Hókirálynő esete a hóhányóval

Hókirálynő –Artus

Hókirálynő csak a hókirállyal…hogyismondjam…entyem-pentyem. Egy magamfajta hóhányónak arra bizony nem lenne semmi esélye. Ölelésünkből nemhogy lavinák nem születhetnének, de még egy apró hógolyócska sem foganhatna, életjele örömünknek. Tócsa lenne csak belőle, olvadásnedű, meg locs-pocs, sírás-rívásnak csapadéka. Tisztes távolból nézhetem csak (a nézőtérről); s ahogy ott közönségesen szublimálok, reflektálok másságára, másságomra, a képzelőerő fáradni kezd, valósággal kapitulál… 
Hegedűs Sándor

De hát hogy is gondolhattam rá, hogy csoda történhet: gyerekké tesz majd, magába olvaszt szépsége, s varázstalanodott életembe napfényt, önfeledtséget hoz. Talán a műsorfüzet tévesztett meg, válhatott álságos remény okozójává, amikor arról írt, hogy Hókirálynő ezúttal „gyerekeknek és felnőtteknek” egyaránt szólni fog. Ha ezt csupán Andersen mondta volna – névadóként bizony joga lenne –, tehát csak őt idéznék, kizárt, hogy lépre menjek, nem hiszem el, mert tudom, hogy az öreg nagy zsivány volt: mesemondó! De amikor egy táncszínház – maga-magát kelletve – szavatolja azt…, hát ember legyen a talpán, aki ígéretének ellenállni képes. A tánc ugyanis kiváltképpen olyan, ha a maga sodrásába, örvényébe von, hogy éveink számára fittyet hány! Lehetünk akár hét is, meg hetvenhét is, ugyanaz a megnevezhetetlen erő támad ránk, ébred tagjainkban, ellenállást nem tűrve rendelkezik velünk. Ez talán az igazi közösség, a természet-adta: óráját a ritmikus (együtt-) mozgás múlatja!  
Nem így Hókirálynő esetében! Sajnos nem hozzám szólt, táncba se vitt. Nyilván azért nem lehettem kegyeltje, mert nem is voltam megbízója. A gyerekeknek készült, ők az igazi kritikusai, nem a magamfajta. Élemedett korom pedig gyerekmaszkra már nem, legfeljebb csak egy grimasz(k)ra lenne képes. De nem sértődtem meg, bölcsen vettem tudomásul. Talán csak azt kérdezném meg majd alkalomadtán az alkotóktól, hogy előzetesen kivel egyeztettek – felnőttek a felnőttekkel – a gyereklét mineműségének kérdésében. Mert az – úgy gondolom – csak látszatra egyértelmű, valójában nagyon is vitatható. Előzetes ismertségében ugyanis nem a sajátra való emlékezet vagy a személyes tapasztalat munkál, sokkal inkább metafizikai előítéletek, szociokulturális sémák, a társadalmi nyilvánosság diktátuma. A gyereklét tapasztalata ugyanis sohasem lehet egy gyereké. Nota bene: egy gyermek sosem tapasztalhatja meg önmaga gyermekségét! Arról tehát, hogy kik is a gyerekek valójában, hogy hol húzódik létük határa, akarva-akaratlanul is mi felnőttek döntünk, világosítjuk fel őket róla, kéretlen ajándékunk lesz az számukra. Bizony nemcsak életük, de létük is nekünk köszönhetik. Általunk lesznek nemcsak valakik, de valamilyenek is. Ezzel persze – csak úgy mellékesen – döntöttünk a felnőttlétet és gyereklétet megkülönböztető legfőbb entitás felől is, a differencia-spécifikáról: felnőtt az, aki dönthet önmaga (és világa) felől. Dönthet: ez nem azt jelenti, hogy dönteni is fog. Egy formális lehetőségről beszélhetünk csak, s közel sem a döntéshelyzet valóságáról. Ez a lehetőség azonban, mint puszta lehetőség elégséges alap mind a felelősségvállaláshoz, mind a felelősségre vonáshoz. A gyerek éppen ezzel a lehetőséggel nem rendelkezik: nem vállalhat semmiféle felelősséget, s ezért felelősségre sem vonható. (Mert valamikor így „döntöttünk”; lelkünk rajta!)   
Most tehát, amikor Goda Gábor Társulatának – az Artusnak – legújabb bemutatója, nevezetesen a Hókirálynő mint gyerekeinknek készült érzéki-szellemi táplálék kerül felelősség-teljesen terítékre, elsősorban nem az étek tartalma vagy szervírozásának körülményei lesznek vitába vonhatók, hanem a gyereklét bennük munkáló fogalma. Nem tartom ugyanis túl viccesnek, tehát nevethetnékem se támadhat igazán, ha egy kritikus a gyerekek érdekképviselőjének szerepében tetszelegve megmondja a tutit, vagyis azt, hogy mit is fogyasztanak szívesen, vagy mitől nőhetnek majd nagyra nebulóink. Elfogadhatatlan, mert kritikátlan ez a „kritikai” attitűd, mivel a benne munkáló értékprioritásoknak nincs – nem is lehet – megbízható kontrollja. A gyerekek ugyanis, akikre a kritika itt hivatkozhatna, ha egyáltalán olvasnak, biztos, hogy nem színházkritikai szaklapok róluk szóló rovatait. Egy gyereknek nevezett emberi lény tehát – életkori sajátosságainál fogva – éppúgy kiszolgáltatott egy önkritikátlan kritikus érdekképviseletben fogant csacsogásának, mint ahogy egy neki szánt előadás róla szóló előítéleteinek. Ha pedig a kritika közvetítő funkciója elesik – mert túl fiatal még, „megbízhatatlan” a megbízó, vagyis a kritikus nem tudhat maga mögött hátvédként izgága siserehadat, minek (kiknek) a nevében indulhatna akkor harcba?
