Malvolio és a többiek

Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Egy híján ötven éve láttam először a Vízkeresztet, méghozzá a mai Új Színház helyén működő Jókai Színházban. Apáthi Imre rendezte a több szereposztású előadást, amelyben olyan színészek játszottak, akik zömét a mai néző csak régi filmekből ismeri. Szendrő József és Horváth Jenő (Böffen Tóbiás), Pethes Sándor és Rozsos István (Keszeg Andor), Kemény László, Csákányi László és Agárdy Gábor (Malvolio), Bánki Zsuzsa (Viola), Gordon Zsuzsa és Géczi Dorottya (Olivia), Molnár Tibor (Feste) kedvéért sokszor néztem végig Shakespeare utolsó vígjátékának tartott művét, vagy csak belenéztem kedvenc felvonásaimba.
Nánay István

Ma már megmosolyognivaló Köpeczi Bócz István helyszínjelölő mesedíszlete, s feltehetően a játékstílus és a tempó is kissé ódonnak hatna, de akkor Szendrő Józsefet és Rozsos Istvánt látva értettem meg, hogy Böffen és Keszeg nem egyszerűen komikus figura, s Kemény László éreztette meg velem azt, amit Iglódi István 1974-es szentendrei rendezésében Őze Lajos alakítása végképp tudatosított bennem: Malvolio Shakespeare nagy tragikus hőseihez mérhető szerep, és Molnár Tibornál keserűbb shakespeare-i bohócot azóta sem láttam. Azóta huszonöt-harminc különböző interpretálásban láttam a Vízkeresztet, de ez az 1954-es előadás meghatározó élményem maradt.
Novák Eszter nyíregyházi Vízkeresztje zeneiségével, pimasz anakronizmusaival, fájdalmat és boldogságot ötvöző szépségével alighanem ehhez hasonló hatást válthat ki egy mai érzékeny kamaszban.
Bár a zene szó már a dráma első sorában szerepel, s újra meg újra előbukkan, illetve számos dal fonódik a szövegbe, a rendezők többsége erre a motívumra nem igen figyel, így a zene csupán betétszámok esetében szokott elhangzani. Novák Eszter értelmezésének egyik kulcsmotívuma viszont épp a zeneiség. Ezt már a színpadkép is érzékelteti.
Zeke Edit a Novák-produkciókra jellemző diagonális teret tervezett: bal elölről átlósan – mint egy kifutó – hátrafelé táguló és emelkedő emelvényrendszer szabja meg a mozgások fő irányát, ettől jobbra egy fémlétra visz a magasba, e két elem teremti meg a látvány horizontális és vertikális vázát. A zsákokkal, párnákkal, ládákkal, egyéb tárgyakkal megrakott színpad kellőképpen semleges és konkrét, tehát alkalmas a két udvar, illetve a köztes terek érzékeltetésére, egyúttal a színház színház voltának hangsúlyozására is. Ez utóbbi karakterjegy sem menti azonban Malvolio bezárásának (a színészt a létrához kötözik) szcenikai megoldatlanságát. 
A létra lábánál áll egy pianínó, amely egyszerre tértagoló tárgy és zeneszerszám. E körül csoportosulnak a cselekmény közben dalra fakadók és zenélők, az emellett álló fémhordón mutatja be szólóját a Böffent alakító Egyed Attila, míg társai (Avass Attila és Sás Péter) csupán énekhanggal imitálják s mozgásban jelenítik meg a bőgős és szaxofonista játékát. Ide ül az Orsino-jelenetek egyik-másik, semlegesnek mutatkozó szereplője, miközben néhány akkorddal magát s a többieket szórakoztatja.  
Az előadás hosszú előjátékkal kezdődik: tucatnyi, hóbortos öltözékben lebzselő fiatalember „bulizik”, ide-odaheveredik, dohányzik s egyebet szív, mindeközben muisikál és énekel. A darab első monológjának néhány sorára – mint ahogy a produkció egészére – Rusznyák Gábor mai hangzású zenét komponált, s ezzel megszabta az előadás zenei világát, amelybe – idézetként – a „Mindig az a perc...” kezdetű, s ehhez hasonló számok is beleférnek.
A vígjáték minden szerepét ez a tizenkét színész alakítja, ami azt jelenti, hogy azok alkotják Orsino udvartartását (mivel az itt bonyolódó epizódokban alig van önálló karakterrel rendelkező figura), akik az Olivia udvarában játszódó jelenetekben szerepelnek. Így például a Malvoliót alakító, tetőtől talpig feketébe bujtatott, keménykalapos Honti György a Herceg udvarában színes kendővel bekötött fejű, félszemét eltakaró, kalóz jelmezes lézengőként tűnik fel. Mintha álarcos bálban lennénk, s a cselekmény Orsino és udvartartásának unaloműző szórakozása lenne.
