Özép-Elet Urópa paradicsommadarai

THEALTER – Szegedi Alternatív Színházi Szemle

Fassbinder egyik interjújában a független filmesek hányatott sorsáról, tűrt-tiltott életéről elmélkedve paradicsommadaraknak nevezi magukat, a kicsit mindig idegennek, másnak tartott, kisebbségi létbe szorult független művészeket. A THEALTER–SZASZSZ 2003-as fesztiválplakátján egy az egész hátteret beborító hosszú fekete macskaárnyék előtt egy piros és egy rózsaszín madár tarkállik.
Kérchy Vera

Az 1994 óta Budapesten működő Alternatív Színházi Szemle és a 13 éves szegedi THEALTER idén először együtt rendezte meg a Szabad Színházak 13. Nemzetközi Találkozóját és a 9. Alternatív Színházi Szemlét Szegeden július 22–27. között. A fesztiválon vegyesen vettek részt SZASZSZ-os versenyprogramok (amelyek között a zárónapon díjakat osztott ki a Forgách Andrásból, Hudi Lászlóból és Fábián Zsoltból álló zsűri) és a MASZK (Magyar Alternatív Színházak Közössége) által egy “déli vonal koncepció” mentén válogatott előadások. A repertoárt a nemzetköziség tette színessé (ami a THEALTER mindenkori sajátossága), határon túli magyar, orosz, litván, bolgár társulatok is szerepeltek a hazaiak mellett.
Ami a Hudi László, Szögi Csaba és Regős János képviselte SZASZSZ-t valamint Balog József THEALTER-ét nevükben is összeköti, az az “alternativitás”, ez a meghatározhatatlan fogalom, kirajzolatlan határvonalú varázslókertje. Tartozhatnak ide kőszínházas és szénapadlásos, amatőr és professzionális csapatok. Ami közös bennük, az az állandó keresés, a színházi nyelv előadásonkénti megújítása, és mindenekelőtt valamiféle túlcsordulás a középvonalon, a megszokotton, az uralkodón.
A hivatalos kultúra alternatívája, a szubkulturalitás mindig valamiféle egzisztenciális dilemmával, identitáskereséssel párosul. Woyzeck és Tót menekül az őt bekebelezni akaró ideológia elől, a Cselédek személyiséghatárai összemosódnak, a Könyök Kanyarba szorult vajdasági magyarság transzlokális, nemzetfeletti létbe sodródik, fajtiszta kentaur. A rítust, lakodalmat, ünnepet témájukul tevő előadások az eksztázist, az önmagunkon kívülkerülést hirdetik, akárcsak a Másik szakadatlan keresésével járó szerelmi témájú darabok. Gergye a testet dekonstruálja, Ache a tárgyakat helyezi új szemszögbe. Határok feszegetése, menekülés a keretek közé préselés elől.
Urbán András Könyök Kanyar címmel Tolnai Ottó darabját dolgozta fel. A hosszú deszkákból összeeszkábált, első ránézésre kusza színpadkép egyszerre utal a szövegben vissza-visszatérő hajómotívumra; jelzi azt a billegő hidat, határt, amin a szereplők létükben egyensúlyoznak; egy-egy pillanatra pedig az összevisszaság teljes harmóniába billen, és a hajó árboca krisztuskeresztté válik. Mindez együtt a történet központi metaforájába sűrűsödik, a Könyök Kanyarban álló düledező házat márcsak a cigány sofőrsógor kamionja támasztja: a lokálpatrióta világpolgár mítosza egy feloldhatatlan oximoron, ha a kamion továbbáll, a stabil otthon összeomlik. Az idill szétfoszlását jelzi a lány eszmélése, hogy festő anyja őt magát is megpróbálta rákenni képeire. A farámákba beszorított kificamodott, kicsavart végtagok egy erőszakosan vágyott, de meg nem valósítható álom termékei.
A Válaszút Táncegyüttes Brassói Pályaudvar című (a Szegedi Nagyállomáson megrendezett) (nép)zenés-táncos előadása a multikulturalitás pezsgő, sodró, lüktető hangulatát ragadja meg. Az erdélyi tranzitközpont sokszínűségét, különböző nemzetiségekből összeálló örvényét idézi a performance, a disszemiNáció őrjöngő élet/haláltáncát.
