Egy lélektani irrealista

Mohácsi János próbál

Az előadás a következő módon készült: a színészek a többé-kevésbé megírt, tehát inspiráló darabot a rendező vezetésével próbálják. Minden mondatot, jelenetet együtt végiggondolnak, sokszor és sok helyen átírják a példányt. Majd készül hozzá zene (amikor már sejteni lehet, hol és miért lesz zeneszó), aztán tánc (amit megtanulnak és gyakorolnak), felépül a díszlet, ruhák kerülnek mindenkire, és bemutatják a jó népnek.
Proics Lilla

„Hát miért kell mindent egyszer mondani?”

A próba első napja 2003. május 15. A történet, a témaválasztás persze nem itt kezdődik, hanem kinek, hol. Mohácsi Jánosnak nyilván régen, miután végigjárta az egyéni programra épülő színi iskoláját, eljutott oda, hogy az átírásos rendezések után maga írjon darabot, amit aztán a társulattal szintén jól átír. (Tavaly próbált először saját darabot a Bárka Színházban.) Mohácsi János alapvetően nem színdarabokat rendez, hanem előadásokat csinál. Amiben az igazihoz megtévesztésig hasonló emberek vannak. Talán ezért nem tartja a színházcsinálás eszközeit – így a szöveget sem – szentségnek, ezért ad szabadságot a színészeinek a szöveg megalkotásában.
A történet a cigányok megpróbáltatásait mutatja be. A cigányok Indiából egy svájci terrorakció miatt indulnak útra. Jeruzsálemben kereszten végzik. A Nyúzóvölgyben emberevés miatt ítéli el őket a bíróság. Elvonatoznak Auschwitz-ba. Az EU csatlakozás okán majdnem kapnak házat. 
A rendező és társulata úgy dolgoztak, hogy tudták, kétes népszerűségre számíthatnak Kaposváron – ahol a cigányokat már 20 évvel ezelőtt eltüntették a város közepéről, ahol a nyomukat is elfeledtette a bül-bül építészet. 
A Mohácsi-előadások történetének nem kevésbé fontos előzménye, hogy vannak emberek, akikkel együtt létrehozza az előadásait. Ők jól értik Mohácsi János szándékait és munka-szókapcsolatait, gesztusait. Ez a fajta kommunikációs ráhangoltság egyébként független attól, hogy ki hányszor dolgozott vele. Kovács Márton, aki a zenét szerezte, már nem először. Neki egyébként adott volt a jártassága a cigányzenékben: sok más zenekar mellett az Ando Drommal is dolgozott. Mohácsi Jánosnak mindössze egy kérése volt hozzá: az előadás zenei anyaga ne legyen cigányzene . Kovács Márton megírta a maga zenéjét a cigányzenészektől tanult gondolkodással, játékossággal, energiával és érzelemmel. Ugyanúgy dolgozott a zenészeivel, mint a rendező a színészekkel: megírt egy darabot, amit alkalomadtán megváltoztatott, ha valaki jobb ötlettel állt elő. A próbákat figyelemmel kísérve írta a zenéket, az első zene a próbaidőszak felénél készült el, az utolsó két-három héttel a bemutató előtt. Ehhez alkalmazkodott Tóth Richárd, aki miután megkapta a zenei anyagot, kitalálta a táncokat. Az előadásban nem önálló táncbetétek vannak, nem azért perdülnek táncra a színészek, mert tánc következik, mint ahogy a dalok sem hangulati díszítésként szólnak a táncokhoz, hanem szervesen kötődnek az előadás dramaturgiájához. Ilyen például a vagon-dal és tánc, az előadás egyik erős dramaturgiai fordulópontja, amelyben elindul a vonat Auschwitz-ba a cigányokkal. A dramaturg, Eörsi István a próbákat figyelve nem elsősorban szöveget javasolt – de például a Marha röffen kezdetű dalt ő hozta – hanem felfogást, a résztvevőkben így tudatosítva egy-egy gondolat igazságát. A darabhoz ugyanilyen magától értetődő egyszerűséggel tette hozzá a magáét a díszlettervező, jelmeztervező, a világítás tervezője, a súgó és írnok. Mohácsi János mindig Khell Zsolt terében, Szűcs Edit ruháiban, Bányai Tamás fényeiben, Csorba Mari hetvenszer kiradírozott és újraírt gyöngybetűivel dolgozik. Akiknek a rendező nagyon kevés instrukciót mond, egy-egy apróságot kérve, például legyen jó helyen egy futószalag, ne legyenek színesek a ruhák , de a lényeget tekintve hagyja őket dolgozni, mert megbízik bennük, és mert az érdekli, milyen lesz az összkép.