A hangsúlyos kezdő jelenet egyértelművé teszi: színházat látunk. Ez a gondolat – miként a zeneiség – átszövi az egész előadást, ami nemcsak az Orsino-jelenetek kezdőképhez hasonló hangulatának visszaidézésében nyilvánul meg, hanem olyan direkt játékokban is, mint a második rész kezdete, amikor a Festét alakító Chován Gábor nem tudja elindítani jelenetét, mert partnerétől, a Violát játszó Wéber Katától nem kap végszót, s ekkor „civilként” hívja, keresi a kellékládában szunyókáló színésznőt, majd az egymást keresztnevükön szólító játékosok veszekedni kezdenek egymással. Vagy Orsino udvarában fociznak, s a rákövetkező epizódban Mária, Olivia komornája terhesen jelenik meg, ám Böffen Tóbiással meg Keszeg Andrással folytatott viháncolása közben kipottyan öléből a labda. Vagy a védencét-barátját, azaz Sebastiant önvédelmi harcra oktató Antonio mai térképen mutatja meg neki, hogy merre menjen az Elefánt fogadóhoz, de ő nem tud eligazodni, a nézőktől kér útbaigazítást, s közben felfedezi: az Illyr Nemzeti Színházban van. Az viszont erőletett és gyengén megoldott ötletnek hat, amikor Antoniót a nézőteret is bevonó, tévéhíradóból ismerős módszerekkel fogják el.
Az előadást tehát a felpörgő játékosság, az ötletgazdagság jellemzi, ugyanakkor Novák Eszter a szituációkat – sok-sok részletfinomságukat is érzékeltetve – mindig megteremti, az alakok összetettségét érzékelteti. Soha nem elégszik meg a jelenetek szimpla komikumának kibontásával, a nevetségesség mögötti szorongást, elesettséget, nyomorúságot, avagy lírát is érzékelteti. A Vízkereszt-előadások egyik alapkérdése, hogy Violát és Sebastiant, az ikerpárt egy vagy két színész játssza-e, hiszen csak az előbbi van gazdagon árnyalva, s egy színésznő számára igazi bravúr, ha egy lányt, a fiúnak öltözött mivoltát meg a bátyját is alakíthatja, hát még ha azt is érzékeltetheti, hogy Shakespeare korában fiú adta a lányt is. Ez esetben azonban kényszermegoldáshoz kell folyamodni a két testvér találkozásakor, ami a dráma egyik legszebb és leglényegesebb momentuma. A nyíregyházi előadás nem él a szerephalmozással, sőt, a rendező némi dramaturgiai segédlettel megnöveli Sebastian szerepét (például Viola partra vetődésének jelenetét megismétlik Sebastiannal, ezáltal sorsa jóval hamarabb válik megismerhetővé, mint a darabban, azaz a párhuzamos cselekményszálak egyikévé lép elő), illetve Szabó Zoltán az alak kamaszos szertelenségét, érzelmi kiszolgáltatottságát, nemi éretlenségét hangsúlyozza, ezáltal érthető és erős motívum lesz a kapitány vonzódása a fiúhoz, elfogadhatóvá válik a fiatalember gyors belehabarodása Oliviába, de áttételesen Viola „fiúsága” is. A testvérek darabbeli sorsa ezáltal a felnőtté érés sok azonosságot és különbséget mutató kettős folyamatát képezi le.
A rendező és Kárpáti Péter dramaturg finoman és célratörőn húztak a szövegből, igazítottak Radnóti Miklós és Rónay György fordításán, s helyenként, a formálódó szituációknak megfelelően új mondatokkal is bővítették a jeleneteket. A lüke lovag bemutatkozásakor az hangzik el, hogy Keszeg András Botond. A második utónév az eredetiben természetesen nem szerepel, épp ezért a többiek megütköznek a ma divatos néven. Ez önmagában lehetne atelier-poén – mint ahogy feltehetően így is született az ötlet –, de Avass Attila játékában több lesz: Keszeg zavara, magyarázkodásra kényszerülése és nevének vállalása nagyon emberivé teszi ezt a pojácának tartott, a társaság kedvéért e szerepet elfogadó, sőt már-már ezzel teljes mértékben azonosuló alakot. Hasonló funkciójú Orsino spontánul kitörő, meggondolatlan kérdése, amikor Cesariót először pillantja meg kibontott hajú Violaként: „Szőke vagy?” Sok minden sűrűsödik egy ilyen kérdésben: az a csalódás, ami abból fakad, hogy ettől kezdve a vörös hajú Olívia helyett egy szőke nő lesz vonzódása tárgya, hogy a lányos szolgájából hús-vér nő lett, s persze a szőke nőkkel kapcsolatos, olcsó poénként ható, de élő férfiúi beidegződés is. S Wéber Kata Violájának „Persze”-válaszában ugyanaz az esendőség fogalmazódik meg, mint Avass Keszegjéében, ugyanakkor a felelet hetykeségében benne van a nő nekifeszülése, bizonyítása, majdani győzelmének ígérete is.
