Szögtolvajok

Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Csak egy szög – Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Az Ellenfény  39. száma ezt a címet viselte: "Zsidók, cigányok és más mesemondók". Foglalkoztunk benne Kárpáti Péter Negyedik kapu című bemutatójával, Mohácsi János Csak egy szög című új előadásával, valamint mesék táncszínpadi feldolgozásával. A kritikai rovatban írtunk Warlikowski és David Zinder Dybuk-rendezéséről, Griskovec és Bozsik Yvette előadásáról.

Perényi Balázs

„Mi cigányok” – mondja a legújabb Mohácsi előadás narrátora, a Kovács Zsolt játszotta Kolompár Károly, és az elmúlt ezer évről mesél, népének vándorlásairól, megpróbáltatásairól, történelmi traumáiról. A Csak egy szög a mai magyar társadalom egyik legégetőbb problémájáról beszél. A rendező és a kaposvári társulat megtalálta azt a formát, amelyben félreérthető aktualizálás nélkül lehet ábrázolni az előítéletek irracionális működését.

 

Loptak-e szöget a cigányok Krisztus vérző tenyeréből?

A kaposvári előadásban lopnak. Nem jelképesen. Konkrétan elemelnek egy hüvelyknyi vasszeget a nagy fejetlenségben. A lopás bűn („Ne lopj!” – szól a parancsolat), de bűn-e az Emberfia megfeszítését elodázó tolvajlás? A megváltó szörnyű kínhalála: megváltás, a kínhalált késleltető „jó-bűn” az emberiség megszabadulását hátráltató cselekedet. Különösen, ha a pedáns legionárius csak a megfelelő számú keresztre feszítő instrumentumot vételezte a raktárból („a feszítési szabályzat értelmében végtagonként csak egy szög jár”). Hiába a rómaiak, rendkívül gyakorlatias társaság! Különben recsegő-ropogó műanyag vértjeikben, lábszárvédőikben olyanok ezek a civilizátorok, mint a Star Wars gonoszainak, a sötét erő katonáinak fehér szkafanderesei. (Lehetséges, hogy Pilátus nem más, mint Dart Vader.)
Lopnak a cigányok, meg henyék is szörnyűmód. Majdnem elsziesztázzák a megváltást. Erősen benne járunk már a délutánban, amikor szép kényelmesen felkászálódnak, addig ugyanis szerteszét hevertek létrákon, (zenekari) árkokban, és sütették a hasukat az áldott jeruzsálemi nappal, ha már évszázados vándorlásuk során elvetődtek erre a szép vidékre. Borzasztó kedvesek, már-már negédesen szívélyesek egymással. Finomkodóan udvariasak („Lehet vasalni!”). Egyikük kezében Kant Immanuel! Ő nem segít a többieknek, ugyanis a könyvet nem lehet letenni – szó szerint –, ezért rövid passzusokat citál belőle értve figyelő társainak. Majd kávét főznek, vagyis kiszuperált készülékekből származó furcsa tákolmányba applikálják egyik társukat, Zolikát (Szvath Tamást), aki lefőzi az isteni italt. (A kellékek, mint korábban a Megbombáztuk Kaposvárt című előadásban, most is leharcolt háztartási eszközök – mosógép, porszívócső, tölcsér, demizson – kombinációi. Kisgépmutánsok.) Kávé a cigányok nemzeti itala. Kiválasztottságuk záloga, isteni adomány. Hiszen senki sem tud olyan kitűnő kávét főzni, mint a cigányság vezetője, ősapja (Ábrahámja és Mózese, Álmosa és Árpádja), Kolompár Károly.
Karcsi bácsi (Kovács Zsolt) meséli el nekünk népe képtelennél képtelenebb, komikusnál komikusabb, fájdalmasabbnál fájdalmasabb kalandjait. Egy remek fekete mellett szokott eldiskurálni az Úristennel a világ folyásáról. Karcsi bácsi igazi mesemondó, szájtátva hallgatjuk. Gyakran megviccel, néha füllent, „kiverték az aranyfogam a nácik”, mondja, de csak azért, hogy ellenőrizze figyeltünk-e. („Honnan lett volna neki aranyfoga?”) Számtalan szörnyűség, amivel Isten bünteti a cigányságot, sem teszi gyűlölködővé. Az istenek általában erősen megpróbálják a kiválasztottjaikat. Egy osztályközösségben sem túl hálás dolog a tanár úr kedvencének lenni. Szelíd humorral, naivitásba bújtatott bölcsességgel, töretlen életvággyal vezeti évezredes kálváriáján népét. Most sem írhatok mást, mint korábban, más előadások kapcsán: Kovács Zsolt személyiségének erejével, intellektusával, egyedi humorával, egyéniségéből sugárzó emberséggel magától értetődő természetességgel rántja össze a szertefutó cselekményszálakat az ő történetévé. Visszafogottan értelmezi az eseményeket, többet sejtet, mint, amennyit elárul. (Mégsem marad végig egy szerepben ő sem. Kovács Zsolt játssza a vérlázítóan cinikus arisztokratát, aki sima modorral vezényli le a cigányság deportálását. Károly gróf az előadás egyik legtaszítóbb figurája. Megrója az állapotos asszonyt, hogy orra bukva feltartja a sort. Megvesztegető udvariassággal tájékoztatja a bevagonírozottakat, hogy mi lesz a sorsuk a bámulatra méltó kultúrnép, a németek táboraiban: „Mind meghalnak.”)

