Halvány nyomokban

Kenneth Kvarnström: Vakíts meg!

Kenneth Kvarnström svéd és finn művészekből álló együttesének legújabb darabját nagy tetszéssel fogadta a népes közönség a Trafóban. A teltház nem véletlen: a társulat nem először vendégeskedik Magyarországon, jó hírnevüket korábbi előadásaikkal már megalapozták. És a siker sem érdemtelen: a társulatot az előadás minden részletére (koreográfia, fény, zene, díszlet és jelmez) kiterjedő higgadt professzionalizmus jellemzi.
Kaposi Viktória

Még el sem kezdődik az előadás, a színpadkép már önmagában is lenyűgöz. Az északiak hűvös világának most is – mint ahogy a tavaly bemutatott Fragile című darabjuknak – meghatározó jellemzője a nemes elegancia. A koreográfus világában már ismerős a teret átszelő fehér padló s az oldalsó falakat körben borító fekete függönyök kontrasztja. A Vakíts meg! egyetlen „speciális” látványelemét a hátsó fekete kárpiton hosszanti sorokba hármasával elrendezett ezüstösen csillogó, téglalap alakú fémszalag-lapok alkotják. Ünnepélyes nyugalom árad a látványból. Észre sem vesszük, s öntudatlanul már szét is áradt bennünk valamiféle temetői vagy templomi áhítat csöndes alázata. A befogadásra már készek vagyunk – jöjjön, aminek jönnie kell.
És jönnek is a táncosok. Először egy férfi és egy nő sétál be teljesen ruhátlanul a színpad két oldaláról. A nézőtéri fény marad. A táncosok belépője – szinte hajszálra úgy, mint a Fragile-ban –, most is az izzás melegét lopja a színpadot uraló hűvös tónusok közé. A táncosok középen találkoznak, majd a hátsó függönyhöz vonulva a közönségnek hátat fordítva veszik föl kezükben behozott jelmezeiket, a fekete alsókra a fekete nadrágot és fekete pólót. A férfinek a felsőteste, a nőnek a lábai maradnak csupán fedetlenül. Szép geometria. A fény a nézőtéren lassan kihuny, csak a színpad fölött középen világít egy energiatakarékos lámpa. Megkezdődik a duó. A koreográfia alapvetően a kontakt tánc elemeiből építkezik. Nem annyira az akrobatikus elemek, mint inkább a lírai, az emberi érintés és közelség élményét hangsúlyozó mozdulatok azok, amik dominálnak. Az öltözés és vetkőzés motívuma sem tűnik el – a darab folyamán többször is a kulisszák előtt, a színpad oldalainál zajlik a jelmezcsere.
A harmadik (férfi) táncos megjelenésével lesz teljes a szereplők gárdája. Akár a klasszikus szerelmi háromszöget is felismerhetjük halvány nyomokban a kompozícióban, de bonyodalom, feszültség, akaratok és vágyak egymásnak feszülése híján nem válik szilárd meggyőződésünkké, hogy vajon a koreográfiai szándék is ennek az érzelmi csapdahelyzetnek a megidézése volt-e. A táncosokat minden lehetséges felállásban láthatjuk táncolni egymással, ugyanakkor markáns és lényeges eltérés nincs az egyes duók és triók mozgáskombinációi, dinamikája, tér- és időhasználata között.
Számomra úgy tűnik, az előadás egyetlen gyenge pontja a dramaturgia. A jelmezek, a világítás és a zene váltásai ugyan jól érzékelhetően tagolják a darabot, de a részek epizodikus sorjázása nem képes a feszültséget egyenletes szinten tartani. Nem mondanám, hogy teljesen esetleges az egyes jelenetek egymásutánja, a duók és triók szereplőinek megjelenése és visszavonulása, de a logika, ami szerint követik egymást, nem sokkal több, mint a szereplők színpadi súlyának nagyjából egyenlő arányú megosztása. A táncosok karakterének bizonytalan körvonalai szintén nehezítik a megértést és befogadást. Az, hogy a táncosnő egy alkalommal például szőke parókát öltve jelenik meg, vagy hogy a két férfialak az utolsó jelenetek egyikében szőrös nadrágban táncol egymással nem éppen minden erotikától mentes duót, nem, vagy számomra észrevehetetlenül kapott továbbértelmezési lehetőséget. Itt mindenkinek „igaza” van, ez maga az elízium – a nő táncolhat az egyik, aztán a másik fiúval, odaadóan és magabiztosan, a két férfi is egymásra találhat, táncuk mindenkor a közös nyelv szintjén fogalmazódik meg. És lehet ugyan, hogy itt-ott elvesztettük a fonalat – a fegyelmezetlenebbek mocorogtak is –, de kétségtelen, hogy a táncosok mozdulatainak gyöngéd finomsága megannyi bizonytalanságunk közepette is képes volt elvarázsolni mindahányunkat.
Vajon milyen rendezői szándék munkált a táncelőadás megformálásában? Mi volt az a pillanat, az a jelenet, amiért ezt a darabot létrehozták az alkotók? Mi volt az a vágy, az a kérdés, az a – sekély vagy mély, egyedi vagy univerzális – emberi tapasztalat, ami a hajtómotorja volt a próbáknak, és amit a koreográfus tánccá kristályosítva meg akart mutatni nekünk? Mindegy, csak tánc legyen? Talán éppen erről volna szó... Talán ez az az értelem, amit a közönség vastapsa visszaigazol. Hogy igazából mindegy, mit értünk magunk körül, milyen kapcsolatok hálójában verdesünk éppen, mindegy, hogy kivel, mikor, hol és miért táncolunk, a lényeg, hogy jelen legyünk, történjen valami, bármi, ami puha, meleg és finom... Tulajdonképpen már ez is a bátorság egy lépcsőfoka, nem? Emberi gyengeségünknek pátoszt az elegáns körítés adhat.
A Vakíts meg! relatív igazságának nyitja, hogy a benne feltáruló világban, a parttalan együttlét eme paradicsomi világában az az elementáris vágyunk teljesülhet, hogy behódoljunk a gyöngédség, az elfogadás, a simogató közelség, a biztonságot nyújtó támasz kizárólagos érzéki valóságának. Csak az létezik, amit ott és akkor érzékelek. Hogy felhagyunk a kényszeresen reflektáló befogadó örökösen értelmet kutató, drámát, tisztázást, a „tények feltárását” sürgető fáradságos és olykor kíméletlen munkájával. És ekkor talán elég nekünk már az is, ha halvány nyomokban felfedezhetjük a szerelmet…
08. 08. 6. | Nyomtatás |