Paratlan mítosz

Az Omega törzs meséi – Systéme Castafiore

Harmadik alkalommal járt Budapesten egy különös képződménye a francia mozgásszínháznak, a Karl Biscuit zeneszerző és konceptőr, illetve Marcia Barcellos koreográfus vezette Castafiore, amely legutóbbi látogatásakor önmagát még Associacion-ként határozta meg, de az elmúlt években már Systéme-mé vált. Legkevesebb tíz évvel ezelőtt lezajlott bemutatkozó látogatásukat még nem láttam, annak pusztán csak tényét erősítette meg mostani kutakodásaim során a szervezői oldal. A második – a harmadikat hajszálpontosan öt évvel megelőző – látogatásuk alkalmával elhozott Átmeneti zajeffektusok című produkciójuk lenyűgözött. A pompás előadás egyike volt a Petőfi Csarnokban a Trafó megnyílása előtt utolsóként szereplő táncprodukciónak, méltón zárva a legendás helyszín nagy korszakát. Az előadás színlapjának sarkában pedig már ott virított a várva várt kortárstánc-befogadóhely logója.
Halász Tamás

Az Átmeneti zajeffektusok részegítő tempójú, szürreális látomásfüzére, a nagyszerű, sokoldalú táncosok teljesítménye, a roppant igényes szcenika, a sodró tempójú zenei mozaik együttese szinte extatikus hatást váltott ki. A társulásból azóta „rendszerré lett” Castafiore páratlan sikert aratott: ha előadásukat nem csupán egyetlen alkalommal játszották volna, másnap talán ostrom alá vette volna a PeCsa kapuit a „suttogó propaganda” hatására összegyűlt kíváncsi tömeg. Az Átmeneti zajeffektusok mitológiából, a reklámmarketing világából, az európai kulturális örökség kincseiből alkotott remek szőttes volt. Feszessége, ötletessége, látványossága, egyszóval kifogástalansága messze az akkoriban Magyarországon még szép számmal látható francia kortárs táncelőadások fölé emelte. Azóta öt év telt el: a francia kultúrpolitikában tapasztalható áramlásváltozás, hangsúlyeltolódás következtében napjainkra a vendégjátékok úgy megfogyatkoztak, hogy a hazai táncközönségnek nem lehetnek naprakész élményei a francia táncéletről. Az egykori nívós vendégjáték-dömping bizony már csak édes-fájó emlék. Ami jön, kevés kivétellel kifutóban lévő, fáradt nagyságok létrehozta, reprezentatív előadás, vagy talán a mi igényszintünk változott nagyot. Bár, visszagondolva például Régine Chopinot Ballet Atlantique-ének, vagy Angéline Peljocaj társulatának teljesítményére, talán nem velünk van a baj. A magyarországi francia évad, a FranciArt  előadóművészeti programjában kiemelkedő produkciójának szánt és vélt Castafiore előadás, a Vígszínház – erre alkalmatlannak bizonyult – színpadára elhozott Omega törzs meséi talán éppen ezért válthatott ki fokozott várakozást.
