Miénk itt a tér…

Fekete zaj – Miskolci Nemzeti Színház

Boldogan, sőt már-már eufórikus állapotban mentem haza a miskolciak Fekete zaj című előadása után. Boldogan, mert a bennem lakó homo ludens és homo aestheticus is jóllakhatott: csupa eredeti ötlet, áradó játékosság, cizellált előadásmód, intenzív színészi jelenlét jellemezte a produkciót.
A boldogság azonban lassan lelkifurdalássá változott. Mert mi történt bő egy órában? Két férfi és két nő táncol, bulizik, lóg, kijelöli a maga területét, ahol a cigányember ugyan szolgáltathatja a talpalávalót, de egyenrangú fél, játszótárs tartósan nem lehet: sikerül is végül megölni, kicsinálni, halálba táncoltatni.
Budai Gabriella

Többség és kisebbség? Mi és ők? Ők és mi? Magyarok és cigányok? Kié itt a tér? Kinek vannak jogai és kivel szemben? Elférünk-e egy térben, egy utcában, egy hazában? Neuralgikus aktuálpolitikai kérdések ezek, amik megérinthetnek bárkit az iskolában, a piacon, a vonaton. Adhat-e ezekre a kérdésekre választ, ne adj isten megoldást, egy táncszínházi előadás? Egyáltalán témája lehet-e ez a probléma egy táncszínházi előadásnak?
Táncszínház-e, amit látunk? Persze nem prózai színház, mert minimális a verbális megnyilatkozások száma: a négy fiatalnak (Novák Péter, Kozma Attila, Magusin Anna, Székely Viktória) jut néhány felkiáltás, felszólítás: Na, baszd meg! Kis köcsög! Maradj má’! Nyudodjá’! Hagyj má’!; a kéregető (Újhelyi István) közli helyzetét, két és fél éve nem tud dolgozni, kivezették a vastagbelét; a Szegedi Dezső által játszott cigányember kérdezősködik: Énekeljek-e mást?, biztatja a kéregetőt: Hajrá, hajrá, hajrá te, más is ember, nemcsak te!
A felkiáltás (Kis köcsög!), kérdés (Énekeljek-e mást?), kijelentés a koldulótól, mind mind a közönséget szólítja meg. A nézők szereplőivé válnak az eseményeknek, passzív szereplőivé, szemlélőivé, mintha valahol Miskolcon vagy Pesten lennénk egy téren. Ezt erősíti a térszínházi forma, négy oldalról üljük körül a játékteret. Az előadás atmoszférája lassan meg is teremti az intimitást, amiben a Nemzeti Stúdiója kevéssé segíti, a 60-70 néző elvész benne. A tér eleinte nehezen értelmezhető. Míg gyülekezik a közönség, már rögzített hangok, zajok hallhatók: írógép kattogása, ajtócsapkodás, csövek koccanása, kulcscsörgés, lépések. Az üres térben középen egy asztal áll, körülötte négy szék, de nem az asztal felé fordítva, hanem oldalra, karfájuk párhuzamos az asztallappal, kicsit egy körhinta hatását keltik. Talán valami föld alatti irodahelység ez? Az egyik sarokban azonban kabaré- vagy revüszínpadra emlékeztető kis ketrec áll, négy belógó mikrofonnal. A négy fiatal itt jelenik meg először. Minden elsötétül, Novák Péter hangja hallható, amint le-, majd pedig beinti társait. (Ma én számolok be: egy-két-egy-két-há’.) Brechti V-effekt? Diákszínjátszós esetlenségre való rájátszás? A négy fiatal fekete ruhában áll, jelmezük (a díszlet és a jelmez Zeke Edit munkája) nem határozza meg, kik is ők pontosan, hol és mikor vagyunk. Kabátujjaik dörzsölésével, a kabát cipzárainak húzogatásával dzsesszes rögtönzésbe fognak, mintha egy szórakozóhely fellépői lennének. Stroboszkóp fényei villannak, ütések, lépések hangjai szűrődnek be a hangszórókból, közben leülnek a székekre, de hamar vad táncba kezdenek, ők maguk szórakoznak, a táncház, a dzsessz, a rock, a diszkó világát ötvöző zenére ropják. Majd hárman visszavonulnak a kis „ketrecbe”, és egykedvűen szotyizva figyelik a negyediket, az egyik lányt, ahogy egy reflektor fénye által kijelölt cellában mozog, mintha kínoznák, mintha szülne, mint aki a rémület és révület állapotában vergődne. Erős és hatásos akciók, mégis kissé hosszúnak és öncélúnak tűnnek, míg a Szegedi Dezső által játszott cigányember meg nem érkezik. A négy fiatal színrelépési irányával ellentétes irányból jön, majdnem a hátunk mögül, szinte a folyosóról. Ekkortól lesz a kontextus teljes és világos, ekkortól izgalmasak a szereplők viszonyai, a viszonyok lépésről lépésre tudatosan megkomponált változásai.    
A cigányember megérkezése nem hoz rögtön feszültséget, jut hely mindenkinek: a két pár és a kéregető a cigányember kannázására-dalolására szólókban, duettekben és egy óriási össztáncban olvad egybe, ami egyszerre néptánc és csápolás. Úgy érezni, rend és harmónia van a világban, a szereplőkben és a szereplők között.