Cigányozó zsidók, zsidózó cigányok

A kereszthalált hátráltatja, hogy a cigányok összeszólalkoznak a Jézus megfeszítését követelő zsidókkal. Összeugranak a kiválasztott népek, a két maroknyi csoport. Cigányoznak a zsidók, zsidóznak a cigányok! Mi lenne ezekkel a keletiekkel, ha nem segítenének rajtuk a megszállók, a civilizátorok? „Itt nem lehet randalírozni” – szól a parancs, fel is írja egy táblára rövidítve a méltatlankodó centurio (Kelemen József): INRI. Az Isten gyermekét körültekintő szakértelemmel keresztre feszítő rómaiak úrrá lesznek a perpatvaron, kibékítik a marakodókat. Békét teremtenek, és fenntartanak. „Naplopó tolvajok” és „Jézus vérét vevők” kezet kell fogjanak. Szerelem is szövődik egy nyalka cigánylegény és egy sugárzó zsidó lány között. Persze a rokonság két kézzel szakítja szét őket: East side story. A „simlis” cigányok csak nem akarják felszögelni a „zsidó királyt”, pedig meg is állapodtak szögenként egy ezüstben a századossal. Nemzeti karakterét megtagadva (a cigányok munkakerülők), Gyurikám (Hunyadkürti György) délután látna munkához. Társai le-„hígcigányozzák”. Akkor még nem tudják, hogy a szög és a deszka közé egy ember keze kerül. Értetlenül félrelökdösik a „drótkerítést fejére tekerő hippi” tenyerét, de a szkafanderesek mindegyre visszahelyezik. „Emberbe szöget?” „Na odébb egy házzal” – szól Karcsi bácsi. Nem lehet! Mivel Gyuri nem szögel, szigetelőszalaggal egy trégerre erősítik, és a magasba húzzák: ő az egyik lator. Egy nagyhangú dzsigoló, János (Némedi Árpád) is ellenkezik, büdös neki a kalapálás. Felvonják őt is: ő a másik lator. Erre akad egy szótlan joggingos cigány (Rusznyák Gábor), aki leszegett fejjel szögel, dől a vér Jézus kezéből. Megint nem egyértelmű tette megítélése, ahogy semmi sem az ezen az estén: rettentő cselekedetével népét menti meg a megtorlástól. Borzadva nézi őt a cigány „csürhelék.”
Az Emberfia kiszenved, a gyülevész zsidókat és földönfutó cigányokat („Azonnal tűnjenek innen és máshonnan is”) szétkergetik. Egykedvűen függenek a halott Megváltó mellett a latrok. (Veszélyes és szörnyen megterhelő mutatványnak tűnik felfeszítésük, nincs ruha alá rejtett ipari-alpinista hevederük, tényleg „szigszalagon” függnek lazán, pedig nem kis izommunka lehet a Csollány Szilveszter-i pozíció.) Kezdetben szórakoztatja őket a panoráma –„sosem voltam még ilyen magasan”–, majd zsugáznának egy rövidet, de nincs náluk kártya. Elszomorodnak, de nem lázadnak. Eltökélik, hogy háromra meghalnak. Gyuri húzná az időt inkább négyre, ötre stb., de az elkerülhetetlent elkerülni nem lehetséges. Fejük lebukik, testük elernyed. Véletlenül és vétlenül vonták őket keresztre. Nem kollaboráltak Pilátussal. Belesodródtak a szögtolvajok: ámultak-bámultak, alkudoztak, loptak, kávéval kínálták az elnyomókat (békefenntartókat), összeugrottak az elnyomott helyiekkel (zsidókkal), aki meg őket – a hontalanokat, vagyis helyteleneket – gyalázták, hogy végül a kereszten találják magukat. Rezignációjuk jelzi, nem csodálkoznak túlzottan, hogy sorra kerültek.
A három keresztrevont férfi képe, az európai ikonográfia legismertebb ábrázolásának abszurd parafrázisa megrendítő látvány. Ráadásul a cigányoknak még kereszt sem jutott, a semmi ágán, vagyis egy színpadi gépezeten csüngnek alá.
Blaszfémia („Bocsánat, kereszttel vagyok” – mondja a színre lépő Krisztus) és szakralitás – bölcseleti diskurzus a megváltásról. („Nem lesz keresztre feszítés” – fenyegetőzik a százados. „Akkor megváltás sem lesz” – felel Krisztus). Szarkasztikus humor és mély gyász. Szertelen, néha parttalan játékosság és elemelt színpadi költészet. Beckett-i mélységű bohóctréfa. Provokáló, vad és szókimondó színház. (Nem véletlen, hogy komplett sorok tűnnek el a bérletes előadásról a második felvonásra, némely gimnáziumi osztályt hazavezényel a berzenkedő kísérőtanár.) Mindez cáfolt és igazolt előítéletekből épül. Anyaga és formája: maga az előítélet. Nyelve: közhelyek sora. („Legalább bennünk, kisebbségekben legyen egy kis nagyság” – hangzik el a közel-keleti kényszerbéküléskor.) Képei ikonográfiai toposzok (három kereszt), jelmezei látványközhelyek (jogging és imakendő). A végeredmény felkavaróan összetett, nyugtalanítóan ambivalens, elgondoltató jelenet. Ez a jelenet zárja az első felvonást.

