Gyugyu vagy Tomóceusztakatiki?

Válságszilánkok – Andaxínház

Feltette már Raszkolnyikov is a kérdést: legyek tömegből kiemelkedő hős, piros pötty a történelem szürke fonalán, társadalmi renden fölülemelkedő gyilkos, vagy környezetébe beleolvadó, veszett lelkű féreg, nyájember? Létezik-e közerkölcstől elkülönülő egyéni erkölcs, és ha igen, hogy lehet hozzá eltalálni? A Dosztojevszkij-regény végén az önfeladás, a megtisztulási vágy az apriori egyetemes imperatívuszok felé billenve azt sugallja, nincs merev elkülöníthetőség: a köz korlátai saját belső korlátaim is egyben.
Kérchy Vera

Heidegger fő művében az Akárkiket ostorozza, a tömeg emberét, meglehetősen megalapozott módon. De amikor a történelem egyik legtraumatikusabb pillantában futószalagon, állatok módjára vágják le az embereket, az erkölcsi felsőbbrendűség az erőszakosan csoportba egységesített áldozatok mellé áll, és a magukat hősöknek képzelő mészárológépek kerülnek birkasorba a közös eszme szolgálatában.
Sánta Ferenc kocsmacimborái az egész éjszakát átvergődik attól a dilemmától kínozva, amit diabolikus barátjuk ültetett beléjük feltéve a kérdést: kik szeretnének inkább lenni: a lelkiismerettel nem rendelkező, vérszomjas uralkodó, Tomóceusztakatiki, vagy ennek sanyarú sorsú szolgálója, Gyugyu, akinek bár egész családját megkínozták és legyilkolták, vigasza, hogy az, ami Tomóceusztakatikinek nincs, neki tiszta maradt. Az Akárki-lét megítélését befolyásolja némiképp az a kontextus, amiben a történet játszódik: abban az állapotban, amikor az ember bármelyik pillanatban meghalhat, elvihetik, vallathatják, megkínozhatják, az élet apró örömei felértékelődnek, és ellényegtelenedik a reflektáló kérdés: kinek az öröme, honnan jön, kívülről vagy belülről?
A belső szabadság meglétének/nemlétének kérdése napjainkban, egy egészen más politikai, társadalmi közegben ugyanúgy aktuális. A média, az ideológiai apparátusok kevésbé explicit, de annál körmönfontabb módon ható manipulációi elől nincs menekvés. A válasz most is bizonytalan: bűn-e, erkölcsi hiányosság-e a többiekkel együtt nevetni a moziban, a kispolgári élet egyforma boldogságát nyögni? Emberi kötelesség-e megpróbálni kitörni, megkérdőjelezni stabilnak hitt világrendünket?
Az Andaxínház Sánta Ferenc Ötödik pecsétjét alapul vevő Válságszilánkok című előadása az örök kérdést az idők során hozzátapadt toposzok, képek, metaforák megjelenítésével idézi fel. A tér minden kiterjedését, mélységét és szélességét kihasználva szóródnak szét a jelenetek a színpad négyzetének egy-egy pontján: jobbra, balra, elöl, hátul, bepöttyözve a geometrikus űrt. Balra elöl egy gyerekguillotinnal játszó alak, mögötte egy könyvboncoló, jobbra egy hajszárító búra alatt feszülő, gyilkos kacérságú nő, és középen, a regény cselekményének központi elemére való utalásként egy föllógatott húsdarab. Az agyonvert, félig halott fogoly helyett, akit a bebörtönzött kocsmacimboráknak szabadulásuk feltételeként meg kellene ütniük, itt csak egy állati cafat lóg manipulálva az érvek közül annak a javára, miszerint egy amúgy is haldokló testet megütni nem olyan nehéz.