„Ne színészkedj, nem azért vagy itt.”

Osztálykirándulás méretű tömeg kapja kézbe a meleg példányokat. Kovács Zsolt kezdi az olvasópróbát. Majd másnap lesz szereposztás is. Mármint négy-öt szerepé, ami a bíróság tagjait és a főbb vádlottakat illeti. A „maradék” választhat: cigány lesz vagy magyar. Döntés előtt puhatolóznak, melyik csoport mire számíthat, aztán belátják, hogy TÉNYLEG nem lehet tudni, mi lesz.
Mohácsi a megírt darabot kanavásznak tekintve egy-egy gondolatot, választ, reakciót, mondatot kér a színészektől: „Mit mondasz? Ne nézz bele a példányba, nincs ott szöveged. Mondd, mit írjon a Mari?” Ritkán fordul elő, hogy továbblép általa megoldatlannak vélt dolgokon. A hiányzó vagy a változtatásra ítélt részek kitalálását kéri, és folyamatosan várja a maga által teremtett és majd közösen megteremtődő életszerűséget, sztorit, helyzetet. Nem engedi a kabaréjeleneteket, amire azért minden pillanatban megvan a sansz, hiszen a színészek szabadon játszanak, viccelődnek, alakítják a történetet. Egyetlen instrukciót mond: ne színészkedj. Azt várja tőlük, hogy az adott pillanatba, helyzetbe saját magukat gondolják bele, vagy magukból induljanak ki, és ne valami kézenfekvő, általános megoldással jöjjenek. Az ötletekből Mohácsi aztán azokat íratja le, amelyeket beépíthetőnek gondol. A játékkedv hullámokban tör rá a színészekre: valaki elkezdi, és sokan nem tudják abbahagyni. Csorba Mari leírja az új replikákat, amelyek a darabban maradnak, amíg nem kerül helyettük jobb, vagy később kihúzzák őket. Mohácsi újra és újra nyomást gyakorol, hogy egy-egy szituáció megmagyarázható, kibontható helyzetek sora legyen. Beszélteti a színészeket, faggatja őket, hogy miért gondolják éppen ezt vagy azt – amivel előállnak. Ezzel mintegy belejátssza őket a szerepükbe, és nem eljátszatja velük a szerepet. A színészek által kitalált helyzetekből sokat merít, és sokszor kapcsolódik is hozzájuk, nemcsak szöveggel, hanem szcenikai megoldások, kellékek jutnak eszébe egy-egy feldobott mondatról. Amikor megvannak a mondatok, alakulóban van például a bíróságon az a momentum, amikor a két nézőtábor egymásnak ugrik, a jelenet már lejárható, és már mindenki nagyjából tudja, mit mond és tesz, Mohácsi pontosítja a helyzetet: hangsúlyok kitevésével, a dialógusok sorrendjével, ritmizálással. Így azokat is helyzetbe hozza, akik belefeledkezve a többiek nézésébe egy kissé passzívvá válnak. Akik eddig nem találták meg a megszólalási lehetőséget, okot, azok is esélyt kapnak a megszólalásra. A színészeket szereplőcsoportokban kezeli a rendező, s ha időnként kérdés merül fel, így szól hozzájuk: a magyarok / a cigányok hogyan reagálnak az elhangzottakra? Az ilyenkor kimondott érzések, reakciók, gondolatok alapján viszik tovább a jelenetet. Van, hogy egy négy-öt napja próbált, már jól körvonalazott jelenetbe váratlanul teljesen új elemet emelnek be – a rendező és az „elszabadult” színészek. Gyakran előfordul, hogy a jelenet egy pontján Mohácsi megkér egy színészt, hogy vigyen egy új elemet a jelenetbe – például felszólít egy magyart, hogy kössön bele Csordás Zoltánnéba a bírósági tárgyalás alatt –, és utána figyeli, hogy a helyzet mit hoz, hogyan reagálnak a többiek. Néha a csoportos szereplők, párhuzamosan a közös munkával, maguk is kreálnak részleteket. A dolog képlékenységét jól mutatja, hogy egyszer véletlenül bent maradt egy díszítő a színpadon, mivel hátul pakolászott, majd a rendező benn tartotta mint törvényszolgát, hogy aztán végül egy másik jelenetben játsszon kiemelt szerepet.