Cigányok a vérzivatarban

A cigányok koszosak. Utálnak fürdeni, pláne zuhanyozni. Ezért a meztelenre vetkőztetett deportáltak egymás szavába vágva könyörögnek: „… erkölcseink és szokásaink tiltják a zuhanyzást… Mi hagyománytisztelő nép vagyunk. Mocskos disznók…” stb. Több tucat anyaszült meztelen ember préselődik egymáshoz a szűk fényketrecben. Dideregnek és szégyenkeznek. A test szentségének tabuját sérti sokkoló erővel a számtalan kiszolgáltatott – kövér és kiálló bordájú, fiatal és törődött, feszes és ráncos bőrű – test megalázó egymáshoz passzírozása. Énekel – kiált, táncol – rándul a csoport. Egyszerre mozdulnak, ahogyan zsúfolódó testektől kitelik. Dühösen és keserűen zengik: „rudas csillag, hajnal hasad / siess babám, mert itt hagylak”. Búcsúznak… A zsinórpadlásról vízoszlop zúdul alá, velőtrázó sikoly hangzik, hangosan csattan a víz a több tucat pőre emberen. Lezuhanyozták őket! Hiába volt a könyörgés: fürdeni kellett. Hajmeresztő morbid fordulat. Ám a humor nem oldja a borzalmas drámát. Nem oldhatja! „Azért nem teljesen így történt, mert víz helyett igazából ciánhidrogén…”, tudjuk mindnyájan, s Karcsi bácsi is tudja, hogy tudjuk, mielőtt közölte volna. Aztán meggyón nekünk, mert ő, „aki valaha Kolompár Károly volt”, a sötétben mászni kezdett felfelé, és agyontaposott egy gyereket. Nagyon nehéz lehet színészetből „jól mondani” ezeket a mondatokat, hogy ne drámázva, ne hisztérikusan, ne érzelgősen, de hidegen, túl tárgyilagosan se. Azonosulni képtelenség, kívül maradni erkölcstelen. Kovács Zsolt „jól mondja”.
A keresztre feszítés után a végítéletet láthattuk. Csakhogy az élőkön és holtakon nem Jézus, hanem a fehér kesztyűs doktor, Herr Mengele (Rusznyák Gábor játssza) ítél. Ő irányítja balra a halálba menőket – a pokolra jutókat, jobbra az egyéb eljárásban részesülőket – az üdvözülőket. Csakúgy, mint a keresztény oltárképeken. Megnyílik a színpad hátsó fala, belátunk egészen a díszletraktárba, innen áramlanak elő a marhavagonból kiterelt deportáltak. A német alkalmazottak fa sílécekkel – alpesi levegő, sport, egészség, mint egy Leni Riefensthal turistafilmen – terelik őket a színpad négy sarkában álló őrszemélyzet között. Zaklatottan semmit sem értve szaladgálnak egyik sarokból a másikba a megzavarodott cigányok. Mozart muzsikája elnyomja a halálra szántak lépteinek dübörgését, a munkazajt. Nagyipari szervezettség, gyors lebonyolítás: „nagymennyiségű” emberanyag áramlik elő a távolból, s irányítják el szélsebesen. (Akik végeztek – akikkel végeztek – újra megjelennek, így több száz ember kiválasztódását látjuk.) Az akciók pontos színpadi kompozíciója, hibátlan ritmusa, az ábrázolt mechanizmus embertelen hatékonyságát, tökéletes személytelenségét sugározza. Anyát gyermekétől, férfit asszonyától, fiút idős édesapjától szakítanak el egy-egy lényegre törő, már-már előzékeny mondattal. Ikergyermekek, a doktor „tudományos kutatásainak” nélkülözhetetlen alanyai, kerülnek az A3-as kísérletre: „kétszer húsz perc, mínusz nyolc fokon”. Egy csecsemőt egyenruhás nő (!) hallgattat el, földhöz csapja a zokogó gyermeket. Irtózatos.