Az Andaxínház Egyáltalán nem című költői estjének válogatott versei (Kőrössi P. József, Ernst Jandl, József Attila) a közép-kelet európaiság (“Közép-Kelet Európa, Közép-Kelet, Özép-Elet...”) színes kohóját már az elnyomás, a különbségek elfojtása alatt nyögő hangyabolyként láttatja, ahol az egyén levegőért kiált, és fulladozik a személyiségtől megfosztó, álmokat aktába író bürokrácia kafkai víziójától. Geltz Péter erőszakos versmondását egy-egy pillanatra a pattanásig fokozta a három fős zenekar (Magyar Péter, Pap László, Kirschner Péter). (Nem lett volna szükség ezt a rossz közérzetet langyamatag dalbetétekkel “oldani”.)
Urbán András másik előadása, a zentai középiskolásokkal megrendezett Gyerekek a kamaszkor belső viharait és mennydörgéseit beszéli el egy Pilinszky, Kierkegaard, Shakespeare, Heiner Müller és bibliai szövegekből összeállított dramaturgia segítségével. A fiatal amatőrök magukat játszva hitelesnek, meggyőzőnek bizonyultak. Izmos kölyöktestüket, kicsi tapogató lánykezüket, lázas tekintetüket adták a történethez, ami a felettes én kialakulásának göröngyös útját meséli el, a tilalmak, konvenciók világába lépés szorongásait, félelmeit. Az, ami később a megszokás miatt szinte áttetszővé válik, fel se tűnik, első ránézésre ijesztő rémekkel teli, kísérteties világ. A rítusok, a házasság köteléke, a szexualitásban való összekapcsolódás, a freudi értelemben vett apagyilkosság számukra nem puszta elmélet és leírás, hanem a megélt, lüktető valóság, rémképek izzadt lepedőjű éjszakája. A lefekvéshez készülődő két gyerek mosolyogva hallgatja anyja meséjét, de amikor rájuk borul a sötétség, négykézláb nyüszítenek a nyakuk köré pattintott drótpóráz rángatásai alatt, akár a vágóhídra ráncigált állatok vagy a sintér befogta kutyák.
A szövegrészek együttkántálása, ismételgetése egyrészt belső hangként, fülben lüktető parancsként hat, másrészt az élmény egyetemességét sugallja. A konvenciókhoz és tabukhoz fűződő szentség ijesztő és érthetetlen, dühödt tiltakozást, profán támadást gerjeszt az azt feszegetőben. Miseszövegek ugróiskola közben skandálva, kérdő hangsúllyal ejtve egyszerre tűnnek deszakralizálónak és mélységesen átéltnek. Hálóban vergődő halak, betörés alatt rángatózó csikók: egy kintről érkező új identitás szűk ruhája.
A Laima Adomaitiene vezette litván Aglija Youth Theatre Studio szintén 16-20 évesekből áll. A medve című Csehov-előadásukkal megmutatták, hogyan lehet ezt a kamaszos nyers erőt magas művészi szférákba fordítani, és a mindenkori férfi-nő harc legmélyebb bugyraiban megmártóztatni. A gyászába burkolózott néma Popova (Ina Petrakova) és Szmirnov (Martynas Levickas), e kerek női magányba becsörtető harsány, durva földesúr egymást marcangoló küzdelme, medvetáncoltatása a darab témája. Hajsza azért, hogy ki melyik végén álljon a kötélnek. Csehovnál a dráma mennyegzővel zárul, ennek a sűrű levegőjű előadásnak gyilkossággal kell végződnie. A Másik létének intenzitása tarthatatlanul megsérti egységes világrendemet, ugyanakkor a Másik meggyilkolása öngyilkosság is, hisz nélküle én sem létezem.