Megteheti persze, hogy nem indul. Fegyvereit a szekrénybe zárja, és jobb híján elemez, értelmez. Itt és most például azt, hogy Goda Gábor rendező-koreográfus alkotásának tükrében milyennek látszik a nézőtér, kikkel is „népesítette be” valójában színházát, kikből is lesz számára majd valamikor a „cserebogár”.
A Hókirálynő olyan embereknek készült, akiknek rendkívül erős meseszükségletük van, olyan nagy, hogy még a színházban sem tudják azt nélkülözni. Hogy mennyire elemi az ilyen irányú éhségük, kiderül abból, hogy egy másik alapszükségletüknek – történetesen magának a játéknak – is erejét veszi. Pedig a színház alapkaraktere ma már nem a mesében határozható meg, hanem inkább a játékban. A mesék, szüzsék, történetek, drámák ugye mindig változtak – jöttek-mentek –, a játék meg nem. A színháztörténetnek kivételesen nagy pillanata volt, mikor a játék megelégelte szolgai szerepét és fellázadt. Azóta lehetséges, hogy ne egy történet kényszerítse ki, tegye magáévá a játékot, hanem valamilyen karakteres játék keressen a maga számára elfogadható, kívánatos tartalmakat, tanulságot. (Az ún. „alternatív színházak” többek között éppen azért lettek alternatívok, mert a jelenlétért folytatott küzdelemben inkább a játéknak adtak elsőbbséget az „előre gyártott” mesékkel, darabokkal szemben.)
A Goda-nebulókat meghatározó meseszükséglet azért érdemel említést, mert az adott körülmények között csak nagyon nehezen elégíthető ki. Pontosabban: megoldhatatlan feladat elé állítja önmagát az a rendező-koreográfus, aki ragaszkodik a mesetérhez, de benne egy szuverén világot, egy eleven játékteret szeretne felépíteni. A mesetérben ugyanis domináns szerepe van a szónak, a lineáris – történetépítkezésre alkalmas – időnek, célszerűség működik benne és logika („produktív” – meseszerű – logika), s nem utolsósorban a képzelőerő. Elemi szükség van itt a képzeletre, mivel a mesetér még akkor is szellemi-spirituális marad, ha történetesen játékká lesz, dramatikus mesejátékká. Ilyenkor a szereplők egymás közötti viszonyaiból áll össze a történet, s a színészi játékosokra vár a megjelenítés feladata. Ám az, ami éppen megjelenik, csak virtuálisan (a képzeletben) lesz jelen, s nem fizikai valójában. Az, ami fizikailag jelenik meg, minél hitelesebb, annál kevésbé lesz önmaga, vagyis lesz egyre inkább szellemi.
Egészen más a helyzet azzal a játékkal, ami egy mindenkori jelenben – mindig itt és most – történik. A játékteret – nevezzük most így, megkülönböztetendő a mesetértől – nem a folyamatszerű jellemzi, hanem az állapotszerű; nem a verbalitás uralja, hanem a nonverbális elemek: gesztus, mozdulat, tánc; a virtuális jelenlét helyett valóságos viszonyok éltetik, eleven emberek népesítik be. Az igazi játéktérben nincs színész, se színésznő, legfeljebb férfi táncos meg női táncos, akik sosem tudnak annyira „szerepszerűek” lenni, hogy ne maradjon valami jelen bennük magukból. (Ha más nem is, a fizikai testük biztosan képtelen lesz átszellemülésre!) Ez egy táncszínház esetében persze nem hátrány, sokkal inkább előny, hiszen így olyan tapasztalatok formába kényszerítése is lehetségessé válik, melyek a lineáris idő uralmában szóba se jöhetnének. Természetesen a játéktérnek is megvannak a maga szabályai – az ún. játékszabályok –, melyek lehetnek fizikai törvények vagy önkorlátozásra igényt tartó közösségi megállapodások.
Látható tehát, hogy mást találunk a mesetérben, mint amit a játéktérben; más dramaturgia működik a világban, ha a folyamataira figyelünk, s megint más, ha állapotaira. A kettőre egyszerre figyelni – véleményem szerint legalábbis – nem igen lehet, igen nem lehet.  