Döbbent csend a nézőtéren, alig néhány perccel korábban fulladoztunk a röhögéstől. Sápadt, csodálkozó, ijedt arccal nézzük a borzalmat. És jönnek, és jönnek sorban, egymás után. Gúny és apoteózis. Jerzy Grotowski kulcsfogalmaival írható le a jelenetsor. A kaposvári előadás alkotóit moráljuk és történelemszemléletük rokonítja a szegény színház apostolának eszméivel, még ha a látásmódjukból születő színház természetesen egészen más is, mint a Laboratórium Színház produkciói.
Istenkísértés. Botrány. A valaha szent helyét, az emberekről ítélő Mennyei Hatalmasság terét nem a banális, a köznapi, hanem a végtelenül gonosz tölti ki, míg az Úristen „féreglyukakkal bíbelődik valamelyik galaxisban”. Meg is viseli a rettenet, amikor visszatér a Földre. Pokrócba burkolózva gubbaszt a színpad szélén, háttal nekünk, arctalanul a szánalmas Isten: „Fáradt vagyok, Karcsi, halálosan fáradt.” Nagy bajban vagyunk, ha a Teremtő is belerokkant, és kataton ücsörög, mint aki megtébolyult a tébolyítótól. Az Úr nem nyújt vigaszt, maga is vigasztalásra szorul. Az Ember vigasztalja a Mindenhatót!? Csoda-e, hogy Karcsi bácsi felelősségre vonja? „Hordószámra öntöm beléd a kávét… Soha többé nem állok szóba veled.”
„Ebből az országból ötven-, százezer cigány végső útja a kéményen vezetett Hozzá, hiába szólongattuk. Nem tudni pontosan, mert minket nem regisztráltak.” A felkavaró jelenet után a hideg tények borzasztanak el. Valóban, ki tud erről? Ki ismeri a megdöbbentő adatot a cigány holocaustról? S ha ismeri is, mikor jutott, mikor juttatták utoljára eszébe? Hány évtized múltán jutottak el a cigány hozzátartozók kárpótlásának gondolatáig? Lehet, hogy nem csak a nácik nem „regisztráltak”? A tényszerű közlés után döbbenetesen, nyíltan érzelmes mementó következik: az elsötétülő színházban Karcsi bácsi gyufát gyújt az áldozatokért. Csendben figyeljük, ahogyan végigég.
Bármilyen egyedi Mohácsi János és Mohácsi István drámája – ami természetesen most is feldúsult a társulat rögtönzéseivel, mint a korábbi előadásokban –, nem előzmények nélkül való. Örkény István remekműve, a Pisti a vérzivatarban groteszk történelmi pannójára emlékeztet a Csak egy szög (ami ezerszer jobb drámai szöveg, mint a címe). Csak talán még nyersebb, vadabb és kiábrándultabb. Példázatosság és dokumentarizmus együttese mindkettő. A jelenetek egy-egy bizarr, mégis valóságos ötletre épülnek, amelynek kibontásával a világ abszurditását leplezi le Örkény, illetve a Mohácsi testvérpár.
A színlap az „Előítélet” műfajt vezeti be a játék megcímkézéséhez. Valóban használja, mozgásba hozza az előadás a cigány közhelyeket. Nem cáfolja, nem tiltakozik ellenük, nem kéri ki magának – vagyis nekik. Előítéletesen beszél, előítéletekkel beszél, de mondatai feltárják ezen kijelentések botrányos tarthatatlanságát, az őket szülő gondolkodás irracionalitását, amoralitását. Kiemeli a szövegkörnyezetükből az állításokat, hogy egy történeti, morális, sőt teológiai diskurzusban világítson rá képtelenségükre. A cigányok lopnak, ezzel elodázzák Krisztus kereszthalálát, nem szeretnek fürödni, ezért nem szívesen zsúfolódnak az auschwitz-i zuhanyozóba.

