No exit

Marlowe: Doktor Faustus – Kolozsvár

A kolozsvári Doktor Faustus színpadán a Rossz eleve adott. Nem Faustusnak kell előhívnia azt, nem a mágia varázsigéi hatására ölt testet, hanem eleve ott van; amint beültünk a nézőtérre, szembesülünk vele. Velük: mert hárman vannak. Mintha a világban kezdete óta, öröktől fogva itt lennének.
Tompa Andrea

A három alak összefogózik, egymásba kapaszkodik (még sokan fognak ebben az előadásban így megkapaszkodni egymásban), mintha ezt üzennék: egyek ők a Rosszban, ők az Egy Rossz, a Rossz nuus-sza. Majd összehangolt, lassú, kimért léptekkel közelednek, előre jönnek, mintha csak az általuk lakott, uralt világot méricskélnék lépteikkel. Magabiztosságuk, nyugalmuk, pökhendi felsőbbrendűségük, tekintetüknek az a súlya, ahogy végigpásztáznak rajtunk, tudatják velünk: ők itt az urak, ott a színpadon és itt, fölöttünk. Két nő, akik egyszerre lépnek, lassan és hosszan, egy férfi, összefont karral, gúnyos-megvető pillantás az arcán. Mindhárman arannyal áttört vörös köpenyt viselnek. A riasztó, nyugtalanító alakok egy hófehér, szűkülő perspektívájú térben vannak (díszlet: Mihai Măniuţiu és Cristian Rusu), melynek egyetlen kijárata a hátsó fehér falon lévő szűk ajtónyílás, amely a fekete semmibe vezet. E három alak egészen kitölti a szűkülő teret, óriásnak, aránytalannak, nem eviláginak tetszik benne. A fal mentén kétoldalt öt-öt tolókocsi, emberek ülnek bennük, fehér lepedővel letakarva. A mennyezeten öt sor apró, beépített halogén lámpa szikrázón világítja meg a szimmetrikus fehérséget.
Sűrű, asszociációkra invitáló műalkotás, rendezői látomás egy drámai helyzetről, színdarabról. A Doktor Faustus tragikus históriája minimalista előadás, amely a Faust-mítosz hajnalán keletkezett reneszánsz dráma keresztmetszetéből építkezik; az előadás súlyos dramaturgiai beavatkozások árán öt szereplőre redukálódott. Öt, egyenrangúan súlyos színészegyéniség alakítja a két Faustot és a három pokolbélit. A rendezői látomás következetesen épülő, újszerű, spekulatív, intellektuális ridegségét öt színész játéka kelti életre, tölti fel sugárzó energiával, humorral, kegyetlenséggel és emberi léptékű drámával. Az újszerű, érvényes Faust-értelmezést kínáló homogén rendezői műértelmezés, a színpadi fogalmazásmód rendszere, a letisztult látványvilág pontossága, és nem utolsósorban a színészi munka egysége és ereje kivételes alkotást hoz létre.
Mihai Măniuţiu rendezői víziója szerint – vagy legalább is ennek egy lehetséges olvasata szerint, amelyen ez az írás haladni kíván – a Rossz eleve adott a világban, hiszen a halott, mozdulatlan létet és Faustus történetét a narrátori szerepbe bújt Lucifer kelti életre a színpadon és konferálja fel. A világ, ez a fehér doboz, s benne a tolókocsik, az ő sugallatára és segítségével gördülnek elénk. Mintha Lucifer nélkül nem lenne lét, nem létezne mozdulat, nem lehetne az emberben erő a cselekvésre. A tolókocsi, melyből e szűkülő színpadon tíz van, nyomasztó mennyiségben, az előadás legsűrűbb jelképe. Önálló mozgásra képtelen ember ül benne, lepedővel letakarva, mint valami élettelen szobor, súlyosan a földhöz szegezve, egy olyan ember, aki számára a transzcendencia felé való felemelkedés eleve lehetetlen. S akit csak Lucifer vagy segítői fedhetnek fel, tolnak elénk egy röpke jelenet erejéig, hogy aztán helyükre gurítva ismét mozdulatlanná merevedjen. A tolószék az emberi kiszolgáltatottság, tehetetlenség, mások által való irányíthatóság szimbóluma e színpadon. Egyedüli cselekvőképes Lucifer, a Rossz hírnöke, itt egyedül ő jár szabadon, kénye-kedve szerint. S majd Faustus, ha életre lehelte őt Lucifer. Măniuţiunak ez a véleménye a világról, mert előttünk az evilág bontakozik ki. A hátsó fal sötét ajtónyílásán csak Lucifer és társai járhatnak ki-be, s végül majd Faustusnak is itt kell távoznia; ez az ajtó az ismeretlen, kiismerhetetlen pokolba vezet. Ez a titkokat rejtő fal, ahova nincs bepillantásunk; mintha egy görög tragédiában lennék, ahol a történések a néző elől el vannak zárva.