A tömeg a rendező félszavas utasítására is megérti, hol vegyen vissza a hangerőből, hogy dramaturgiailag más ritmusú legyen a jelenet. Ettől az instrukciótól kezdve két óra múlva teljesen más lesz a szöveg a jelenetben, mert egy hihetetlen ötletbörze után újraíródik a történet, és elér a következő „kész szöveghez”. Mert maga a szöveg olyan a példányban, hogy benne van a változtatás lehetősége. Például a darab elején a rendezőnek az eredetileg jól megírt, a szellemesnél sziporkázóbb mondatai kerültek sutba mindenestül, miután összehoztak egy teljesen másik jelenetet – a bemutató előtt pár nappal. Az új jelenet egyszerű, tökéletes félmondatokkal képes felvillantani egy tömegviselkedést. Ehhez a fajta munkához meglehetős belső béke kívántatik minden résztvevőtől, mert a legtöbb próbafolyamatban egy ilyen változás körülbelül az olvasópróba utáni első rendelkező próbák egyikére esne, és semmiképpen nem pár nappal a bemutató elé, amikorra már – „normális esetben” –  csak az apró simítások maradnak. De Mohácsi próbaidőszakát nem lehet felosztani a szokásos metódus szerint.
A színészek magukat adják, mert sok szituációban nekik kell kitalálni, hogyan viselkedjenek. Ez persze nem jelenti azt, hogy azonosak az általuk játszottakkal. Nyilván a rasszista magyarokat játszó színészek nem rasszisták. A színész és a szerep közti azonosság abból adódik, ahogy a maguk által kitalált szöveg megjeleníti a szituációban relevánsnak gondolt viselkedést, hogy milyennek látják a környezetüket, mi az, amit abszurdnak éreznek – és itt ezt mondják ki. Akadt persze olyan Mohácsi által írt mondat, amit érezhetően utált mondani az, akire jutott, és meg is kellett küzdenie vele. Ilyen volt például: „Hitler is ott baszta el, hogy nem a cigányokkal kezdte.”
Egyik reggel egy tömegjelenettel kezdenek: nagy ölelkezésekkel, örömmel játszva az előző nap próbált jelenetet, amikor Mohácsi megjegyzi, hogy „csak azt kértem, olvassátok össze”. Ezzel leállítja a gördülékenynek-valószerűnek vélt tömegjelenetet. Ezután lassítva és boncolgatva újra végigmennek ezen a jeleneten, amikor előáll Nyári Oszkár azzal, hogy ő a bíróságon szeretne színre lépni, pizza-futárként. Egy hét múlva, amikor a bírósági jelenetet próbálják, amelyben a cigányokat emberevéssel vádolják, három órás kinti várakozás után bejön Nyári Oszkár mint pizza-futár, és pizzájával előad egy fergeteges számot „emberes adag” vezérgondolattal. A társulat hálás közönség: a próba fékezhetetlennek tűnő röhögésbe fullad. Aztán Mohácsi nemet mond erre a szövegre, mondván nagyon vicces és kézenfekvő, de ezzel a munkamódszerrel könnyen tudnának gegek sorozatából kabarét építeni, ám nem ezt akarja, ezért (fájdalom, de) sok viccről le kell mondaniuk.
Van olyan próbanap, amikor rengeteg az üresjárat, ezt mindenki jól tűri. Valószínű, hogy ennek terhe Mohácsi vállát nyomja a legjobban, ám ő igazán nyugodt efelől, legalábbis úgy tűnik. Biztosan tudja, hogy ehhez a kitalálós, szétszedős-összerakós munkához kell ez a lötyögés. Ebből alakul ki például az a színész-rendező vita, mikor az emberevéssel megvádolt cigány – Kovács Zsolt – színészileg nem akarja elfogadni, megérteni, hogy ő embert evett. Először logikai érveléssel próbálja megvédeni magát a vádtól, majd saját maga tapasztalja meg a képtelen váddal való szembesülést.

„Ebből hatórás előadás lesz. Nem baj, szombaton jó az.”

