A beszélgetésből

Tompa Andrea: Végighallgatva titeket, úgy tűnt nekem, hogy a közös szó, amit mindannyian elmondtatok, az a csend volt. Novák Eszter az értetlenség csendjéről beszélt, arról, hogy igazán nem vállalta fel egy színház sem a darabot. Nánay István arra a süket csendre utalt, amit a szakmai közönség részéről tapasztalt. Sándor L. István pedig a kritika csendjét ecsetelte. Ugyanakkor ez az előadás mégiscsak megtörtént, és éppen egy olyan színházban, amely nem arról ismert, hogy magyar darabok ősbemutatójára vállalkozik, s ahol nem tipikusan azt a színházi nyelvet beszélik, amelyre ez az előadás épült. Ezért is nagyon hősies dolognak tartom a Radnóti részéről ennek a darabnak a felvállalását. Ugyanakkor szerintem a színház életében is fontos ez az előadás, a Medea mellett ez jelezheti azt, hogy a Radnóti most megújulására törekszik.
Novák Eszter: Szerintem nem a színház hősiességéről kellene beszélni, inkább a szerencséjéről, hogy bemutathatta ezt a darabot. Hősies gesztusnak csak azért nevezhető a bemutató, mert előtte már jó néhány színház nem vállalta a darabot, és tulajdonképpen reszketve vártuk, hogy csak tessen a közönségnek, nehogy kiderüljön, hogy ez egy felesleges vállalkozás. És boldogok vagyunk, hogy értik a nézők, és nevetnek rajta. Közben meg annyi szeretettel van tele az előadás is meg a darab is, hogy bármely színház számára nyilvánvaló lehetett volna, hogy örömöt jelent majd a közönségnek. Más országokban, mondjuk Lengyelországban vagy Romániában, vagy akár menjünk egy kicsit nyugatabbra, ezek a darabok úgy csúsznának bele a színházi életbe, mint kés a vajba, a szerzőik is oltári sikeresek lennének. Péter darabjáról most úgy beszélgetünk, mintha egy állatorvosi ló lenne, pedig valójában egy táltos paripa, és jó lenne ha a szakma segítené őt a szárnyalásban. Jó lenne, ha nem lenne eleve ilyen elutasító az a közeg, amiben létezünk. Vagy ha legalább egy kicsit nyitottabb, kíváncsibb volna.

Faragó Zsuzsa: Nekem a torkomon akadt a Criticai Lapok kritikájának az az odavetett fél mondata, hogy ugyanúgy mondhatjuk a színházra, hogy a mesélésből lett, minthogy a lírából vagy az epikából. Tényleg ugyanúgy mondhatjuk? Tényleg nincsen olyan közös alap, ami mindannyiunk számára evidencia lenne? Így hogyan beszélhetünk közös nyelven? Persze egyikünk sem volt ott, amikor a színház létrejött, de azt mindannyian érezzük és tudni véljük, akik színházat csinálunk, hogy az előadás születése sokkal jobban hasonlít a meséléshez, mint bármely más műfajhoz.
Forgács Péter: Mondhatnánk persze azt, hogy nem érdekes, hogy mit írnak a kritikusok. Holott nagyon is fontos, mert ennek a darabnak az értékelése vagy épp félreértékelése nagyrészt ezen múlik. Ugyanakkor igencsak becsapós dolog belekapaszkodni abba az érvbe, hogy a nézők inkább szeretik, mint elutasítják az előadást. Mert ha ezen az alapon ítélnénk, akkor sok olyan előadást kellene fontosnak és sikeresnek mondani, amit igencsak vállalhatatlannak gondolunk.
