Megkésett hírnökök

Hírnökök – Várszegi Tibor és társulata

Az előadás 2002. december 7-én egy órás késéssel kezdődött a Kanizsai Művészetek Házában. A váratlanul felmerülő technikai probléma miatti halasztás híre már az ajtónyitásra várakozva ért bennünket. Hát igen, gondoltam magamban a szomszédos kávézóba menet, a hírnökökre mindig várni kell, legalábbis évezredes tapasztalataink szerint. Aztán hallottunk már olyanról is, amikor hiába minden, bizonyos helyekre soha nem érkeznek meg. A Hírnökök című előadás viszont mégiscsak elkezdődött a kissé megfogyatkozott, ám annál kitartóbb közönség részére.
És hogy miről is adtak hírt a hírnökök: Gemza Péter, Krupa Sándor és Várszegi Tibor azon az estén? A Három árva balladáját mondták el úgy, hogy közben egyetemes létérzésekről meséltek. Az erdélyi mondát ugyanis ontológiaivá értelmezték oly módon, hogy a folyamatos áthallásokkal egymásba játszhatóvá vált a népi és az emberi történet.
Miklós Melánia

Ehhez alapvetően megtartották a balladai történetet és motívumait, azonban úgy alakítottak a cselekmény fonalán, hogy az első pillanattól kezdve lehetővé váljon több sík, több történet bevonása az előadás játékterébe. A ballada ugyanis a gonosz mostoha elől menekülő árvák útra kelését, a halott anyától való elköszönést rögzíti, amikor a sírnál a vele folytatott fiktív párbeszéd keretében a búcsúzás pillanatába sűrítve egyszerre idéződik fel a jelen, a rothadó test képe, illetve a múlt, a szeretett édesanya emléke és a mostoha kegyetlenkedései. A darab ezzel szemben a jövővel, a megérkezéssel, a három testvér szerencsepróbálás utáni találkozásával kezdődik, majd a ballada inverzeként a mostoha, a halott anya, végül pedig az útra kelés emlékének felidézésével végződik. Időbelileg megbontva marad meg tehát az alaptörténet, amely azonban már a kezdő jelenettől nyitott más asszociációk felé: a testvérek találkozása például tekinthető három idegen, az élet útját járó három vándor véletlen összefutásának is, a hármas út találkozásánál.
Az előadás a színpadi jelnyelv összes szegmensét felhasználja e többsíkúság megteremtésére. Mindezek közül a látványelemek játsszák a főszerepet, ezen belül pedig a mozgás és a mimika. Jelképes értékű, és a darab értelmezési alapjait is kijelöli a nyitányként értelmezhető kezdő jelenet, amelyben a találkozást a szereplők egyéni bevonulásai előzik meg. Igen hangsúlyos és hatásos, ahogyan a szólószámok során nemcsak fizikailag kerülnek be a színre, hanem sajátosan stilizált mozgásukkal és kifejező arcjátékukkal megteremtik az előadás játékterét, azt a közeget, amelyben minden színpadi történés befogadhatóvá és értelmezhetővé válik. A nézőnek ehhez ugyanúgy e nyelv határain belülre kell kerülnie, mint ahogyan a szereplők is fokozatosan közelednek, majd belépnek a díszlet állandó elemeként szereplő keretbe. Az egyetlen kivétel Krupa Sándor, aki elsőként már a színpadon, ebben a keretben jelenik meg, és aki már ekkor teljesen a darab fikcióján belül van. (Ezt tükrözi teljesen átlényegült arckifejezése is, amely az ő játékában a legexpresszívebb, legkifejezőbb.) Míg az általa alakított hős a pálinkaivás rituális szólójával a hagyományok keretezte tradicionális életformát jeleníti meg, addig a másik két szereplő – a világban való helyét örökösen és nyugtalanul kereső Várszegi és a megtalált értékeket védelmező Gemza-féle hős – egyetemes vonatkozásain túl, a néző allegóriájaként is értelmezhető. Az ehhez hasonló mozgásszínházi darabok befogadójának ugyanis ki kell lépnie a hagyományos színházi sémák biztonságot nyújtó kereteiből, és más fogódzókat kell keresnie e dramaturgia értelmezéséhez. Ebben pedig a mozgáson kívüli elemek is fontos szerepet játszanak.                     