Ütközések ölelésbe fordulása, ölelések háborúvá fajulása a témája a Közép-Európa Táncszínház Ketten című előadásának. Aki már délután sietett jegyet foglalni magának a Régi Hungária esti előadására, azt láthatta, hogy a langymatag napsütésben, a bejárat elé állított széken egy szőke szemüveges fiú, mint valami szentélyt őrző kerub, mélységes közönnyel az arcán súrol, csiszitol egy hatalmas ezüstösen csillogó vértet. Egy new orleansi cipőtisztító néger gyerek rutinos mozdulataival suvickol, fényez, lehel és töröl. Közben foghegyről információkat is ad az esti előadás ügyében.
Hosszú az út, míg ugyanezt a vértet szikrázón viszontlátjuk. Ladányi Andrea és Horváth Csaba sokadik agancsösszeakasztásán van túl, amikor a pink fehérneműre és az olasz dzsiggoló selyemingre rákerülnek a – dicséret a jegyárus fiúnak – tükörfényes vasmellények a vascsizmákkal (Benedek Mari jelmezei). A legnagyobb összecsapás kimenetele: nincs az a páncélzat, ami megállíthatná férfi és nő egybeforrását.
Szavak nélkül is furcsán szépirodalmi a Közé-Európa Táncszínház előadása. Mintha Esterházy A nőjét olvasnánk. A nő egyszer tettszhalott bogár, máskor gyilkos csábító. A férfi egyszer egoista sportember, máskor dühödt hadvezér. Összecsapnak, majd szeretkeznek, majd megint összecsapnak, majd megint... A férfi fáradtan nassol, és odavet pár falatot a pihegő nőnek, aki négykézláb kúszva a földről eszik. Majd erőre kapva újrakezdik. Míg végül jópár csata után, az utolsó lankadt szárnyú ütközetet is megvívva kimerülve roskadnak egymás mellé, fölborzolt tollal, szerelmesen...
Az úr-szolga viszony végnélküli cserélgetése, a csillapíthatatlan vágy a Másikhoz való elérés lehetetlensége miatt a mozgatórugója Genet Cselédekének. A bulgár Legal Art Centre azzal bonyolított a szerepekkel való játékon (a cselédek egymás között váltogatva játszák el a Madame megölését), hogy férfiakra osztotta a hagyomány szerint színésznőkkel játszott cselédek alakját. A titokban űzött sötét színházasdi így explicitebbé válik. Az utolsó “próba” alkalmával azonban lekerülnek a parókák, mindenki pőrén, saját (eltörlődött) nemében játszik.
A lányszerepekbe bújt cselédfiúk között a Madame úgy jelenik meg, hogy női lényegének legférfiasabb aspektusát sugározza két szolgálója felé. Hatalmas tűsarkúja, kemény melltartója, szikár teste szúrós, erőszakot árasztó. Bulémiásan zabál, fogyaszt, bekebelez, mint egy országokat pusztító, hegyeket ledöntő monstrum. Birtoklási láza félelmetes. A cselédek számára az egyedüli védekezés saját felfalatásuk ellen a lázadás. Kettejük akarata összeforr, a hátsó képernyőn kivetített filmen arcuk egymásba mosódik, az egyik megmerevedett kiáltásában a másik szája mormol fenyegető szavakat. Sötét, rosszul világított, szaggatott kockáival már a készülődés képei is egy kalózvideóról játszott snuff movie fülledt hangulatát árasztják. Majd a hálószoba utolsó felvonásában megérkezik csörömpölve, rezegve, de feltartóztathatatlanul a mérgezett kávé, hogy a hisztéria működési mechanizmusát követve, egy szerep által mássá válva szabad utat nyerjen az elfojtott, ki nem élt sötét vágy, a gyilkosság.
Az egyén szintjén lejátszódó hisztéria a tömeg, a sokaság szintjén a rítusban, az ünnepben, a kollektív eksztázisban fejeződik ki. A karnevál a törvények időszakos felfüggesztése, a királygyilkosságok ideje, az elfojtott erőszak tombolása. A kiszabott időkeret (az ünepnapok) még legalitást is kölcsönöznek az ideiglenes illegalitásnak. Mederbe terelt agresszió, lukak a naptáron, ahol a társadalom gőze kiáradhat: a szentségtörés szentesített pillanata.