Lakos Anna: A saját nézői intuíciómnak azért én mégis jobban hiszek, mint a kritikáknak. És nekem is az volt az élményem, mint amiről Nánay István beszélt, belekerültem a mesélés helyszínéül szolgáló sátorba. Számomra a darab és az előadás is azt az élményt adta, hogy magam is a történelem részese vagyok, hisz olyan történetet kapok, amelyeket a generációk hosszú sora adományozott át egymásnak. Engem az nem annyira érdekel, hogy ezek haszid történetek, hogy a haszidizmusból sarjadnak, hisz a történetek által megteremtett emlékezetes pillanatok általános érvényű élményt jelentettek. Például az a rész, amikor a három éves gyerek elmondja az első beszédét, és a lepényről „értekezik”. Vagy az, amikor a cipőfűzés misztikumába vezetnek be engem, vagy amikor Bábi utoljára – nem tudja, hogy utoljára – finoman lekeféli a távozó férje kabátját. Még nagyon sok ilyen pillanat van az előadásban, amely az évszázadok alatt felhalmozott történetek, tudások, érzések részesévé avat engem. Tehát igenis bombázni kell a színházakat az ilyen darabokkal, amelyek kikényszerítenek belőlük egy másfajta fogalmazásmódot. Sokszor mondják, hogy színházi válság van, de ha ilyen előadásokat látunk, mint ez is, akkor én ezt nem hiszem el. Különösen azért élveztem az előadást, mert számítottak rám, nézőre, hogy jelen leszek és valóban figyelni fogok, hogy megértem, hogy miként lépnek ki-be a szereplők a különböző szerepekbe – nagyon sok finom jelzés volt erre –, számítottak rám, hogy összerakom az apró epizódokat is egy nagy történetté.
Tompa Andrea: Ez egy fontos szempont, hogy a nézőnek valahogy újra dolgoznia kell a színházban, nem csak éreznie, gondolkodnia is kell, intellektuálisan munkálkodni azon, hogy az előadás résztvevője legyen, belekerülhessen abba a bizonyos sátorba.
Kárpáti Péter: Azért a jelenlegi helyzetünkről árulkodik, hogy egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy ne tetsszen a nézőknek, amit csinálunk. Az életösztön működött bennem akkor is, amikor olyan darabot írtam, amin végig nevet a közönség. Erről viszont az jut az eszembe, hogy ma már elképzelhetetlen lenne olyan őrült és nagyravágyó vállalkozás, mint amikor például a Díszelőadás című könyvemből raktunk össze négy év munkával egy előadást. Jól érzékelhetően bezárultak bizonyos kapuk – kívül és bent. Lehet, hogy ma már nekem se jutna az eszembe…
Novák Eszter: Azaz nemcsak a Kárpáti-darabokkal van probléma, nemcsak a kortárs magyar drámákkal, hanem azokkal az előadásokkal is, amelyek ezekhez a darabokhoz hasonló módon – most már maradjunk a ma kialakította terminusoknál – szilánkosabban, asszociatívabban vagy kalandosabban, virgoncabban fogalmaznak a színpadon – akár klasszikus darabról van szó, akár kortárs szövegről. A jelenlegi színházi közeg alkalmatlan ennek a fajta gondolkodásmódnak a befogadására. Szerintem is rendkívül konzervatív elvárásai vannak a közönségnek a színházzal szemben, ráadásul még lusta is, mint minden ember, mint jómagam is, tehát meg is ijed, amikor kicsit gondolkoznia kéne, vagy mikor csak át kellene adnia magát azt egymást követő élményeknek, és nem rémülten azon gondolkoznia, hogy Úristen, ezt nem értem! Ezért kellene a szakmának egy kicsit nagyobb teret engednie azoknak az alkotóknak, akik öntörvényű módon, a megszokottól eltérően építik fel a saját világegyetemüket.
Faragó Zsuzsa: Engem nemcsak az érdekel, hogy Kárpáti hogyan tudja megtörni a színházban az állólámpa-fotel realista konvencióját, hanem az is – mert ez egy másik neuralgikus pont –, hogyan tudja rávenni a színészt arra, hogy ne siessen gyorsan át a filozófián, mert az a színpadon unalmas. Számomra Kárpáti azért fantasztikus, mert nála mindig érzéki a gondolat. Ez nagy kihívás a színház számára, mert a színészek általában az akció és a fikció közti kellemes átmenetet kedvelik: beszélni, de nem túl sokat, cselekedni, de nem túl sokat. Kárpátinál nemcsak az a kérdés, hogy lehetne megmozdítani a citromot (a számtalan Kárpáti-csoda között ez még a viszonylag egyszerűen megoldhatók közé tartozik), hanem az is, hogyan lehet elmondani egy-egy olyan elképesztő monológot, mint amivel a nagy Maggid írja le a világot.