A Hókirálynőben fogant gyerekek mégis képesek rá! (Vagy ha nem, hát nem tudom, mit mondjak!) Képesnek kell lenniük, mert voltaképpen ez lett megcélozva számukra. Természetesen az előadás nem tudott megfelelni a maga állította követelménynek, nem volt képes kivitelezni saját tervét, de ez apróságainak extra képességeit egyáltalán nem érinti.
De hát mi volt a gond, mely elejét vette a nagy ívű gondolatnak? – kérdezhetné bárki, akiket az ilyen kérdések érdekelni szoktak. Íme a válasz: mindenekelőtt az, hogy dramaturgiailag két kibékíthetetlen elem – víz és tűz – oltotta, szította egymást, egyre csak taszigálta, de sose tudta végleg eltaszítani. A víz, a szükségképpeni domináns elem, a mesefolyás képére és hasonlatosságára teremtetett, míg a tűz inkább a színész-táncosok szenvedélyes jelenlétének állapotszerű előfordulásaira. Eredetileg ez a konfliktus nyilván nem látszhatott antagonisztikusnak. Egy minden ízében epikus – bár állapotszerű epizódokat magába foglaló – színházszerűtlen történet (mese) az egyik oldalon, erkölcsi tanulsággal, megnyugtató véggel; a másik oldalon pedig maga a színház, remek táncosokkal, nem kevés koreográfiai leleménnyel, sok-sok tiszta – jelenlétszerű – pillanat ígéretében.
A kész produkció felöl nézve azonban láthatóvá válik, hogy igazi varázslathoz, míves csodához mindez kevés. Külön-külön biztos, hogy több lenne. Több lenne, mert nem érezném, hogy idézőjelek között táncolnak, mint akik karót nyeltek, no nem azért, mert rosszul, hanem mert csak illusztratíve, funkcionálisan mozognak. Az előadás mozgás- és képi világa a lehetségesnél is, az elvárhatónál is jóval szerényebb lett így, miközben a táncosok alig tudják visszafogni magukat. (Talán csak a hangzásvilág – a mesemondó, zenecsináló Kiss Erzsi áll a feladat magaslatán – felel meg a legfinnyásabb ízlésnek is.) Meg aztán azt se érezném, hogy macerálják a képzelőerőmet és meg akarják mutatni nekem, hogy milyen is egy gonosz varázsló. Tehát: ha a meseszövet érdekel, zavarni fog a képi megjelenítés, az ál-bevonó gesztusok, a mozgásillusztrációk meg sok minden még, ami a színpadon történik; ha pedig a jelenlét érdekel, akkor követhetetlen, zavaros lesz a mese, s csak arra jó, hogy indoka legyen a mozdulatszegénységnek.
Mozdulatszegénység: a Hókirálynőt például csak szép fehér – esküvői? – ruhája teszi valamilyenné, meg méltóságteljes, ünnepélyes járása, pedig milyen jó volna látni őt hóviharban vagy napsütésben, akkor, amikor elemében van, vagy éppen félelmében! Hogy ez a mesében nincs benne, hogy a mese nem erről szól? Mit nem hallok! Ki beszél itt most meséről? De elgondolható ez a másik oldalról is: az a Hókirálynő, aki a mesében – pontosabban a képzelőerőm valóságában – él, jeges tekintetű, kérlelhetetlen perszóna, hol 100 kilós ormótlan, hol meg cérnavékony-cingár. És így kifejezetten zavarni fog a címszereplőt megjelenítő Nagy Andrea meleg tekintete. Egy Hókirálynő ne legyen csupaszív, vagy ha az, akkor olvadjon el a szemünk előtt.
De nem folytatom: talán sikerült egyértelművé tennem, hogy mi a bajom azokkal a gyerekekkel, akik ebből az előadásból rajzanak elő. Nem igazán örülnék neki, ha így, ahogy most kinéznek, eljutnának a felnőttkor kapujába. Nem örülnék, mert azt gondolom, hogy az a cicagyerek, amelyikkel szocializációs gyakorlataiban elhitették, hogy egyszerre foghat kint is, bent is egeret, felnőttkorára bizony éhenkórász lesz, vagyis örökké éhes.
A felnőttlét potencialitása, vagyis az egzisztenciális döntések lehetőség-feltételei felől nézve pedig vitát nem tűrve kijelenthető: az éhség rossz tanácsadó.



Hókirálynő
Artus

Andersen meséje alapján

Díszlet: Árvai György
Jelmez: Szűcs Edit
Maszkok: Haraszti Janka
Fény: Bányai Tamás
Videó: Ernst Süss
Zene: Kiss Erzsi, Bahaloczky István.
Dramaturg: Upor László
Rendező-koreográfus: Goda Gábor
Alkotó előadók: Dombi Kati, Gold Bea, Lipka Péter, Nagy Andrea, Oldal István, Sipos Orsolya, Nina Umniakov
Énekes-mesélő: Kiss Erzsi

Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 6. | Nyomtatás |