A világ lakói pedig, Faustus kivételével, fehér pamut ruhás, kényszerzubbonyos kórházi ápoltak. Ők veszik körül Faustust, ők alakítják Valdes és Cornelius szerepét, ők a tanítványok, ők a pápa és a bíboros, az Anhalti herceg és hercegnő, V. Károly császár. Az ördögök olykor találomra osztják rájuk e szerepeket, egy-egy apró jellel avatva őket pápává, herceggé vagy császárrá. Csupán szerepet játszanak, de nem azonosulnak, hisz esetlegesen esik rájuk a választás. Mintha egy elmegyógyintézet lakói ennek vagy annak képzelve magukat állnának szóba Faustusszal. Mintha a Rossz által irányított világ egy szép nagy elmegyógyintézet lenne, az ápoltak zubbonyaik köteleivel hadonásznak, egymással veszekednek, idétlenkednek, hangjuk is mélyről jövő, elivott, recsegő vagy éppen sipítozó, kapkodó. Amikor feleslegessé válnak, ápolóik eltakarítják őket és elnémulnak. E világban Faustus az egyetlen más, hisz csupán ő különbözik tőlük.
Mert Lucifer, aki Fautus tragédiáját jelenti be nekünk, karjaival a megfeszítés paródiáját játssza el, majd egy lepellel letakart figurát tol elénk a bal szélről, a lepel alá kukkant, s mintha tévedett és rossz szereplő választott volna, ugyanúgy a helyére gördíti; aztán a jobb szélről más figurát kínál. Felfedi őt, s az öreg Faustus (Csíky András) megszólal, majd háromszori latin nyelvű ráolvasással előhívja Mephistophilist. Hívására az ördögök közül az idősebb asszony jelenik meg, Faustus visszaküldi őt, hogy egy fiatal asszonyi Mephistophilisre váltsa le. Mert a második pokolbéli jelenés egy fiatal, csodás teremtés, s Faustus megigézve, régen nem érzett, sóvár szerelemmel csodálkozik rá, s szemléli hosszan a nagyszerű alakot, amely nyomban rabul ejti. Lassan körüljárja a lányt, aki máris bűvkörében tartja őt. Csíky András erőteljes alakításában ezek a néma találkozások a legizgalmasabbak: előbb Mephistophilisszel, majd fiatalkori önmagával kerül szembe, s a látott arcok felébresztik szunnyadó erejét, életszomját, és ugyanakkor kétségbeesésbe is taszítják.
Ez a Mephistophilis (vagy inkább -philia) egyszerre testesíti meg a rontást-romlást és a saját bukása miatti szenvedést. Teste, arca szenvedőn-ördögien vonaglik, bujasága fájdalmas, kéje önsanyargató. Az ellentmondások démona vezérli őt, a testében felfakadó rontó erők. Az öreg Faustus elkárhozásának záloga ez a nő. Kézdi Imola színészi jelenléte, energiája, pattanásig feszült idegzete, ahogy saját kettétört sorsára és a megrontandó/megóvandó másikra figyel, ellentmondásba forduló viszonyai, gesztusai és testi adottságai teszik emlékezetessé alakítását.