„Odébb egy házzal”

Tudnak-e a cigányok zenélni? Nem, egyáltalán. Sőt az Úristen egyik legfőbb ajándéka számukra a zenélni nem tudás. Ezért kell Kolompár Károly (mint megtudjuk, ez nem foglalkozásnév, jelentése hindiül: ’felmagasztaltatott’) és a cigány Sára (Lázár Katalin) lányának esküvőjéhez „zenét szerezni” a menyasszony bátyjának. „Szerez” is, talál egy zenekart a tóparton, és ellopja (jókora kartondobozt vonszol a süllyesztőre, amiből előbújik nyolc-tíz zenész). Lesz is „igazi roma lagzi”: lánykikérés, hamis menyasszony, menyasszonytánc. Zajos, vidám kavalkád. Cigányos jókedv. A mulatságot azonban az India a Svájciaké Népi Hadsereg Honi Szekciója bombamerénylete megzavarja. Az őshazájukat – Indiát – visszakövetelő svájciak miatt mennek világgá a cigányok, ezért indulnak több ezer éves kálváriájukra. Vándorlásuk néhány, nem időrendben elővezetett stációja adja az előadás jeleneteit.
Az első stáció egy felvonásnyi, majd egy órás bírósági tárgyalás Magyarországon 1769-ben, a felvilágosodás korában. A vád emberevés, sőt „emberivás”. A vádlottak cigányok, akik a zenekari árok elkerített sarkában kucorognak. A vádló, védő, bíró magyar ember, a felbőszült publikum – velünk szemben ücsörögnek egy lépcsős emelvényen – szintúgy. A bekecses, tülköt fújó, (ős) magyarkodó népség kapásból lebuzizza a védőt. Pedig az ügyvéd „maga is elvesztette volna a pert”, majdnem össze is jön neki, annyira kelletlen és tehetségtelen, de hát végszóra megjelenik az elfogyasztott Csordás Zoltán (Hunyadkürti György) teljes életnagyságban, épen és egészségesen. Ezért a bíró kénytelen az ügyet „négy emelet magasból elejteni”. A önmagából kikelt közönség azonban nyomatékosan kérleli: „Mit vártál egy zsidó bírótól”, „a Siratófalig fogsz térden csúszni egy falat zsíroskenyérért”, így a megfélemlített, lezsidózott bíró a „vádat visszaejti”. Csordás vall, szemébe mondja Kolompárnak: „Megettél Karcsi.” A drótból hajlított, csigás parókát viselő, taláros ügyész (Felhőfi Kiss László) kérdez, amit először még feltételezésként fogalmaz meg („ettek-e embert”), a következő kérdésben, dacára a tagadó válasznak („nem ettünk embert”) már állítás: „Nem az a kérdés, hogy ettek-e embert, hanem az, hogy miért?” Amit sokszor hall az ember, először megszokja, aztán elfogadja, végül megszereti. Nem tudnak jól válaszolni a bűnösök – így nevezik őket, nem vádlottaknak –; ha azt mondják, szeretik az embereket, rögvest jön a kérdés: „Hogyan: sütve, főzve, flambírozva?”; ha azt felelik, nem szeretik, biztosan „kóstolták már, és nem ízlett”. Lincshangulat és szorongás. Koncepciós vérvád a 18. századból. „Jegyző, olvassa fel a következő mondatot” – így az ügyész; olyan ez, mint Pelikán József esete, aki megírt vallomása helyett az ítéletet vette a