A rendező és a színészek gátlástalanul hosszúra képesek nyújtani egy-egy jelenetet, és szemmel láthatóan nagyon inspiráló is ez a szabadság, de azért mindannyian tudják mindannyian, hogy lehet, semmi nem marad a jelenetből húzás után (amit Mohácsi János visz véghez). Sokszor addig játszanak valamivel, amíg már mindenki mondja a magáét, mindenki részese lesz. Nincs egyetlen színész sem, aki nem tett hozzá valamit. Hogy ki mennyit, ők tudják. A színészek nagyon jól tűrik a totális bizonytalanságot, hogy egy jelenet bármikor átíródhat. Hiába tűnik úgy az összpróbáig, hogy nem fog összeállni az a sok aprólékos, részletekbe vesző játszadozás, a résztvevők nem aggódnak, tudják, hogy összeáll, ha végigdolgozzák.

„Mit akartok? Lerántani a darabot a naturalizmus mocsarába?” 

A színészek hajlamosak logikai rácsokat és fogódzókat építeni maguknak, amelyeken közlekedhetnek. Ez egy darabig megy is, de ahogy láthatóvá válik az építmény logikai szerkezete, Mohácsi ledönti. Nem akar közvetlen racionális bizonyosságra építeni. A nagyon kézenfekvő, sablonos dolgokat, helyzeteket, asszociációkat elhajítja.

„Ne dobjuk el egyből. Később is eldobhatjuk.”

Ha valaki előáll egy ötlettel, amire először néhányan reagálnak, majd tömegesen csatlakoznak hozzá, azt Mohácsi mindig végig várja. A színészek ilyenkor felélénkülve játszanak, nehezen is tudják abbahagyni. Ezek a betétek aztán az esetek egy részénél be is kerülnek – szemben az egyszemélyes próbálkozásokkal, amelyek ritkábban maradnak a darabban. (de lásd a mottót.) 
Az új felvetések, amelyek felkeltették Mohácsi figyelmét, rendkívüli módon aktiválják is. A próbán akkor a legsziporkázóbb, ha el- vagy megindítják a színészei. Sok próbálkozást, ötletet kiszűr, magát is képes húzni, ha rászolgál – csalódottan, lemondóan, úgy, mint a többieket. Minden elmondott ötletet látni is akar. Ez aligha a hiányos vizualitása miatt van, inkább egy optimista, bizalmat előlegező, pozitív szemlélet, egy olyan természetes gesztus a színészek felé, amivel benne tartja őket a játékban. Maga a próba játékhelyzet abból a szempontból is, hogy nem lehet tudni egy szakasznál, hogy mi tekintendő kész részletnek. Például végigmennek egy jeleneten, amelyet előző nap rengeteg változat után megtaláltak, vagy megtaláltnak véltek (Csorba Mari lejegyezte, letisztázta, és mindenki friss példánnyal a zsebében kezdte a próbát). Mikor ez megy, Karácsony Tamás továbbvariálja az egyik válaszát. Mohácsi szóvá teszi: „nem ezt írtam.” „Tudom – feleli a színész – ez egy új munkaverzió.” Tehát amikor hallgatólagosan, úgymond kész van egy részlet, akkor is jön, bár kétség kívül kevesebb, újabb felvetés. Mohácsi úgy érkezik a próbákra, hogy a példányokban vannak késznek mutatkozó részletek, illetve olyanok, ahol nincs szöveg, csak dramaturgiai instrukció – vagy egy pont, ameddig el kell jutni. Ez utóbbi esetben előfordul, hogy szó szerint elfogad párbeszédeket, de van, hogy két mondatot közösen keresgélnek órákon át. A szöveg azon részeiben, amelyet a rendező megjelöl a példányban vagy a próbán szóban, hogy ide várja a társulat megoldásait, ötleteit, legtöbbször tényleg a társulat találja ki, adja hozzá a darabhoz a szöveget és/vagy a helyzetet. Mohácsi ezt olyan mértékben képes megengedni, hogy az őt jól ismerő színészek bátran próbálkoznak teljesen más irányba vinni az adott jelenetet. Szép példa erre, mikor a bírósági tárgyalás jelenetét próbálják, és eljutnak a végéhez, elhangzik egy teljesen irreleváns mondat az egyik színésztől: „nem igaz, hogy egy éthordó nem lehet nálam”.