Novák Eszter: Egyáltalán ezzel a szellemi frissességgel hogy lehet egy színésznek lépést tartania. Ebben az előadásban van egy-két remek példa erre. Cserhalmi színészetté, azaz személyesen átélt igazsággá varázsolja a lehető legbonyolultabb gondolatokat is. Ez egészen csodálatos volt számomra, hogy az ő szelleme, gondolkodásmódja tulajdonképpen átlényegítette Kárpáti Péter mondandóját.
Kárpáti Péter: Nemrég egy igazán bölcs színházi ember arról beszélt, hogy vigyázzak, mert túlságosan bonyolultak vagy bonyolult szerkezetűek a darabjaim, ideje lenne szembenéznem ezzel, ha azt akarom, hogy hassanak. Én kínomban csak vigyorogtam mondván, ha ugyanazt kisregényben írnám meg, az a mai prózához viszonyítva szinte primitíven egyszerűnek hatna. Jó, de a színdarab, az más – mondta ez az ember, akinek nagyon adok a véleményére. Hogy mitől más? Tudjuk ezeket: a néző nem tud visszalapozni, különben is egy darabot nehezebb összerakni fejben, mint egy prózai szöveget, satöbbi. Szeretném azonban ezt a kérdést egy másik oldalról is megközelíteni. Elmesélem egy élményemet. Néhány évvel ezelőtt tanítottam a Bárka stúdiósait. Elbeszélgettük az egyik óra elejét, majd hirtelen lezártam azzal, hogy „na, kezdjük el”, mire váratlanul megszólalt az egyik stúdiós: „és viseljük el propagálni”, majd folytatta egy másik: „ezt a huszonhét órás történetet”, majd a harmadik: „itt, e sötét és bizonytalan falakkal szerkesztett szobában”, hosszú csend, majd megszólalt a negyedik: „mely egy léleknek hatalmasan tágas”, és így szépen sorról-sorra összerakták a Díszelőadás egyik legnehezebb monológját. Megdöbbentem. Ki gondolta volna, hogy ezek a fiatalok kívülről tudják ezt a rendkívül bonyolult és intellektuális darabot? Másfelől nincs az az elmélyült irodalomtudós, aki olyan mélységben ismerne egy prózai szöveget, mint ahogy a fél drámairodalmat ismeri egy színházi díszítő. Aki nap mint nap együtt él azokkal a mondatokkal, nemcsak megtanulja kívülről, hanem a sejtjeibe ivódik, a teste részévé válik. És akkor még nem beszéltem a színészekről! Arkhimédész azt mondta, hogy mutassanak neki egy pontot, és ő a sarkaiból… Szerintem nekünk, színházi íróknak ez a „pont” nem lehet a közönség (figyelmi képessége), nem lehet a kritikus (elvárása), se más, egyedül csak a színész lehet. A színész, akinek talán évekig együtt kell majd élnie az én agymenéseimmel, és előadásról előadásra mindig valami újat kell fölfedeznie benne, mindig frissnek, lényegesnek, izgalmasnak kell megélnie. Érdekes, hogy színészek még soha nem mondták nekem, hogy túlságosan bonyolultak a darabjaim. Pár nappal ezelőtt újra megnéztem a Radnótiban az előadást. Elképesztő, hogy mennyit ment előre, mennyit változott! Talán a legjobban éppen ezt szeretem a színházban, ezt a titkos párbeszédet, ahogy a színészek előadásról előadásra figyelemmel kísérik egymás munkáját, és meglepik egymást, mert új dolgokat fedeznek fel a szövegben, magukban vagy a kollégákban, arra mások megint reagálnak, az megint új dolgokat szül – ezt persze csak akkor történhet, ha a rendező részéről biztos alapokra van letéve, és a színészek szeretik egymást, a színházat, az előadást.
08. 08. 6. | Nyomtatás |