Katonadolog

Jevgenyij Griskovec: Hogyan ettem kutyát

Egyetlen embert látunk a Trafó hatalmas terében. Többnyire ül a középen elhelyezett széken. Időnként feláll, és néhány dolgot bemutatat abból, amiről mesél. Egyszerű tárgyakat vesz a kezébe: matrózsapkát, a szék mellé helyezett vödröt és rongyot, a padlóra kiterített hajókötelet. 
Minimálszínház a Griskovec által írt és előadott monológ, ha egyáltalán színháznak tekinthető. Mert nem a cselekvés, hanem a szó uralja. A mesélés ezúttal azonban színházi környezetben zajlik. Jelen esetben a Trafó háromszáz fős nézőtere előtt. Mégis működik benne az, ami a mesélésben a legfontosabb, a személyesség varázsa. És ez nyilvánvalóan Griskovec egyéniségéből adódik, aki a hagyományos értelemben nem színész, nem bújik bele egy másik ember bőrébe, önmagát adja, saját magáról mesél. Figyelni kell rá, még úgy is, hogy szavait egy a színpad szélén álló tolmács közvetíti magyarul.
Kondorosi Zoltán

A közönség személyes megszólítása kezdi az előadást, ez teremti meg a történetmondás helyzetét. Ebbe a szituációba lép be harmadikként a tolmács, aki maga is a párbeszéd részesévé válik, időnként reagál arra, ami elhangzik, máskor meg – amikor nem ért egy szót pontosan – visszakérdez. És ez mégsem zökkent ki egy pillanatra sem, mert csak a mesemondás szituációját erősíti meg. Az a benyomásunk, ha tudnánk oroszul, mi is belekérdezhetnénk a történetekbe. Úgy, ahogy ez mesehallgatás közben természetes.
Persze most nem mese hangzik el, hanem történetek egy orosz fiatalember életéből. A középpontban a haditengerészetnél eltöltött három év áll, de felidéződnek a bevonulás előtti és a leszerelés utáni pillanatok, sőt a gyerekkor élményei is. De nem történeteket hallunk, csak történettöredékeket. Emiatt erős kontraszt teremtődik az előadásban: miközben a mesemondás tradíciója újjászületik, Griskovecet hallgatva mégis úgy érezzük, hogy már nem lehet a hagyományos módon történet mondani. Már csak részletek eleveníthetők fel,  semmi nem kerekíthető egésszé, a mese nem az elején kezdődik és nem a végén fejeződik be, hanem az egyik történet hangsúlyos pillanatába hirtelen bevillan egy másik kép, ami egy másik sztorit idéz fel, de egy újabb asszociáció ismét másfelé kanyarítja a történetet.
Ez a sajátos dramaturgiájú darab – hisz Griskovec improvizációi után rögzítette, majd közreadta a szöveget – teljes élményt igazán csak élőszóban, és minden bizonnyal csak a szerző előadásában ad. A darabot olvasva nem támad az embernek az az érzése, ami a Trafóban meghatározó volt: lehet mesélni, de a lényeget nem lehet kimondani. Áradnak a szavak a mesélőből, de amiről beszélni akar, az kimondhatatlan marad. Amit csak „körül tud” írni az asszociatív szerkesztésmód, a sok ki nem bontott részlet, a töredékesen maradt történet. Kellemes sztorizást hallgatunk arról, hogy egy ember hogyan vesztette el önmagát.
Ezt a töredékes történetekben csak fokozatosan felsejlő témát tulajdonképpen már a bevezető játék is előre jelzi. Először azt gondoljuk, hogy a színházban ez a természetes, hogy az én már egy másik én lesz, ha elkezdődik az előadás, nem is értjük, hogy Griskovec ezt miért jelenti be. De később a mesemondó is ugyanezt állítja magáról: ő már más valaki, aki korábban volt, az már nincs sehol. Egy ember a haditengerészetnél átélt élmények hatására teljes egészében kicserélődött, annyira hogy már nem talál vissza a régi életébe. Ül a régi otthonában a leszerelés után az egykori ágyán, s nem érti, mit keres itt.
Griskovec katonaélményeit idézve nem beszél kegyetlenkedésekről, megalázásokról, drillről. Csak furcsa dolgokról: például a reggeli rituáléról, ahogy parancsra 300-as csoportokban a tengerbe pisáltak. Vagy arról, amikor egy koreai matróztársuk kedvéért kutyát ettek, hiszen a fiú lehető leggondosabban, minden előírást betartva készítette el az ünnepi lakomát. „És nem utálkoztam, mert ízlett, hisz tényleg jól készítette el” – mondja a beszélő. Ehhez hasonló megragadhatatlan döbbenetekben válik természetessé az elfogadhatatlan. Végső soron az, hogy a társadalom nem önmagára találni segíti az egyént, hanem saját egyéniségének feladására készteti. Már az iskolai élmények is erre utalnak, a kamaszkor hangulatai is ezt jelzik. Ennek a kegyetlen világnak az abszurditását az teszi még félelmetessé, hogy nem düh és döbbenet szól erről, hanem a kellemes mesemondásé.
08. 08. 6. | Nyomtatás |