Bár a tér be van lakva, senki sem szeli át a színpadot, a beállítások saját kijelölt helyükön játszódnak, mint egy-egy versszak a költeményben. Mindig csak egy hely van megvilágítva, a linearitás mégis széttöredezni látszik az ide-oda váltó fénycsóva szaggatott játéka következtében. A jelenetek szigeteit térben és időben itt-ott Gergye Krisztián és Michaela Pein vonagló táncai tagolják, a választ kereső értelmi oldalt kiegészítő belső megnevezhetetlen emberi vívódásokat közvetítve. Így a képek statikussága a fények táncával és a testek kígyózásával dinamikus mozgásra vált, a csillogó nyálkás piros torzó körül keringő döglegyek zúgó ritmusára.
Az első fénycsóva egy babaruhás alakra esik, görcsös, néma mozgása alapján lehet magzavarodott gyerek és őrült anya is. Az előbbi esetben a műanyagbaba nyaktiló alá igazgatása agresszív játék csupán, az utóbbi megfeleltetés szerint viszont az elviselhetetlenségig felkavaró, rémálomszerű vízió. A gyerek destruktív vágya az elfojtás után megengedhetetlen tilalomként artikulálódik. A kép megismétlődik egy későbbi táncbetét során, amikor két táncos – vállából akasztófát formálva – az első jelenet hóhérát végzi ki.
A következő fénykörben egy férfi a borjúspékelés rejtelmeit kezdi el tudálékosan boncolgatni abszurd ellenpontjaként a középen csüngő, embert jelölő húsdarabnak. A mindenapok apró öröme ütközik a tragikum emelkedettségével. Konyhaművészeti fejtegetések közé lopakszik be a gyilkos kérdés: kit választanál, Tomóceusztakatikit vagy Gyugyut?
Egy hajszárító búra alatt tündöklő fehérruhás szőke nő veszi át a vita fonalát, és ellenállhatatlan női bájának biztos tudatában természetesen Tomóceusztakatiki mellett érvel. A gyönge, a törékeny, a nemében második valójában sokkal kérlelhetetlenebb, mint a férfi; hátulról, észrevétlenül ő az igazi irányító. Orosz Helga előadásmódjában a természetesség gesztusaival játszik, a mindennapok gyarló női rezzenéseit, sóhajait és sikkantásait használja fel, de játéka soha nem lesz annyira ironikus, hogy szerepe egy reflexív tekintet alá kerülve megkérdőjeleződhessen, így sikerül megőriznie az esendő naivság és az ebben rejlő kegyetlenség tisztaságát. Leheletfinom necckesztyűje vörös, mintha vér tapadna fehér kezéhez, cipőjének tűsarka veszélyesebb minden férfikardnál.
A könyveket bújó tudós a lapok között kutatja az igazságot, de ez a kereső odafordulás is annyira agresszív, olyan nagyon teleologikus, hogy az olvasási folyamat is kannibalizmussá válik, a sorok közül véres húscafatokat vág ki a szövegeket szétszedő irodalmár. Ki akarja harapni a választ a feljegyzésekből, de amire jut, csak annyi, hogy ahány könyv, annyi igazság. Sok igazság pedig hogy létezhetne egyidejűleg?
A hirtelen rávillanó fényben piros harisnyás nő illegeti magát. Egy láthatatlan férfi ölében ülve azon töpreng, vajon jó-e, hogy megnézik az emberek az utcán. Csinosságán érzett női büszkesége fokozatosan elbizonytalanodik. Mi alapján gondolom, hogy azért néznek, amiért gondolom, hogy néznek? Lehet, hogy csak feltűnő vagyok? Túl feltűnő vagyok. Legjobb, ha ki sem megyek az utcára. És az őt ölelő férfitest egyre jobben behálózza, befonja a nőt, mint egy kúszónövény. Rátelepszik mozdulataira, gesztusaira, gondolataira. Négy kéz sopánkodik, kapkod, fogja a szédült fejet. A személyiség, a nemi szerepek szabadsága illúzió, választásunk, ízlésünk mindig a másik által manipulált, a másik szeme tükrében formálódunk.