kezébe, tanúskodására készülve. (De Bacsó Péter filmje az ötvenes években játszódik!) Ez a jelenet Mária Terézia korában, és ma, és mindenkor. Nem változott semmi, a demokratikus jogrend nyakatekert szakzsargonját szándékosan kifacsarják – „mindent felhasználhatunk maga ellen, beleértve, amit sohasem mondott” –, vagy egyszerűen csak félreértelmezik. Miért? Félelemből vagy egyszerű cigány-(„homoszexuális, zsidó, néger, mélytengeri búvár, nő”) utálatból.
A cigányok bevallanak mindent – még azt is, hogy a bíró urat is elfogyasztották –, csak ne bántsák gyermekeiket, akikkel megzsarolják őket. A cigányok családszeretők – íme az újabb előítélet. S már-már tiltakoznánk, hogy ez azért mégsem, így ez túlzás, még akkor is, ha ismerősen csengenek a fröcsögő és ostoba mondatok – mint például: „lehet, hogy jogszerű volt, de mélységesen igazságtalan” –, és ismerősek a manipuláció manőverei, a rágalmazás durva és kifinomult lépései. Megnyúzzák őket?! Na, ne! Karcsi bácsi ekkor elmeséli, hogy mindez, ha nem is pont így, de ilyen végkifejlettel megtörtént a Felvidéken, a felvilágosodás korában. A völgyet Nyúzóvölgynek hívják… Azóta is… Ismét arcunkra fagy a röhögés, és bennszorul a tiltakozó, felháborodott mondat.
Egy másik jelenetben a nyulának füvet szedő vak cigányasszonyt (Lázár Katalin) ítéli statáriálisan halálra három ÁVH-s legény. A levegőbe durrantanak pisztolyukkal, s jót kacagnak a halálra vált idős asszonyon, mert az összevizelte magát. Egy másikban frakkos arisztokraták asszisztálják végig a cigányok bevagonírozását. „Megy a cigány” – kurjantják a keretlegények, és a zenekari árkot átívelő padlón alázatosan vonulnak a vagonba (megint több százan, be ki, és megint be). Kezükben, hátukon félbefűrészelt bőrönd. Ez a szabály: fél bőröndöt vihetnek magukkal. Koccintás: „Nagy zsiványok ezek a németek.”
„A vagonban / többet nincs titok, / ha bejöttem, / örökre itt maradok.” Fújják a húzós, karcos songok egyikét. A zenéket Kovács Márton szerezte. A koreográfus Tóth Richárd. Miért kitűnő mindig a színész-koreográfus mozgásterve? Mert egészen egyszerű és kifejező mozdulatokból – jobbra lépés, balra fordulás, gesztusra lendülő kar, biccentés és dobbantás etc. – igazán látványos össztánc kerekedik. Nem érezzük, hogy színészeknek tanítottak be táncos képzettséget igénylő elemeket, amiket jobban-rosszabbul, inkább rosszabbul végrehajtanak ugyan, de közben a nagy igyekezet és az erős koncentráció képtelenné teszi őket arra, hogy bármit kifejezzenek. Helyzettől, szándéktól, akarattól függetlenül: táncolnak általában. Nem így Tóth Richárd munkáiban. Hatásosak a térformák, amelyeket könnyedén és pontosan váltanak, és ami a legfontosabb, a mozdulat kifejezőeszköz, jelentéshordózó gesztus, nem illusztráció és nem öncélú mutatvány. 