„Mohácsi János egy próba közepén: – Elaludtál?
Kovács Zsolt ülve: – Figyellek. Régóta figyellek.
Mohácsi János: – Akkor inkább aludjál.”

Mohácsinak az előadásban van (mindig is volt) mersze olyan szöveget mondatni, amelyek életszerűen szólnak a színpadon. Ezek egyszerű, hihető mondatok, olyanok, amilyeneket az ember a hétköznapi szituációkban mond. Közben az egész sűrűn tele van nyelvi felforgatással, ami ugyanebből az „igazi valóság” motívumból ered: éppen a legismertebb fordulatokat forgatja fel úgy, hogy arra a nyelvi automatizmusra is rávilágít, amitől már az élet válik sablonossá. A nyelvvel való játéka általában két jellegzetes formában érhető tetten: az ismert fordulatokat kicseréli az eredeti röhejességét is kidomborító formára, valami rontott nyelvi képzavarra utalva (például a bíróságon: „A védelem véleménnyel visszavonul.”) , illetve egy-egy ismert fordulat helyett groteszk lírai fordulatot használ. (például a bíróságon a felesketés szövege: „Esküszik, hogy forrásból, tiszta forrásból, csak tiszta forrásból” ). A realistának mondható bírósági történetben ezek a szövegek tulajdonképpen szétrántják a felépített valóságot, és bekapcsolják a racionalitáson túliságot, ami érzékletesen képes megmutatni a világot egy színházi előadásban. Ez a ráción túli dimenzió ráadásul a játszókra is hat, akik továbbalakítják a darabot. A színészek egyáltalán nem csodálkoznak azokon a részleteken, amikor egy valósághű jelenetben egyszer csak megjelenik egy metaforikus, tartalmilag teljesen irreleváns elem – a közös múltjuknak köszönhetően.
A rendező és a színészek a próbák során nem beszélnek arról, hogy milyen erkölcsi felhívást fognak intézni a nézőkhöz. Mert tetszik, nem tetszik, ez jelen van minden Mohácsi-előadásban. Olyan módon persze, ami mentes a magával elégedett mutatóujj-felemeléstől. A munka során nem beszélgetnek a témáról közvetlenül, de időnként elhangzik néhány történet a szöveg kapcsán. Mohácsi János emlékezetessé tesz a színészeknek egy-egy helyzetet az által, hogy adja alájuk a lovat a hülyülésben, a hangulat tetőfokán pedig, mikor már néhányan szó szerint fetrengenek a röhögéstől, elmondja a jelenetet inspiráló döbbenetes történetet, amiből mindenki megértheti, miről van szó. Így valóságossá, érzékletessé teszi a színészeinek a szöveg mögötti abszurditást.
Vannak a próbák során időnként „centeredzések”, amikor a szünetben ott maradt két-három szereplővel továbbgondolnak, finomítanak egy-egy helyzetet. Mohácsi ilyenkor maga is játékossá válik: itt nem kell tornatanárként működtetnie egy rendszert sok emberrel, hanem lehet kedvesen személyes, a fizikai közelség megengedi a már-már suttogássá halkuló beszélgetést. Ezt az attitűdöt persze a nagy közös próbákon is használja, amikor lehet. Egy idő után azonban nem lehet. A gyerekbarát pedagógiák tömegben nem működnek, Mohácsi pedig mindig gyerekbarát létszám felett dolgozik, és hogy ne veszítsen a munka a hatékonyságából, egy pillanat alatt átcsap rutinos porosz-pedagógusba, szemrebbenés nélkül használva az erejét. Na nem a fizikait, hanem véletlenszerűnek tűnő, de pontos felépítésű kommunikációval (amiben alighanem még a vele régóta együtt dolgozóknak is van meglepően új elem) éri el azt a feszült és fegyelmezett helyzetet, ami a helyenként elszabaduló ötletparádé okozta felfordulás kordában tartásához szükséges. Ezek a pillanatok a színészektől is fokozott koncentrációt igényelnek, mert van valami kiszámíthatatlanság és bizonytalanság, amire csak odafigyelve tudnak „jól” reagálni. Ez jobbára hatékony feszültséget jelent, alighanem ritkán fordul elő, hogy egy-egy színészt frusztráció érjen. Így a munkafolyamat időnként teljesen demokratikus, alternatív pedagógiai bemutató, amely rendszerint átváltozik egy erős kézzel vezetett csoportos munkává.
Mohácsi utasításaiban sokszor van egy érzékletes, sajátos szimbolika, egyénien szintetikus megfogalmazás és világlátás, amelyet a színészei értenek. Ugyanakkor mindig van valami figyelemfelkeltő, -fenntartó meglepetés. Ha nem tartalmilag, akkor a színészi munka fogadtatásában, értékelésének módjában. Például azt mondja egy kiemelten fontos pillanat előtt, amely szívügye és komolyan veszi, hogy „...kifutópályát a B52-esnek.” A próba közbeni intenzitásváltásokról sokszor az ücsörgésével, felpattanásával, mászkálásával, egy-egy színészhez való odaállásával rendelkezik.  A társulat általában veszi ezeket a jelzéseket, tudja, hogyan játsszon egy-egy részletet pontosan intonálva.
A hosszas és figyelmes problémakezelések váltakoznak a döntések megkérdőjelezhetetlenségével. Érezhető, hogy a valamihez való makacs ragaszkodásnak oka van, de kifürkészhetetlen, hogy ez miből fakad. A rendező ilyenkor is meghallgatja az ötletek sorát, és marad a maga változatánál – ha nem kap jobbat. A fent említett megkérdőjelezhetetlen döntések sokszor hosszas társulati próbálkozás után születnek meg. A munka ezért igen demokratikus, bár ha valaki csak egy bizonyos pillanatban tekintene be, akár azt is láthatná, hogy a rendező autokratikusan rendelkezik, ám ez kizárólag azért történik, hogy a munka folytatható legyen. Enélkül egy tematikus zsúr lenne a próbafolyamat. (Így is közel jár hozzá – tekintettel a rendező és a társulat játékos kedvére.) A munkafegyelem fenntartásában Mohácsi olyan, mint egy nagyon érzékenyen működő szeizmográf: minden szituációban érzékeli, hogy milyen a munka belső intenzitása. Ennek nem mond ellent, hogy a rendező időnként egy-egy passzívnak tűnő helyzetben is úgy találja, jól dolgoznak a színészek (és hagyja őket), máskor pedig mutatós, rutinból eljátszott részleteknél félbeszakítja a munkát, és próbálja más irányba lökni a játékot. Nagyon pontosan érzi, mikor kell leállni, mikor veszett el már annyi játékos figyelme, hogy azt nem lehet visszahozni. A próbákat kombinatív lélektani figyelemmel vezeti, szinte mindig fenntartva a következő pillanat kiszámíthatatlanságát. Mohácsi János figyel arra, hogy elnyomja magában és másokban a munkát már akadályozó felesleges közvetlenséget. Ez a lélektani irrealista próbafolyamat jellemzője, amihez olyan társulat kell, amelynek tagjai képesek ebben a lélektani irrealizmusban játszadozva előadást csinálni.