Ezt a kétségbeesett levegőért kapkodást sugározzák a táncosok görcsös, tépelődő mozdulatai is. Mintha saját testük vállfáján rángatóznának a szabadságukat vesztett emberek. A meztelenség sem eléggé őszinte, a ruha alatt is csak az van, amit elvárnak tőlünk, hogy legyen. Erre utalnak Michaela Pein blúza alá kukucskáló aggódó pillantásai.
A biztonságos világképet megkérdőjelező, egységes személyiséget széttördelő vallatók szemében a mindennapok közegébe belesüpedt ember legnagyobb bűne a rákérdezés hiánya. A lelki kínzás alatt vergődő fogoly charelston táncosnői ruhában feszít, egyedül a kiegészítő fejpánttal van valami gond: nem a homlokán, hanem a szemén van. Ennyit jelent pár centi a felszabadult boldog élet és a rabság között. A törékeny lány alakját üvegtáblákkal tagolják széttördelve az emberi forma harmonikus egységét: egy a hónalj alá, egy a fej és a nyak, egy a combok közé... És amikor a szétszaggatott, meggyötört rab végfül mégiscsak elhörgi, “Gyugyu”, vallatója hideg hangon azt feleli: hazudik. A döntés képtelensége lényegünkhöz tartozik.
Egy unott házaspár rutinos mozdulatokkal fogyasztja álmos vacsoráját. A kocsmában elhangzott kérdésen rágódnak. Elbeszélnek egymás mellett, a válasz igénye nélkül mormolnak maguk elé. Egy idő után a nő a férfi zakójának repedéseiből piszkál elő egy-egy falatot. Belevág a férfi vállába, mellébe, és kimetsz belőle egy-egy kis húsdarabot anélkül, hogy az észrevenné. Egymást falják fel estéről estére a végtelen ismétlődésben. Az Akárki-lét visszataszító képe és a feleség által elmesélt gyerekkori emlék között a dilemma feszültsége húzódik. A nő azt dünnyögi, hogy gyerekkorában az anyja lefekvés előtt csupa szép dolgot idézett fel benne, hogy ne álmodjon rosszakat, kismacskára, kiskutyára kellett gondolnia. És négy évesen – ismeri el a felnőtt asszony – valóban a kiskutyák miatt érdemes élni, ...mint ahogy ma is. Az ember gyarlóságában hordozott szépségről, esendőségének bájáról szóló történet ellensúlyozza a vele annyira nem harmonizáló fásult házaspár elidegenítő jelenlétét. Mellette és ellene. “Hisz emberek vagyunk”...
Az angyalok megvetik a siránkozó könyörgéseket, a víztelen zuhany alatt magát takargató nő képe viszont megintcsak azt sugallja, ne vessétek meg, tiszteljétek. Az érvek kioltják egymást, és a végére nem marad más, mint egy nagyon is emberi zihálás, Gergye kifulladt lihegése. Az emberi méltóság abban van, hogy problémát jelent a döntés, hogy képtelenek vagyunk Gyugyu és Tomóceusztakatiki között választani. Aki egyből kész a válasszal, az nevezhető csak erkölcsileg alacsonyabbrendűnek. Ez a gyötrődés utáni zaklatott fujtatás menti föl az embert a megítélés alól. Bár bekebelező, habzsoló magatartásunkkal végtelen pusztítást végzünk magunk körül, a puszta megszólítással elvesszük a másik szabadságát, mégsem vagyunk képesek a gyilkos királyt választani. De Gyugyut sem. Az utolsó képen az egész színpad meg van világítva, minden arc, zsarnok és áldozat, egy irányba fordul, villogó fehérségüket odatartva egy már ismerős kéznek.

Válságszilánkok
Andaxínház

Fény: Payer Ferenc
Hang: Németh István   
Koreográfia: Kulcsár Vajda Enikő, Michaela Pein, Gergye Krisztián
Rendező: Zsalakovics Anikó
Szereplők: Orosz Helga, Perszlényi Erika, Kulcsár Vajda Enikő, Michaela Pein, Gergye Krisztián, Pintér Gábor, Geltz Péter
08. 08. 6. | Nyomtatás |