„Normális cigány nem költözne ide”

Nehéz elképzelni, de az előadás a lágerjelenet után is folytatódik. „Odébb egy házzal” – a jelenbe. Hazatérnek a cigányok! Véget ér évszázados vándorlásuk. Még úton vannak, de már várja őket a kis magyar falu, ahol otthonra lelnek. EU támogatással hét év alatt hét házat utalnak ki hét családnak. Vége a hét szűk esztendőnek. A település polgárai nagyon készülnek az átadó ünnepségre: „Cigány a szomszédod, próbáld meg eladni a házad” – „rekesz megymárkát kapsz érte”. „Rakjál tüzet a parkettámból”, „Vágjál disznót a fürdőszobámban” stb., támadnak a jelentős célzott támogatásért az „etnikumot” a faluba befogadó polgármesterre (Lugosi György). Felajzottan nyargalnak fel s alá a lakosok. Orvos és tanárnő, boltos és rendőr kórusban mondja ezeket a nagyon ismert mondatokat. Egy szál magyar ember védi a cigányokat – „nekem is volt cigány csoporttársam a főiskolán, aki cigány volt” –, de őt hamar bedarálják. Szó sincs a társadalom megosztottságáról, árkok betemetve: senki se örül a jövevényeknek. Még a befogadó polgármester is nekiugrik az egyik feltűnően rövid hajú falusinak, amikor az „lecigányozza” őt. Az esélyegyenlőségi minisztérium kivételesen ostoba és zavart agitkája (Varga Zsuzsa) zéró meggyőződéssel makog néhány betanult szlogent a toleranciáról. Megérkezik a történelmen végigvonuló kis csapat. Halk szavúak, szerények, visszafogottak és szomorúak. Unszolják vezetőjüket, hogy állnának talán tovább. „Rasszista ám a tetves kurva anyád, büdös cigány!” Bármit mondanak, visszahull a fejükre, s újabb érvet szolgáltat az őket elutasítóknak. Ha a fürdőszobáról érdeklődnek, „jakkuzzi nem kéne?” a válasz. Ha elkeseredésükben, amit a szűk hely miatt éreznek, kifakadnak („Egymásra feküdjünk?”) már kész is a szapora, erkölcstelen cigányokat elítélő riposzt: „Már kezdik.” Az önmagából kiforduló ráció, a képtelenségre következtető logika, a megrészegült rosszindulat ül tort a falu főterén. Idealizált cigányság és egységesen rasszista magyarok. Az alkotók nem akarnak szociológiai látleletet adni, nem akarnak árnyalt, kicsit is összetett képet mutatni a beilleszkedés nehézségeiről. Nem gondolják, hogy mérlegelni, súlyozni kellene, a gyűlölet okai után kutakodni. Moralista előadás, s a morál kérdésében nincs helye mérlegelésnek. Totálisan irracionálisnak és emberhez méltatlannak ítélnek minden előítéletet.
A felháborodott lakosság együttes erővel tetőt bont a kiutalt ingatlanon. Óriás rudakkal kilökik a faléceket, amik körbeölelik a játékteret, és a távolban összefutnak. (A színpadkép olyan, mintha egy óriás cet gyomrában lennénk. A cigányság a népek Jónása, aki rühellé a prófétaságot.) Ez sem elég! Együttes erővel kifújják az oldalfalakat. Nincs cigánykérdés, nincs hova beköltözni, nincsenek EU pénzek. „Odébb egy házzal.” Eközben hazatér a nyomorult magyar házaspár, akinek tévedésből lebontották családi házát. A tomboló házigazda természetesen a cigányokra támad, mert mint mondják nekik, „ha nem jönnek ide, a házad áll, mint a cövek”. „Maguk is beláthatják a történtek után, hogy önök a saját érdekükben még nem értek meg az együttélésre” – mondja ki a végszót a polgármester. 