Az előadás egyik legsajátosabb vonása az, ahogy ezeket az elemeket nagyon jó érzékkel párosítja és igazítja a darab ritmusához és jellegéhez. Feltűnően kevés eszközzel fókuszálódik ugyanis a figyelem egy-egy jelenetre, amelyet ezeknek az eszközöknek a funkcióváltásával vezetnek át a következő jelenetbe, megteremtve ezzel az előadás szimbolikájának folyamatos többértelműségét. Kulcsfontosságú például e tekintetben a Block Csoport által tervezett díszlet, amelynek tulajdonképpeni egyetlen eleme a mindvégig központi szerepet játszó, kb. 2x1 m nagyságú fém ketrec, amelynek funkcióváltásai úgy jelölik az előadás ritmusát szegmentáló jelenetváltásokat, hogy az új funkció mellett továbbviszik, fenntartják az előző jelentéseket is: például a kezdő jelenetnél vízszintesen elhelyezve házat, otthont, szobát vagy kocsmát keretez, majd függőlegesen felállítva a ketrec és a börtön jellemzői erősödnek fel, végül pedig ismét vízszintesen koporsóként, sírként szerepel, e funkciók szemantikai hálójában többféle interpretáció lehetőségét teremtve meg.
Ez a funkcióváltás és többjelentésűség a darab eszközhasználatában is meghatározó. Ilyen például a láthatatlan kincsként, majd a balladai motívumként kenyérként, végül pedig útjelző kövekként (elszórt morzsákként) működő tányércserepek, vagy a Tantalosz-mítoszt és a bűnbeesést egyszerre parafrazeáló, szintén népi motívumot használó piros almás jelenet, vagy a fehér lepelben és gipszmaszkban megjelenő nő figurája, amely egyszerre idéz fel menyasszonyt, a balladai történet édesanyját, banyáját és a néhány változatban megjelenő Szent Szüzet.
A pontosan és részleteiben is kidolgozott látványelemek a balladai történet fonalán haladva tehát egy olyan összefüggő rendszert alkotnak, amely sokféleképpen nyitott más értelmezési lehetőségek felé. A vizuális impulzusokat mindebben jól kiegészítik az előadás auditív összetevői is. A Mezei Szilárd szerezte zene hol árnyalja a jeleneteket, hol pedig domináns szerepbe kerülve irányítja a befogadást. Jellegében abszolút módon része az előadás teljességének, ugyanis tükrözi azt a minden vonatkozásban érvényesülő alkotói elvet, amely a hagyomány és a legújabb kori tapasztalatok ötvözését jelenti. A zenében ez leghangsúlyosabban a magyar népdalok szabad improvizációs feldolgozásában, illetve a hangszerhasználatban érhető tetten. A különös párosítások ellenére egy szokatlan, ám nagyon kellemes hangzásvilág teremtődik meg, Mezei Szilárd előadásában a népi hangszerként ismert brácsa és egy számunkra a modern zenét képviselő, műanyag húrozású gitár összjátékában, az élő zenei kíséret másik tagja, Dénes József közreműködésével.
De ez az alkotói elv érvényesül például a felhasznált kellékek alkalmazásában is: az allegorikus motívumok, mint például a maszk, az alma, a föld, zöld ág, párosulnak a (neo/poszt)avantgárd performanszok jellegzetes jelmezével, a fekete nadrág, fehér ing kombinációjával, illetve egy szintén az avantgárdot idéző szürrealisztikus fémdíszlettel. Ugyanez a kettősség figyelhető meg a rendezői gesztus tekintetében is, ugyanis míg az előadás megszerkesztettségében és részletesen kitalált összefüggésrendszerében a hagyományos forgatókönyvszerűséget idézi, a rendező dekonstrukciós áthúzásjellel (Rendezte) illetve elrendezőként tünteti fel magát, ami egy a tradíció ellenében működő koncepciót sejtet, nevezetesen a talált tárgyakat elrendező akcionistáét. Ugyanis ebben a színházban nemcsak a jelnyelv tekinthető az egyenrangúan fontos szerepet játszó elemek (a díszlet, a fények, a mozgás, a zene, a jelmez és az eszközök) montázsszerkezetének, hanem a törlésjel következtében maga a rendezés folyamata is. A hagyománnyal ellentétben, amely szerint a színészek a rendezői intenció megvalósítói, ez a produkció a közreműködő művészek egyéni interpretációiból és ötleteiből rendeződött el egységes koncepcióvá.  