Eleve elhívta-e vajon a Végzet egy találkozóra azt, aki cigánynak született? Addig talán nem, vallhatja a többségi képmutatás, ameddig tudja, hol a helye, hol az a hely, mi a státusza. A darabban a véletlen hozza úgy, hogy a nagy közös tánc után a Novák Péter által játszott figura többször is elesik, s amikor a földön van, a cigányember fölötte áll, és hergeli, hogy feltápászkodjon, és tovább táncoljon. Innentől növekszik a feszültség, elindul egy játszma, a cigány küzd a helyé(é)rt. Hol mint egy gyerek mocsárjárást játszva (két székkel halad előre, az egyiken áll, a másikat maga elé emeli, arra lép), hol mint kötéltáncos egy fénycsíkon egyensúlyozva igyekszik a négy fiatalhoz közel kerülni, akik az új szituációra úgy reagálnak, hogy a mikrofonok szivacs fejét bohócorrnak rakják fel, és kigúnyolják a „bappéjozást”.
A mocsárjárás és a kötéltánc is jól eltalált szimbóluma a kapcsolatért folyó küzdelemnek: többek lesznek ezek ötletes megoldásoknál; a teret, a világítást, a mozgást, a színészi munkát olyan egységként kezelik az alkotók, hogy az előadás Gesamtkunstwerkké válik. (Örülhet a homo aestheticus.)
A cigányembernek néhány pillanatra sikerül magasabb státuszba kerülni a többieknél, például amikor az asztalon táncol az egyik lánnyal, s közben finoman udvarol neki: rá is csodálkoznak, de nem tudnak mit kezdeni vele, egy kérdő tekintettel, egy vállrándítással intézik el.
A kontrasztokban való fogalmazás – a fönt-lent, a zaj-csönd, a mozgás-mozdulatlanság – eszközei közül a legplasztikusabb a négy fiatal táncos gyorsaságával, könnyedségével, hajlékonyságával szemben Szegedi Dezső hősének komótossága, súlyossága, mégis lenyűgöző eleganciája (kötéltánc, udvarlás).
A táncszínház olykor nehezen enged a morális célzatoknak. A cigánytól elszedik a kalapját, a kéregető visszaszerzi, ezért megrugdossák. A cigány egy időre visszavonul a kis revüketrecbe, hangaláfestést ad a verekedéshez, majd hirtelen a kéregető védelmére indul, még az asztalt is felborítja. A darab legvégén pedig a kolduló figura húzza ki a térből a cigányember holttestét. A szándék érthető: akik perifériára születtek vagy odakerültek, egymásra vannak utalva, de ennek a gondolatnak a megjelenítése most mégis keresettnek, didaktikusnak hat.
Kitűnő vizuális hatáselem és a kreatív tárgyhasználat szép példája a felborított asztal lábain való tánc: az égre meredő lábakra fémtalpakat hegesztettek, így mint négy kicsi asztal funkcionálnak, ahol a kéregető kivételével mind táncolnak. Egészen érzékeny pillanatok, mikor Kozma Attila fölteszi az asztallábra, Novák Péter pedig leveszi onnan Szegedi Dezsőt. Ám hiába van fönt egy ideig a cigányember, hiába kiabálja a kéregetőnek, hogy: Hajrá, hajrá, hajrá te, más is ember, nemcsak te! – neki kell eltűnnie ebből a térből. A záró kép keretbe foglalja az előadást, visszatér a cipzárokkal keltett improvizáció.
Az alkotók műfaji meghatározása Bulvárhír-tánc-MŰVEK. (A Művek nekem az Edda Műveket és a félmúltból a Miskolcon azóta bezárt December 4. Drótműveket asszociálja.) Nem tudom, hogy ez a meghatározás a darab alapjául szolgáló Ditzendy Attila-novellából származik-e, mert ezt az írást nem sikerült megszereznem. A bulváros modor különben egyáltalán nem sajátja az előadásnak, nem felületességgel, nem a botránykeltés gesztusával nyúltak a témához. Talán éppen abban vélem felfedezni a bevezetőben említett lelkifurdalásom, zavarom okát, hogy sokkal inkább érzékenyen nyúltak a témához, illetve érzékenyebben fogalmazták azt meg, mint kellett volna. A finomság, a líraiság, a játékosság (csocsózás; szkanderezés; Novák puhatalpú cipőben lép, léptei kopognak, megáll, még mindig hallatszik a kopogás, ránéz a mozdulatlan lábaira, és elcsodálkozik, honnan jöhet a hang) inkább teszik esztétikai, mint morális eseménnyé az estét.
„A Fekete zaj a mindannyiunkban meglévő őserőt, a rítust jelenti, azt, ahogy a világunk megtalálja a kapcsolatot a kozmosszal”– olvashatjuk a műsorfüzetben. Erő, tehetség sok van ebben az előadásban, ami minden pillanatával ébren tartotta a figyelmet.  Izgalmas és szórakoztató este volt, s ha nem is csapott arcul, de nyugtalanná tett. Legalább van még egy kis tér, egy zug mélyen belül, ahová befurakodhat a nyugtalanság, az aggodalom…


Fekete zaj
Miskolci Nemzeti Színház

Ditzendy Attila novellája alapján

Díszlet, jelmez: Zeke Edit
Világítás: Kramcsák János
Zene: Szegedi Dezső, Novák Péter
Dramaturg: Hársing Hilda
Koreográfus: Kozma Attila
Rendező: Novák Péter, Kozma Attila
Előadók: Novák Péter, Kozma Attila, Magusin Anna, Székely Viktória, Szegedi Dezső, Újhelyi István
08. 08. 6. | Nyomtatás |