Exodus

Mi a megoldás? Az úr levelet ír Karcsi bácsinak – postai utánvéttel, a cigányember állja a költségeket –, de Kolompár úr olvasatlanul tépi el a borítékot. Nem kíváncsi a Teremtő üzenetére, amit az előzmények után meg is lehet érteni. A cigányok kivonulnak Magyarországról, az előadás estéjén indulnak – Karcsi bácsi mondja a dátumot, az aznapit. Eltűnnek a süllyesztőben! A díszlet megmaradó – el nem fújt – faléc falain extatikusan dobolnak jó néhányan, olyan ez, mint valami polinéz-szigeteki extatikus rítus. Egy-egy családfő és a pereputty útibatyustól a süllyesztőre áll, lábával dobbant, és leereszkedik. Alászáll. Aki elhagyta Magyarhont, az alagsorból visszatér, és újra meg újra kivándorol, így komoly tömeg hagyja el a színpadot, az országot. Mielőtt végleg kivándorolnának, eléneklik a Zöld az erdőt, amit manapság egyre gyakrabban neveznek cigány himnusznak: „Nem loptunk mi, csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből.” Ez sok, az ellobbanó gyufaláng nem volt az, ez annál inkább. Az alkotók nem kívánják megfogalmazni a cigány „néplelket”, nem tesznek úgy, mintha ismernék a cigányok életét, kultúráját, gondolkodását s ezt nagyon helyesen teszik. Idealizált, mesebeli cigány népet állítanak elénk. Ehhez képest az előadás végén felhangzó dal mégis magát a cigányságot jelenti. Ez az utalás bántóan konkrét és jelen idejű, míg az előadás általános és időtlen.
„Egyébként nem így történt” – tudjuk meg Kolompár Károlytól. A magyarok hagyták el az országot. Beáramlanak mind egy magasból aláereszkedő házikóba – takarásba ki, majd megint be, mint az imént. Ők felemelkednek, ahogy a cigányok alászálltak.
Megint nem igaz, „nem mentek el sem a magyarok, sem a cigányok”. Ha kilépünk – mondja Karcsi bácsi –, találkozni fogunk velük. Együttélésünkhöz sok szerencsét kíván. Többet nemigen tehet. Fel nem szólíthat, hogy legyünk megértőbbek, türelmesebbek vagy csak udvariasabbak, legyen jobb a szívünk, ismerjük meg a cigányságot... Azonban bizonyos, hogy aki látta az előadást, kicsit nehezebben mond ki számos cigányellenes szlogent, ha mondott korábban ilyeneket, vagy még nehezebb szívvel hallgatja ezeket a későbbiekben. Mert hallott eddig is, hallani fog ezután is ilyesmit, biztosan.
A Csak egy szög végtelenül szellemes, szikrázóan okos totális színház. Kitűnő és odaadó színészek igazi kollektív játéka, kimagasló egyéni teljesítményekkel. Bátrabban lírai, szélsőségesebb és tragikusabb, mint a korábbi Mohácsi-előadások. Egy rendkívül szórakoztató moralista fontos alkotása.

Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Csak egy szög
Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szűcs Edit
Fény: Bányai Tamás
Koreográfus: Tóth Richárd
Dramaturg: Eörsi István
Súgó: Csorba Mari
Segédrendező: Hornung Gábor, Váradi Szabolcs
Rendező: Mohácsi János
Szereplők: Antal Márta, Balla Eszter, Felhőfi Kiss László, Gothár Márton, Hornung Gábor, Hornung Gábor Eszter, Horváth Zita, Hunyadkürti György, Kántor Anita, Karácsony Tamás, Kaszás Ágnes, Kelemen József, Kecskés Krisztina, Kocsis Pál, Kolompár Margit, Kovács Márton, Kovács Zsolt, Kovács Zsuzsanna, Kőrösi András, Lázár Kati, Lecső Péter, Lugosi György, Mester Szilvia, Némedi Árpád, Német Mónika, Rusznyák Gábor, Sarkadi Kiss János, Sebesi Tamás, Serf Egyed, Szentgyörgyi István, Szvath Tamás, Tóth Béla, Tóth Eleonóra, Tóth Géza, Tóth Ildikó, Varga Zsuzsa, Váradi Szabolcs
Zenészek: Barabás Edit, Bárány Tamás, Bodor „Teskó” Tibor, Csíkvár Gábor, Ekkert Miklós, Karácsony Tamás, Kovács Márton, Némedi Árpád, Nagy Zoltán, Sebesi Tamás, Varga Ákos; Lugosi György, Rusznyák Gábor, Serf Egyed

08. 08. 6. | Nyomtatás |