Meglepő módon azonban jóval szűkebb körben, mint azt a recenzens gondolta volna. Az öt évvel korábbi siker emléke elmállott, a név kevesek számára csenghetett ismerősen. Szomorúan teszem hozzá: szerencsére. Az Omega törzs meséi ugyanis egyenesen méltatlannak bizonyult ahhoz az előzményhez, melyet a francia társulat legutóbbi vendégjátéka jelentett. Hogy mi fog történni a Castafiore színpadán, nem volt könnyű előre kitalálni: előzetesként a sajtómunkás hosszas, se füle, se farka szövegfolyamot – a szerzők által írott ismertetőt – kaphatott kézbe. Ebből gyorsan kiderült: a Castafiore agyközpontja elsőként egy kacifántos mitológia megteremtésével látott munkához. Az Átmeneti zajeffektusok poszt-posztmodern, fanyarul diabolikus parabolája, ez az audiovizuális gegparádé szellemiségében kimutathatóan felderengett a koncepcióban – ám jóval kevésbé a színpadon. Az Omega törzs meséihez szervírozott szüzsét olvasva az ember nem okvetlenül gondolt a legrosszabbra. A szerzők szerint huszonnyolcezer év történését néhány képben ábrázoló játék leírása leginkább korunk fantasy-dömpingjét idézte fel. Kitalált halandzsa-nevek, egzotikus-utópisztikus hangzású címek, rangok vibráltak a szövegben, melyek könnyedén juttatták az olvasó eszébe a Csillagok háborúja, a Gyűrűk ura, az emberi idővel kénye-kedve szerint, tébolyult primitívséggel játszadozó Xéna-tévéfolyam, a számítógépes és „manuális” kalandjátékok világát. A kozmosz 57-es csillagán (valószínűleg ez egyben a máshol Omega bolygóként emlegetett égitest) élő törzs vad csatákat vív a szomszédos Répabirodalommal. Az Omega lovagjai szüntelen harcban állnak minden rendű és rangú ellenségeikkel, találkozhatunk a Démon-konzullal, a Techno-Graal harcosokkal, Malikka hercegkisasszonnyal és III. Ignifug királlyal – írta a színlap, és szövegében bizonyos kék sivatagi kutyákról is szó volt (amelyek egy másik fordításban azonban már zöldek voltak, a színen viszont például egyáltalán nem tűntek fel). Az időtlenített, kozmikus történet rímelni látszott a fantázia-struktúrák, az egybenyitott történelmi korok, a különösség-addikció jelenségeire és „művészi” megoldásaira. A szöveg külön kitért arra, hogy az előadás „a bennünket körülvevő vizuális világból merített ihletet”. A legnagyobb kétely annak kapcsán fogalmazódhatott meg az olvasóban, hogy e hatalmas mítosz-alapot hogyan lehetséges majd egyáltalán állóképekben megragadni, színpadra állítani, hogy magáról a történetről ne is beszéljünk.
Az Omega törzs meséi nyitó képében az előző vendégjátékét pontosan, örömtelien idéző díszletekkel találkozunk: kétdimenziós, farostlemezre applikált, hatalmasra nagyított fényképek és reprodukciók teszik ki a látvány túlnyomó részét. Elsőként két mesebeli hegy magasodik a színen, oldalukban-tetejükön a mesés délszak egzotikus épületei, a Sínai-félszigetet, Jement, az Égei-szigeteket idéző formákkal. A két, látványosságokkal megpakolt, valószínűtlen orom mintha utazási katalógus csábító címlapjáról vétetett volna, nyilvánvaló montázs mivoltával a „minden reklám hazudik” szlogent is eszünkbe juttatva. A színen hamarosan megjelenik az első hús-vér alak. A figura, egy misztikus, fekete lovas „kivitelezése” a legszebb Castafiore-emlékeinket idézi: a tétován lépdelő lovat két, fekete anyaggal takart táncos alakítja: a ló feje hatalmas fénykép, a hátason pedig egy mesebeli lovagfigura ül peckesen. A következőkben képi idézetek parádéja indul: kódex-iniciálék és miniatúrák, illetve azok töredékei, modern-neonreklámok, a japán rajzfilmeket idéző figurák, a középkori festészet különböző korszakaiból választott képek hatalmasra nagyított alakjai, illetve töredékeikből összeállított montázsok ereszkednek alá, majd tűnnek újból el.
A kacifántos mítosz – melyről az egyszerű, a színlap pár mondatát olvasó látogató túl keveset, a beavatottak túl sokat tudhattak meg – az önmagukban izgalmas szcenikai elemek közt lódul meg. Hogy ki kicsoda, miért, hogyan, és minek, az az est során egyre kevésbé világos. Varázslópelerines óriás és törpe, szovjet mesejátékot idéző Éj Királynője vagy talán bűbájos boszorkány riogat a színen idétlenül kínos jelmezében. Látjuk – ha sejtésünkre hagyatkozhatunk – Malikka hercegkisasszonyt, aki úgy néz ki, mint a legutóbbi Csillagok háborúja-rettenet Amigdala királynőjének paródiája (bár sajnos nem az). Az Omega törzs meséi olyan hatást kelt, mintha valaki nekiállna három színésszel színre állítani egy Shakespeare-királydrámát (itt összesen hat táncos dolga megjeleníteni a Castafiore-űreposzt). Alakok jönnek és mennek, rejtély, hogy ki kicsoda, és egy idő után már tulajdonképp lényegtelen is.