„De szar lehet sztárnak lenni” – mondta Sarkadi Kiss János, mikor a rendfenntartó eszköznek használt vaku a szemébe villant.

A darabot bemutatták, de a próbák folynak tovább. Egy színészt ért jobb és egyet baleset, illetve van még legalább két használható jelenet, ami továbbalakíthatja a darabot.

Lábjegyzetek:

1. A lábjegyzetekben Mohácsi János megjegyzései olvashatók.
2. Igazából a Plaza, Tesco, Obi és McDonald’s Bermuda négyszög épült föl ott, azt meg nem tudom, hogyan keveredtek oda a cigányok.
3. Úgy történt, hogy beszélgettünk a Marcival, és ő mondta, hogy egyáltalán nem akar cigányzenét, értve ezalatt most a népzenét is, amiben meg is egyeztünk.
4. A fekete-fehéret a Khell Zsolt találta ki, nem én, amikor nézegettük azokat az elképesztő fényképeket, és ebbe meg az Edit ment bele. Szegény Editnek egy emberre tízezer forintja volt (nem figurára!), ebből kellett kijönnie…
5. Ezt a Kocsis maga találta ki
6. Ezt meg a Kovács Zsuzsi, igen hálás vagyok érte, mert nem jutott eszembe semmi
7. Azért is szoktam, mert néha takarékosabb dolog nem megállni egy instrukcióért, és újra elindítani egy egész jelenetet
08. 08. 6. | Nyomtatás |