Látomás vagy illúzió

M. Kecskés András: Mario és a varázsló – Corpus Társulat

M. Kecskés András nem először fordul Thomas Mann közismert művéhez. Először 1984-benmutatta be a Corpus Pantomim Társulat a produkciót, amely éveken keresztül az együttes műsorán volt. A rendező nyilatkozata szerint a Táncszínház vezetősége ösztönözte őt a felújításra, amelyben részben a régi társulat tagjai, részben a tanítványok tanítványai is szerepelnek.

Mátyás Edina

Mivel – már csak korom miatt is – nem láttam az eredeti előadást, ezért nem hasonlíthatom össze az egykori és a mostani produkciót. Ebben ismét csak a rendező nyilatkozatára hagyatkozhatom, aki a következőt mondta erről: „Szeretném megőrizni a régi arculatot, mert a korábbi felvételeken azt látom, hogy a társulat tagjai és a közönség is nagyon szereti. A részletekben természetesen lesznek újítások is.” Ez a megőrizve megújítás azonban nem járt teljes sikerrel, mert az előadás egészéről az volt a benyomásom, hogy múzeumi darabot látok. Ez egyformán érvényes a dramaturgiára, a mozgásanyagra és az előadás gondolatiságára.
Azokkal a mozgásszínházi előadásokkal kapcsolatban, amelyek közismert irodalmi alkotásokból indulnak ki, mindig az a berzenkedő kérdés jut az ember eszébe, hogy vajon mi értelme van az átdolgozásnak. Valóban önálló gondolat van az alkotónak a régi műről? Vagy csak az eredeti hírnevét felhasználva igyekszik a maga számára is figyelmet csiholni? De ha nem vagyunk ennyire rosszmájúak, akkor is joggal merül fel a kérdés, hogy egy más közegbe ültetve (jelen esetben a szavakról a mozdulatok nyelvére fordítva) vajon mi őrizhető meg az új alkotásban az eredeti értékeiből? Ez persze összefügg azzal a problémával is, hogy a mozgásszínházi alkotó mire helyezi a hangsúlyt: az eredeti mű történetét próbálja meg követni, vagy inkább metaforikus tartalmait akarja visszaadni. Az előbbi esetben valóban adaptáció születik, amely azonban nem biztos, hogy önállóan – az eredeti mű ismerete, felidézése nélkül is – követhető, élvezhető. Az utóbbi esetben viszont szuverén alkotás jön létre, amely – ha igazi alkotásról van szó – mondanivalójában is önállóságra törekszik.
M. Kecskés András előadásának legfurcsább jellemzője, hogy mind a kétfajta dramaturgiai megoldást alkalmazza. Az előadás nagyobb része a Thomas Mann-„útirajz” helyzeteit, szituációit idézi fel, ha természetesen nem is követi azt pontról pontra. Strandlabdával játszadozó kislányok hivatottak megteremteni egy fürdő hangulatát, különböző párok és furcsa alakok bukkannak fel, ahogy az már egy nyaralóhelyen szokás, különféle kapcsolatokba keverednek egymással, barátságok, szerelmek szövődnek, félreértések, feszültségek keletkeznek.
A történetnek ez az életképszerű felfogása a mozgásanyagra nézve is súlyos következményekkel jár. A rendezőnek a szituáció mindig fontosabb, mint annak megformálása, így nagyon sok a köznapi, esetlegesnek, véletlenszerűnek ható mozdulat, matatás (a szó köznapi értelmében vett) mímelés. Egy mozgáselőadástól azt várná az ember, hogy valamiféle mozdulatnyelv teremtsen benne koherenciát, s ne pusztán egy irodalmi mű illusztrációjaként hasson. Szerencsére azonban Cipolla varázslatainak felidézésben egyre inkább elszakad az előadás a konkrét (Thomas Mann-nál szereplő) mutatványoktól, s ezek fokozatosan egységes vízióvá alakulnak. Ebben a pantomimes elemek is új funkciót nyernek: már nem a köznapi cselekvéseket illusztrálják, hanem a látomás kibontását szolgálják. A megfeszülő testek, a kinyújtott kezek, a széttárt tenyerek Thomas Mann mondandójának is vizuális formát adnak: egy képlékeny embermasszát látunk, amelyet a gátlástalan manipulátor a saját kénye-kedve szerint formál. Ugyanakkor ez a „gondolat” némileg általánosnak tűnik, az eredeti mű példázatként való olvasására utal, s nem jelennek meg benne kortárs tapasztalatok.
Sajnos a befejezés ismét visszatér az illusztrációhoz. Mario és Cipolla jelenetében a novella fordulatai láthatók. Elcsattan itt is a megalázó csók, eldördül itt is a reményteljes pisztolylövés, amelyet Mario a mutató és a középső, illetve a hüvelykujjával formáz meg. Az illusztráció illusztrációja ez, amelynek se metaforikus tartalma nincsen, se asszociációkat felszabadító ereje.   



M. Kecskés András: Mario és a varázsló

Corpus Társulat

Thomas Mann műve nyomán

Jelmez: Pintér Judit

Rendező: M. Kecskés András

Szereplők: Vince Márton, M. Kecskés András, Fehér Edit, Hajas Ágnes, Pete Orsolya, Fülöp Ágnes, Tr. Szabó György, Juhos István, Barna Gábor Botond, Jockers Alexia, Jockers Xénia

Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Refektórium

08. 08. 6. | Nyomtatás |