A játék szcenikai megoldásai összességében leginkább az európai középkort idézik: a számtalan képi idézet, kétdimenziós, díszlet-emberalak, tárgy, forma és dísz a reneszánszot, a barokkot emeli a játék terébe. Alkalmasint Boris Vallejo sci-fi klasszikus rajzai is eszébe juthatnak a szemlélőnek. A játék egy gigantikus rendszer súlya alatt roskadozik, és érthetetlen, miért is vontak ekkora terhet magukra rendezői. A táncosok kiválóak, a koreográfia számos ponton egyenesen ragyogó. Barcellos és Biscuit azonban ritkán hagyja csak táncolni az előadókat. Pedig mindahhoz, amit a mozgás művészetén felül produkálniuk kell, érezhetően csekélyebb a tehetségük. Az „eredeti” Omega-mítosz, melynek számos töredékét látjuk, kibogozatlan marad, hiszen azt szinte kizárólag a mozdulatok nyelvén ismertetik meg velünk: az ág-bogas történet azonban eltáncolhatatlan. Így az előadás darabokra hullik, elsősorban nem is szerkezeti, hanem minőségi szempontból.
A szerzők néhány konkrét idézetet is beépítettek az Átmeneti zajeffektusokból. Ezek legegyértelműbbike egyszersmind az előadás legizgalmasabb részlete. A jelenet kezdetén a látványt homályossá tévő, a teljes színpadnyílást elrekesztő, feszes tüllfüggöny ereszkedik alá. A szín terébe a magasból hatalmas betűket – latint és cirillt – engednek le. A betűkön mint hatalmas játékszereken két különös alak ugrándozik. Láthatóan jó és gonosz párharcát látjuk. Egyikük egy – a tüll miatt alig kivehető – furcsa emelőszerkezet karjára van akasztva: a berendezést társai kezelik. Az emelőkar segítségével ugrásai, vetődései hatalmasra nőnek. Úgy mozoghat, mintha a súlytalanság állapotában dolgozna. A groteszk, akrobatikus viadal a betűk között, az írásjelek erdejében könnyen kibogozható, metaforikus jelentéssel is bír (v.ö.. Micimackó-illusztrációk és a klasszikus rajzfilmváltozat: Tigris a megdöntött könyv betűibe csimpaszkodva kászálódik le a fa tetejéről, ahová felmászott). Nehéz kibogozni, hogy a „napjaink vizuális világa ihlette” előadás görbe tükör óhajt-e lenni. Parodisztikus szándékot alig vehetünk észre képeiben: a horror vacui rendezőelve szerint megkomponált színpad valóban emlékeztet a hagyományt nem tisztelő, azt saját érdekei szerint összekutyuló és újraíró, megvadult médiumok termékeire és általuk átszabott világunkra. Eszünkbe jut a gothic sci-fi stílusú belga sörreklám-sorozat, a pompás, középkori díszletek közt felvett francia Csipkerózsika-autóreklám, a lovagkort a hightech képi világával ötvöző, japán manga-rajzfilmek, de a historikus építészet, a bornírt, múltátíró, hősi históriát hatalmi rágógumivá degradáló kormányzatok is. De igazán semmi sem tűnik szándékoltnak. A Castafiore létrehozott egy nem is annyira látványos, nem is annyira fantáziadús, és messze nem frappáns produkciót, melynek legfőbb erénye egyfajta különc furcsaság – volna. Az egyetlen lomha óra vizuális csúcspontjai már megannyi ásatag „látványszínházi” produkcióból ismerősek lehetnek. Korunk vizuális világára pedig csak azt meghaladva, de legalábbis beérve érdemes reagálni. A nézői szív szomorúan sajdul az Omega törzs meséi egy-egy jobban sikerült jelenete, képi megoldása, mozdulati sziporkája nyomán. E példák világítanak rá az érthetetlen sutaságra, mely végül nem engedte, nem hagyta kibomlani az alkotók és előadók egyszer már megtapasztalt – ám most gúzsba kötött – tehetségét.
08. 08. 6. | Nyomtatás |