ő is idétlen rövidnadrágot, pólót visel. (Első látásra uniformisnak hat a „jelmez”, idővel áll rá a szem a finom eltérésekre: egy-egy póló kicsit eltérő tónusú, két táncosnő nadrágján öv is van, egy táncos a többiektől eltérően edzőcipőt visel – tehát apró részletekben, de mindenki eltérő ruhát hord.)
Gallottán kívül négy fehér, európai, illetve egy fekete férfi, valamint négy, egyaránt ázsiai vonásokat viselő nő lép elénk. A tánc, amibe belekezdenek, egyaránt idézi a revü, a kontakt világát, és persze, rögvest asszociál a cunninghami táncra, a mester táncsokaság-formálására. Gallotta táncosai kart alkotnak, majd kettősökre, triókra szóródnak szét. Összesen három, egymástól messzemenően eltérő karakterű duót látunk: férfi pár obszcenitáshoz, karcos kakaskodáshoz, érzékiséghez pillanatonként változóan közelítő játékát, illetve két érzékenyebb, kevésbé játékos, mutatós és megérintő „vegyespáros” előadta táncot.
A produkciót Gallotta, ez az erősen kopaszodó, öregedésére némi csetlés-botlással rájátszó, szemüveges figura, bokáján harmonikázó zokniban, félcipőben narrálja, brummogja, kántálja végig. Kezében „cordless” mikrofon, úgy sétál táncosai közt, mint egy erdőben: akusztikus teljesítménye nem egyszer több mint figyelemre méltó. Az előadás tömegjelenetei, mozgásfüzérei meggyőznek róla, kiváló szerkesztővel állunk szemben, aki igencsak tisztába kerülvén táncosai képességeivel, testi sajátosságaival, személyekre „telepíti” klasszikussá öregedett táncművét. A Mammame sodró lendületű, a klasszikus, posztklasszikus romjain – e romokra gyakorta rá sem hederítve – megszületett, izgalmas antikvitás. Koreográfiai megoldásai úgy ismerősek, ahogyan például a Bauhaus építészeti sajátosságai köszönnek vissza az irányzat születése óta keletkezett, rontottan idéző házakon. Gallottából, Gallottától sok minden, sok mindenki indult. Vívmányait átvették és továbbvitték, provokációit tovább élezték, gondolatmeneteit továbbgondolták az elmúlt két évtizedben. Tanításai szervültek, besimultak újabb tanítók életművébe, stílusa – és ki vágyhat ennél többre – tovább él a mában. Alkotása azonban nem múzeumi darab, pontosabban nem csak az. Szépen, tisztán és plasztikusan őrződött meg benne mindaz a változtató, szembeforduló gesztusgyűjtemény, amely a fiatal táncalkotót a francia új tánc vezéralakjává tette. Szépen szerkesztett képei, a sokaság és az egyén mozgatásának ügyessége, a biztos kéz és szem megannyi bizonyító jele teszi szerethetővé e kétség kívül nehéz, az idő múlásával, az azóta megszületett táncművek tömegének létrejöttével kissé már avíttnak ható produkciót. Gallotta tiszta tánca a mában is hat mint „ősforma”, őstagadás. Újító esztrád – mert az: gyakran revütáncokkal felesel. Esetlenségeket, emberi tényezőt állít szembe a tehetséges show-masinéria táncos-humanoidjainak álérzelmeivel. Táncosai karként is főszereplők. Arcuk van, testük, saját mozdulataik. Birtokukba veszik a teret. Gesztusaik hihetők. Gallotta a ki tudja hányadik, Mammame-ra betanított táncosi generáció benépesítette színpadon, tűzzel lobog. Nem vált önmaga emlékművévé. Elhisszük neki, hogy mester. Elhisszük, mert nem akarja eljátszani, csak dolgozik. Az 1986-os előadást boldogság volt látni végre itthon: megtekinthettük az egyik origóját mindannak, amit nagyjából a Mammame születésének ideje óta szerencsénk van hazai színpadon látni. Jobbára sajnos csak vendégjátékok formájában.
08. 08. 6. | Nyomtatás |