A színház ünnep, kibicsaklott idő. Azok az előadások, amik mindenféle narratíva nélkül pusztán a mulatságról, lakodalomról, dorbézolásról szólnak, mindig egy kicsit a színházról szóló metabeszédek is egyben. A Szárnyak Színháza Verkli című darabja a népünnepélyt némafilmmé halkítva, a külső jegyekre, gesztusokra, a legjellemzőbb mozdulatokra irányítja a figyelmet. Új szemszögbe téve ezek a mozdulatsorok nem kísérői valamilyen létállapotnak, hanem maguk hordozzák annak lényegét, magvát.
Bozsik Yvette Társulata egy falusi lakodalmat jelenített meg Lajkó Félix zenéjének kíséretében (Lakodalom). A tipikus alakok, lagzibeli helyzetek: tánc, részegség, másnap esztétizált képeit láthattuk a színpadon egy – az Arizonai álmodozók című filmből ismerős – lebegő halat kergető szürrealisztikus eszkimófigura központi motívumával átszőtten.
A Hólyagcirkusz Bohóc Bibliája újraírja a Szentírás legismertebb részeit. Isten főrendezőként jelenik meg, aki a darab elején szerepeket oszt, dirigál (“Te pedig intézkedj, hogy hozzanak szögeket a kereszthez!”), és az Istenszerepbe építetten végig megtartja a keményfejű, szúrós szavú rendezőklisé jellemző vonásait. Ádám és Éva dróton rángatott bábuk. Éva meglehetősen közönyös ama bizonyos alma iránt, Lucifernek úgy kell rátukmálnia, hogy beindulhasson a történet. A temetőőr pénzt szed a Jézus csodatételeire érkező szájtátiaktól (“Elnézést, nem tudja, hol lesz Lázár feltámasztása?”). A türelmetlenül várakozó tömeg előtt egyszercsak megjelenik egy harsonás, egy szakállas és egy szárnyas. “– Szerinted melyik lehet Jézus? – Nem tudom, szólítsuk meg, akkor idenéz. Hé, Jézus!” Judás Évával a bokorban bujálkodik. Az utolsó vacsora előtt az inas passziánszt vet a fehér abroszon. A kis tér, a színes kartondíszletek egy összecsukható vándorszínpad hangulatát idézik, csepűrágók csikorgó szekerét, ahogy nyekeregve döcögnek egyik vásári mulatságról a másikra.
A fesztivál táncszínházai különböző módokon beszéltek a testről. A Közép-Európa Táncszínház megmutatta, hogy a test olyan, mint egy vers, a Civil Negyed főleg (fény)képekben gondolkodott, de talán Gergye Krisztián Ágenssel előadott produkciója, a Tenebrae ment a legmesszebb a test határait kutatva. Miközben Ágens, szurokként elomló fekete éjkirálynőruhájában kúszva-mászva, a fejére erősített space-mikroportba áriázik, disszonáns sikolyait ömlesztve a térre, mögötte, a félhomályban három, a meztelenségnél is csupaszabbnak tűnő alak Bosch-t, Mapplethorpe-ot, Max Ernstet idéző figurákat vesz föl. Néha a szem lemarad, elveszíti, hol az eleje, hol a vége, és mintha emberi testekből rajzolt Rorschach-teszteket látnánk. Mindehhez háttérként a szegedi Régi Zsinagóga lágyan tekergő, szakrális díszítése szolgál.
A kígyózó selyemzuhatag a bűnöket sorolja latinul, nyöszörögve. A meztelen lények hirtelen megragadják, megpróbálják szétmarcangolni, mint keselyűk az állati húst csípdesik, tépik. A fekete démon zihál, eldönthetetlen, hogy élvezi, vagy szenved, vagy mindkettő. Előkerül a rémmesék tükör-témája is. Nem a hiúságok gyarló tárgyaként, hanem mint a hátborzongató hasonmás-jelenség őrjítő motívuma. A négyszögletes tér egyik szélső vonalán mint kötélen lépked az egyik lányformájú meztelen alak. Tartása tökéletes szimmetriát ölt. Előtte a lábainál, a vonal két oldalán egymással szemben tekereg, enyeleg egy hosszú vékony fiú és egy kisebb lánytest. A félelmetesség a kis eltérésekben van, tükörkép és az előtte álló nem ugyanaz.