Nagyon fiatal társulattal dolgozott Novák Eszter, nyilvánvalóan ez is indokolta azt, hogy a koncepció elsősorban a közösségi teljesítményre épül, amelyből néhány erős alakítás emelkedik ki. Az „öregek”, Egyed Attila és Avass Attila Böffen Tóbiása és Keszeg András Botondja szélsőségesen komédiázó, de az alakok szerencsétlenségét is megmutató komikuspár, kettősük az előadás motorja. Hozzájuk mérhető kiváló epizódalakítás Széles Zita Máriája. Simon Andrea sokadik szerelem után sóvárgó nőalakját játssza, nem annyira a szerelem elől elzárkózó, gyászoló hölgyet, mint inkább az igazit kereső lányt hangsúlyozva. Chován Gábor Festét szomorú bohócnak láttatja, Sás Péter viszont Fábiánban a Dummer August-típusút mutatja meg. Wéber Kata nem az álöltözetes szerep látványos és hálás külső eszközeivel él, hanem az identitászavar drámáját érzékelteti. Itt a legtöbb általam látott Vízkeresztnél hangsúlyosabb a fiúnak álcázott lány szerelme a férfihoz, de az is, amit Violának a saját nemének csábításakor át kell élnie. Az Orsino és Cesario közötti jelenetek erotikus sugárzásúak, de ugyanilyenek – legegyértelműbben Olivia és Cesario csókjakor – a két nő közöttiek is.
Az előadás kimagasló alakítása Honti György Malvoliója. Amikor először megjelenik, Oliviát kíséri: úrnője mögött lépeget, akit fekete ernyőjével esőtől, naptól óv. Olivia igyekszik lerázni az udvarmestert, de ő merev, kitekert testtartással, árnyékként követi. Egész lényével csüng a nőn. Tragikomikus figura, akiben már benne van minden, ami a maga teljes őrületében a levél-jelenetben bomlik ki.  Honti nem felfuvalkodott bolondot játszik, nem a Malvolióra aggatott puritán jelző egyik vagy másik értelmezési lehetőségére szűkíti figuráját, hanem azt a folyamatot mutatja meg, ahogy az elfojtott érzelmek és indulatok elszabadulnak, s egy ember kifordul önmagából. A testével kitűnően bánó, koreografált, pontosan kidolgozott mozgású színész a hamis önértékelésű kisember tragédiáját játssza el – szívszorítóan, nagy komédiáshoz méltóan.
Shakespeare is kissé mostohán bánt e folyamat második szakaszának ábrázolásával, azaz Malvolio bukása csupán vázlat, de a már említett térmegoldás miatt is, az előadásban ez a rész az előzőhöz képest feltűnően erőtlenebbre sikeredett. Bár Honti ekkor is képes egyetlen gesztusba sűríteni Malvolio drámáját, ahogyan előmászik a zárkát jelölő dobogók alól, eljátssza, hogy a sötétből kikerülő férfit miként vakítja a fény, s csak amikor fekete szemüveget kap, akkor fog bele sirámaiba.
Az előadásban természetesen vannak csendek, tempóváltások, intim pillanatok, mégis – több más Novák-rendezéshez hasonlóan – a produkció összhatásában egyszerre tűnik tempótlannak és hangban-mozgásban zaklatottnak. Némileg ebből fakad az elúszó lezárás is. Ebben persze Shakespeare is ludas, ugyanis más vígjátékaihoz hasonlóan ennél is a cselekménynek egyszer csak vége szakad. A darabot Festének az emberéletről szóló, nem éppen felhőtlenül víg dala zárja, ez a nyíregyházi produkciónál elmarad, de a kezdő kép sem tér vissza. A tétova boldog véget – amelyben három pár nem épp az előzetes elképzelései szerint talált egymásra –, nem Malvolio fenyegetése („Majd bosszút állok én ezen a csürhén”), hanem Olivia nevét ismétlő, panaszos, egyre halkabbá váló kiáltozása ellenpontozza.           


Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Díszlet, látvány, jelmez: Zeke Edit.
Zene: Rusznyák Gábor
Dramaturg: Kárpáti Péter
Rendező: Novák Eszter
Szereplők: Kasvinszki Attila, Szabó Zoltán, Gyuris Tibor, Farkas László, Egyed Attila, Avass Attila, Honti György, Sás Péter, Chován Gábor, Simon Andrea, Széles Zita, Wéber Kata
08. 08. 6. | Nyomtatás |