Tradicionális és modern jellemzőkből tevődik össze a mozgásnyelv is, amely nagyon sajátosan ötvözi a mimetikus pantomimszínház jellemzőit kultúránk szószínházával, ugyanis az utóbbi felőli determináltságunknál fogva a látványszínház már eleve úgy működik, hogy a néző számára automatikusan nyelvi élménnyé kódolódó audio-vizuális tapasztalat mozgásba hozza az ismert irodalmi- és kultikus szöveghagyományt. Különösen, ha az előadás (a szereplők és Benedek Szabolcs által készített) dramaturgiája ezt tudatosan ki is használja. Éppen ebben a sokirányú intertextualizálásban látom a darab legeredetibb, leginkább önálló jellemzőjét, ami egyben meg is különbözteti annak a Nagy Józsefnek a munkáitól, akinek egyébként az előadást létrehozó színészek munkatársai, tanítványai. Mert míg Nagy József színházában a néző egy jellegzetes jelszínházas mozgásnyelvből és egy konkrét irodalmi forrásmű motívumaiból építkező személyes univerzumba avatódik be, a Hírnökök esetében egy egyetemes titok részesévé válik.
A balladai történet csak az egyik összetevője annak az összetett utalásrendszernek, amely ezt az egyetemes titkot sejteti. Az előadás az említett biblikus, mitikus elemeken kívül motívumaiban megidézi a meseirodalom klasszikusait, népmeséket, más irodalmi műveket, ugyanakkor archetipikus szimbólumai (alma, föld, batyu, kő, kenyér stb.), toposzai (pl. az élet útját járó vándor) és egyetemes rítusai (ivás, evés, elszakadás, hazatérés, temetés) általános léttapasztalatok felé mutatnak, amely értelmezést az előadásnak nemcsak a nyitó, hanem a záró jelenete is erősít. Ugyanis ez a rész is elválik a balladai történettől, amely a temetés, illetve a búcsúzás pillanatainak felidézésével bezárul, és a teátrális kivonulási végjelenet keretes szerkezetet alkotva zárja a produkciót. Ezzel a történetből, jelképesen az életből, ténylegesen a darab által teremtett fiktív világból való kivonulással és a két rész között szintén párhuzamot teremtő ivás motívumával, az élet vagy a halál sorspoharának felhajtásával bevégződik a hírnökök feladata, amely nem más, mint az egyetemes emberi történetbe való beavatás a bennünk hordozott ősképek felmutatásával. Hiszen az alig egy órás előadás során hírt adtak bujdosásról és hazatalálásról, hazátlanságról és szülőföldről, magányról és szerelemről, árvaságról és szövetkezésről, testi megkötöttségekről és érzelmekről, gonoszról és szentségiről, teremtésről és pusztulásról, megújulásról és elmúlásról, örök keresésről és végső útra kelésről.
Amikor az előadás után ismét a hangos kávézó füstös helyiségében ültünk, és már egészen másról folyt a beszélgetés, még egyszer elgondolkodtam a művészet és a hírnökség, illetve a várakozás, a megkésettség és a megérkezés összefüggésein, azon, hogy a hírnöklét már önmagában véve művészet, az olyan művészekre pedig, akik bármikor és bárhová érkeznek, Hírnökök, mindig érdemes várakozni.


Hírnökök
Várszegi Tibor és társulata

Díszlet: Block Csoport
Fény: Kovács Gerzson Péter
Zene: Mezei Szilárd
Zenészek: Mezei Szilárd (brácsa), Dénes József (gitár)
Rendező: Várszegi Tibor
Szereplők: Gemza Péter, Krupa Sándor, Várszegi Tibor
08. 08. 6. | Nyomtatás |