Bacchanália - impressziók

Bacchanália – Bozsik Yvette Társulat

Ahogy Khell Zsolt díszletét nézem a Kamrában, óhatatlanul az eliadei szent tér jut eszembe. Mircea Eliade szerint ugyanis a hívő ember tere heterogén: bizonyos pontjain kitüntetett jelentéssel és jelentőséggel bíró tér, amelynek leginkább erőteljes testet öltését látjuk most, a Bacchanália előadásán (részben a szintén a Kamrában bemutatott Bakkhánsnők teréből építkezik). A kör kialakítású játékteret oly módon veszik körül a nézők ülőhelyei, hogy a sarkok érzetét minimálisra tompítsák. A kialakított hat járás is ugyanezt a térélményt szolgálja, és akkor még nem is szóltam a teljesen nyilvánvaló, a kör középpontja felé mutató állatbőrökről. A fókuszban kör alakú porond emeli tovább a középpont súlyát. Itt történik meg minden igazán lényeges esemény, momentum, kulcshelyzet; erre mutat, vagy innen indul ki minden nagyobb horderejű mozgás. Hozzá a porond le-fel mozgása a függőleges axison: közben valaki kínok között meghal, és valaki megszületik. Isten vagy ember (vagy mindkettő), születik és meghal (vagy mindkettő). A porondon álmélkodva, csecsemő-mozdulatokkal matat a kissé groteszk, de ebben a pillanatban kétségkívül ártatlan figura (Vati Tamás).
Sebestyén Rita

Az előadás (koreográfus-rendező: Bozsik Yvette) mozzanatokra, töredékekre bontja az időt és a cselekedeteket. A helyzetek és figurák lazán, asszociatívan összefűzött láncban követik egymást. A előadáson folyamatosan végigfutó közös vonás természetesen a dionüszoszi: a termékenység, a bor, a mámor istenének legkülönbözőbb aspektusai kerülnek színre. Van itt férfi-női jelleg egymásba játszása; például a bacchánsnők közt felbukkanó, nőnek öltöztetett férfi – aki az előadás végéig egyetlen másodpercre sem lepleződik le. Irónia nélkül, következmények nélkül viseli női jelmezét, női mozdulatokkal és végső soron női jelleggel. Van itt emberi és isteni lét kibékíthetetlen elegye: elmúlás és halhatatlanság, dicsőítés és balga önáltatás. Az isteni/emberi lét dichotómiájában élő Bakkhosz vagy Dionüszosz az előadás egyik jelenetében még terriomorf, félig állati, félig ördögi, fekete patás hiposztázisában is megjelenik. Az eredmény: nagyjából végigjárt széles lét-spektrum; a legelső, mottószerű jelenetben felidézett körkörös létezési mód stációi. A rituális, időtlen mozzanatok felidézése huszonegyedik századi idézőjelbe kerül a vetítések által (amelyek a felemelkedő porond alatti körszeletben láthatók), a preparált, plexiburkolat alá préselt párduc műbőrök révén. Előbbi a jelenetek között, utóbbi pedig folyamatosan jelen van, racionálisan távolságot tart. Van-e érvényessége a mítosznak? A mítosznak, amelynek ideje az örökkévalóság? Egyáltalán, hogyan lehet a hajdani elragadtatottság örökkévalóság-érzetét ma megérezni és érzékeltetni? Valószínűleg nem annyira a szenvedély, a hitvilág, mint inkább az elmúlás tudata az egyik legpregnánsabb kapocs régmúlt és jelen világképe között.
Ha nem is teljesen következetesen, de nagyrészt két időfogalom jelenik meg a korai görög gondolkodásban: az egyenesen folyó, múló idő (többnyire kronosznak nevezik), és a körkörös, istenek által mért, soha el nem múló örökkévalóság (aión). Dionüszosz (vagy Bakkhosz), akinek anyja emberi lény, apja pedig isten, aki férfias és nőies egyidőben, és aki halála után még egyszer megszületett, nem egyéb, mint megtestesülése az elmúló és az örökké való összecsapásának. Van az előadásban egy szituáció, amelyben mindez (stílusosan az idő fogalmaihoz idomulva) egyetlen pillanat alatt megtörténik. Az istenként körülrajongott lény előtt, a bacchanália csúcspontján mind a hat járásban megjelenik egy-egy idős hölgy. Egyikük szembenéz az „istennel”. Mosoly – nem is az arcán, hanem a szemében. Benne: a végesség tudása. Egyetlen tekintettel szembesíti az ember-istent remegő, öregedő, elmúló testével. Utána a tánc, a későbbi jelenet, amelyben kékhajfonatú parókával, cigarettázva behozzák az idős nőt, és a porondra fektetik – csipkézése, ragozása ugyanannak a kijelentésnek. Annak, ami szimbóluma szinte minden percünknek, cselekedetünknek: végesség és végtelen összecsapásának.


Bacchanália
Bozsik Yvette Társulat

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Nagy Fruzsina
Maszk, kellék: Sosa
Fény: Pető József
Videó: Novák Erik
Koreográfus asszisztens: Blaskó Borbála
Rendező asszisztens: Tóth Judit
Koreográfus-rendező: Bozsik Yvette
Előadók: Vati Tamás, Krausz Alíz, Lisztóczky Hajnalka, Sándor Éva, Halász Anna, Tokai Tibor, Vislóczky Szabolcs, Vedres Eszter, Penczu Irén, Turi Mária, Kerékgyártó Rozália, Holloczy Anna
08. 08. 6. | Nyomtatás |