Nem evilági vízió, amit látunk. A latinul sustorgó boszorkány valamiféle köztes létben lebeg, hiszen beszél hozzánk, megszólít minket, üzen. Médiuma egy volt vagy jövőbeni, lenti vagy fenti világnak. Tenebrae, sötétség. Kollektív tudattalanunk rémálmai, eszméletvesztésünk pokoljárása, emléknyomok, amiket felébredve azonnal elfelejtünk.
A fesztivál végére érve, összegezve az előadások nyújtotta benyomásokat, arról, hogy mi az “alternatív színház”, a következő inkább érzéseket, mint érveket sorakoztathatjuk fel. Formaújítás. De nézzünk szét, és keressünk olyan előadást a teljes színházi életben, ami nem próbál egy kicsit is újítani. (Az “élő” és nem a “holt” színházakat vegyük csak figyelembe, hisz nem jó és rossz között akarjuk a határvonalat meghúzni.) Talán a Hattyúk tava élvezhető már csak az eredeti tütükkel, változatlan formában. Az, hogy kőszínház vagy pince, helyrajzi kérdés. (Meg kell jegyezni, a szegedi Régi Hungária és Régi Zsinagóga gyönyörű terepek. Nem véletlen használta ki az utóbbit a Szegedi Nemzeti Színház rendezőjeként már Zsótér Sándor is.) Hogy három évig vagy két hónapig készül a rendezés, inkább szól a szociális háttérről, az életformáról. Hogy az alternatív darabok az avantgárd művészeteszményéből valamit megőrizve metaszínházak lennének, vagy legalábbis a színház lényegét sokkal inkább szem előtt tartva nyilvánulnának meg, csupán szemrehányás volna a rossz előadásoknak, hogy mi hiányzik belőlük. A művészethez való elhivatott viszonyulás általános elvárás. Azzal, ha azt mondjuk, az alternatív színház mindig találkozik egy határvonallal, egy NEMmel, a közönséget nézzük le. Rilke óta a művészet célja a NEMek áttörése: “Változtasd meg életed!” Másrészt a ma posztmodernjében nagyon nehéz bármiféle NEMet találni. Nincs(?) uralkodó ideológia, ami ellen lázadni lehetne.
És mégis van valami, ami miatt az alternativitás kibújik a definíció alól, mivelhogy “más”. Nem lehet soha teljesen kiüresített pozícióból megszólalni. Posztmodern ide, posztmodern oda, értékekkel terheltek vagyunk. Az idegen létezik, mint ahogy vannak kiismerhetetlen szorongásaink, fel nem fogott vágyaink. Ez a kis bőr alá fúródott tüske, csurig töltött pohár szélén legördülő csepp az “alternativitás” lényege, emiatt sodródik a határon túlra.
A SZASZSZ–THEALTER jó terepe a határvonalra merészkedők színházélvezetének. Az EU és a Balkán peremén billegve levegőjében hordozza a köztesség, az átmenetiség állapotát. Egy építész egyszer azt mondta, hogy Szeged sárga. Mindenesetre elég színes ahhoz, hogy egy nyárközepi fülledt hétre otthont adjon a paradicsommadaraknak.


SZASZSZ-DÍJAK:

Legjobb epizódszereplő: Magyar Péter (Egyáltalán nem – Andaxínház)
Legjobb díszlet: Perovics Zoltán (Könyök Kanyar – Urbán András Társulata)
Legjobb előadó: Fehér Ferenc (Kaspar – Civil Negyed)
Legjobb koreográfia: Gergye Krisztián (Ágens–Gergye Krisztián: Tenebrae)
Legjobb rendezés: Urbán András (Könyök Kanyar – Urbán András Társulata, Gyerekek – Zentai Színtársulat)
Legjobb táncszínházi előadás: Ketten – Közép-Európa Táncszínház
Legjobb előadás: Bohóc Biblia – Hólyagcirkusz Társulat

MASZK-nívódíj: Cselédek  – Legal Art Centre
SZASZSZ-nívódíj: Balog József
08. 08. 6. | Nyomtatás |