A szerződéskötés jelenetében elsötétül a világ, Mephistophilis gyufát gyújt, és két, egymásra meredő, egymást tanulmányozó arcot világít meg. A gyufa ellobban, majd újabb gyufaszál sercen, s így tovább még sokszor, míg a két arc fel nem ismeri egymást, önmagát, az öreg Faustus megifjodott mását. Egymásba kapaszkodnak, ölelkeznek, mint azok a darab elején, majd szétválnak. A két Faust találkozása, Csíky András öröm és kétségbeesés között imbolygó alakítása, Bogdán Zsolt boldog, önfeledt életre születése kivételes pillanat. Az ifjú Faustus egy iszonyatos ordítással veszi tudomásul, hogy Consummatum est, a szerződés megköttetett. Az öreg Faustus tolókocsiját Mephistophilis tolja ki a színről, hol másutt, mint az ismeretlen fekete ajtónyíláson.
Az ifjú Faustus bakkecskeként ugrándozva, jókedvűen, incselkedve, szemtelenül, kíváncsian szegezi kérdéseit a szolgájává lett Mephistophilisnek, azt firtatja, hogy merre is keresendő a pokol. Itt, bennünk – szól az egyszerű válasz, majd varázskönyvet kínál neki. A könyv, amelyben majd Faustus minden kérdésére választ talál, nem más, mint Mephistophilis meztelen asszonyi teste. A szeretkezés majdnem teljes sötétben indul. Az előadás hosszan kitartott, ellentmondásba forduló jelenete ez. Az igéző találkozásból és szeretkezésből, Faustus magányos vergődése lesz, hiszen szeretkezés közben Mephistophilis lassan, szinte észrevétlenül kicsusszan Faustus alól, és eltűnik a színről, a fokozatosan megvilágosodó színpadon csak Faustus gyors, ütemes, egyszemélyes üzekedése marad, aki a földön fekve a rég elvesztett kéj helyett már csak a semmit gyakja. És még tovább, utolsó erejével, míg szerelemből állati üzekedés nem lesz, és még tovább, a végkimerülésig, a csömörig – az övéig, a nézőkéig –, hogy aztán az őt körülvevő bolondok is megbolyduljanak, „mágia! mágia!”, ordítják, és idétlenül forognak körbe kerekes székeikkel.
Egyetlen megkoreografált mozdulatsor sűríti Faustus tragédiáját. A folyamatot, hogy a szerelem élvezetéből testi erőlködés, kiürülés és csömör váljék, egyetlen földön fekvő, vonagló test fogalmazza meg egy kínzóan hosszú, lassan undort és jeges közönyt kiváltó feszült, tömör jelenetben, a néző türelmének vagy teherbírásának határait kísértve. A jelenet színészi kivitelezése igazi teljesítmény.
Az érzéki örömöktől megcsömörlött Faustus a lét, a világmindenség titkai felől faggatja szolgáját, aki mit sem tud a világról. A tudás záloga nem nála van, s a háttérben ülő Lucifer vagy Belzebub sem tud neki segíteni, tanácstalanul és közönyösen nézik erőfeszítéseit. Mephistophilis pedig találomra válaszol, rögtönöz vagy hazudik.  Csak a „ki teremtette a világot?” kérdésre horgad fel az alvilág urában a türelmetlenség, és elégeli meg a kérdező kíváncsiságát. Hatházi András súlyos Lucifer-alakításában flegmatikus közöny, cinizmus, istenkísértő és -káromló gúny elegyedik, hirtelen váltásaival közönye undorba fordul; egyvalamit azonban sohasem téveszt szem elől: ő itt a világ ura.
A hét főbűn – ha már egyszer Mephistophilis állítása szerint a pokol bennünk van – Faustus teste által válik láthatóvá. A színpad közepén lévő rángó, belső erőknek engedelmeskedő test csupán azt kérdezi, „ki vagy?”, s a nekünk háttal ülő Belzebub szájából szólalnak meg a válaszok. A jelenet során a képi megjelenítésről a hangsúly eltolódik a hang felé, talán mert a koreográfia és megvalósítása nem tudja eléggé végigvinni és/vagy megkülönböztetni az egyes bűnöket, ezzel szemben Belzebub (Panek Kati) hangja markánsan és árnyaltan sűríti saját szavainak jelentését. Ahogy a hang széthúzódik és felkúszik, amikor az irigységet nevezi meg, vagy elzsírosodik és kapkod a torkosságnál, vagy szikár és kopogó, mint a harag, lassú és puha, mint a lustaság, öblös és kihívó, mint a kevélység, pattogó és kapkodó, mint a kapzsiság, búgó és csábító, mint a bujaság – igazi színészi teljesség ez. 
Az utazásra induló Faustus és Mephistophilis egy cigaretta segítségével „utazik”. Mint ahogy a körülöttük ülő lények sem azok, akik, csak elborult elméjük vízióiban, ők is csak egy drogos álomban utaznak, földön fekve, kéjesen, nevetgélve. Nincsenek pápák és Anhalti hercegek, királyi udvarok és csodaváró főnemesek, csupán bolondok vannak és hasist szívó elkárhozott lények, aki képzelegnek. Mihai Măniuţiu rendező elvitatja a Doktor Faustus kontextusának valós, lehetséges voltát; fehérek közt az egyetlen európai Faustus, aki mégsem lesz bolonddá a bolondok közt, csupán pokolra száll. Ám az előadás második felének utazásai, s az utazás által megjelenített figurák, a képzelt lények világa kétségesebb, erőtlenebb; itt az előadás feszített tempója, metaforikus sűrűsége, drámai ereje megtörik, s a most következő jelenetek humora sem elég erőteljes, hogy mindezt kárpótolja. Hiszen e világ „titka” – azaz hogy elmegyógyintézeti ápoltak lakják – már föl lett fedve, s nincs újabb titok, sem újabb markáns rendezői értelmezés vagy invenció, csak a bolondok által alakított szerepek és nevek cserélődnek. Közöttük Faustus sem juthat mélyebbre, mint amennyire már eljutott a szeretkezés-jelenetben. A hangsúlytalan jelenetekben a színészi alakítások is meggyengülnek. Hiába kötözi össze Faustus a pápai udvar méltóságainak kényszerzubbonyát, ebben az elvitatott világban minden csupa játék, megjátszás, másolat. A császár által megidézett Nagy Sándor és Szép Heléna sem más, mint Lucifer és társa, akik feketére cserélt köpenyük alatt bohócruhát viselnek. A világ tréfa, egy ördögi tréfa, melyet ők eszeltek ki a bolondok mulattatására. S bár csupán Faustus érti szavukat és vesz részt a játékban, maga a világ habkönnyű, tét nélküli játékká válik.
A Doctor Faustus világának alternatívái végesek: beülni a tolószékbe és bolondnak lenni, vagy távozni az egyetlen kijáraton, a hátsó ajtónyíláson. Más kijárat nincs. Ám Faustus megretten és megroppan az egyetlen kijárat felé közeledve. Bogdán Zsolt mindvégig izgalmas, telített alakításának kiemelkedő pillanata utolsó imája. Eddigi játékos, kíváncsi, bolondos, élvezetekben merítkező lényét halk, hebegő kétségbeesés váltja fel. Mephisophilis, ismét nővé, a Nővé változva, húzza az időt, keresi a kiutat, ám Lucifer ellentmondást nem tűrő hangja őt is megtöri. Az ördögök segítségével megjelenő öregkori önmagában Faustus úgy kapaszkodik, mintha bölcsességétől, élettapasztalatától várná a szabadulását. Ám az öreg Faustus jól tudja: nincs más kijárat. Csíky András és Bogdán Zsolt kétségbeesett egymásba kapaszkodása egyetlen ember reményvesztett tánca, melyben hol az egyik, hol a másik roggyan meg. Fejükön koszorúval a pokol cinikus menyasszonyává átvedlett Mephistophilis és Lucifer elindulnak a tolókocsiba roskadt emberroncsokkal az egyetlen kijárat felé. A szín elsötétedik, és olyanná lesz, mint a pokol kapuja.

Marlowe: Doktor Faustus
Kolozsvár

Díszlet: Mihai Măniuţiu, Cristian Rusu
Rendező: Mihai Măniuţiu
Szereplők: Csíky András, Bogdán Zsolt, Panek Kati, Hatházi András, Kézdi Imola
08. 08. 6. | Nyomtatás |