Veszprém hatodszor

A Tánc Fesztiválja – Veszprém

Egyre csak bővül, gazdagodik ez a veszprémi fesztivál, szervezői – Krámer György és Vándorfi László – hihetetlen szívóssággal, ki- és összetartással szervezik immár hatodik éve, árral és ár ellen. Szóval még bővül is: idén a film került be újdonságként az összművészeti mezőnybe.
Folytak tehát a táncesemények (a fesztivál hivatalos „fő” címe: A Tánc Fesztiválja), hossztól függően napi 2-3 előadás, közéjük iktatva egy-egy koncert, míg délelőtt szakmai vita, délután film, s mindeközben óráról órára gyarapodott a rendezvényt azonnali hatállyal dokumentáló fotókiállítás, tíz fiatal fotós helyzetjelentése.
Lőrinc Katalin

Immár közhely a táncos szakmában, hogy a veszprémi az egyedüli igazán „találkozós” fesztivál: a résztvevők a rendezvény teljes idejére kapják a meghívást, s ott végignézhetik egymást, együtt esznek – ingyen – a „fesztivál-vendéglőben”, együtt ruccanhatnak le napközben a Balatonhoz. Mindez talán még a szakmai vitáknál is fontosabb találkozási pont, hiszen sokkal inkább összeköt, mint amazok, ahol azért a beszélgetés – a jelenlévők függvényében – váratlan fordulatokat is vehet.
Kezdjük akkor itt – hiszen a napirendek szerint minden nap ez volt az első – a reggeli utáni vitákon. Nánay István moderálta ezeket: az előző napon látottak alapján „bedobott” egy-egy vitaindító gondolatot. Jó esetben az alkotók közül is eljöttek néhányan a színház kávézójába, az állandó nézők közül mindig felbukkant egy-egy, s bár a beszélgetések – talán a délelőtti, munkával ütköző időpont miatt – nem mindig érték el azt a látogatottságot, melyet érdemeltek volna, így is izgalmasan alakultak. Jó az ilyen, mert a szakma akkor is igényli a kibeszélést, kritikát, ha ugyanakkor rühelli is.
A legfontosabb azonban Veszprémben is a nézőkkel való találkozás volt, s a fesztivál mindent meg is tett azért, hogy az előadások eddigieknél is látogatottabbak legyenek: az összes bemutatóra szóló bérletét például 3000 forintért árulta! Hogy a közönséget valóban megbecsülik a szervezők, azt az a tény is mutatja, hogy a fesztivál végén kiadott közönségdíj mindegyik díj közül (mert persze zsűri és díjak idén is voltak) a legértékesebb volt – ezt idén is a Szegedi Kortárs Balett nyerte.
A Szegedi Kortárs Balett Bolerója a Juronicsot régóta ismerők számára nem reveláció: a tőle megszokott képi fantázia most kicsit önmaga archiválásába torkollt: régről bevált eszközeire ismerünk, melyek persze most is erősek, hatásosak. Aki még nem látott tőle mindent, annak persze revelatív és élményszerű.
A legjobb előadás díját Frenák Pál nyerte el a Gördeszkákkal. Régi, rutinos előadás, nincs mit tenni, ha egyszer pontos, arányos, végtelenül profi. Könnyű neki – mondhatnák –, ez egy évek óta elkészült előadás, csak felújítani kellett. Talán épp azért tudott nyerni, mert semmit sem porosodott, semmit sem avult, csak csiszolódott, nemesedett.
A fesztivál összművészeti profiljának megfelelő díjat Goda Gábor nyerte (nem először), ezúttal Osiris tudósítások című darabjával. A hihetetlen mennyiségű ötlet nála mindig egy alapgondolatra épül fel; azt öltözteti, röpteti. S bár Goda a szavak embere is, színpadi megnyilvánulásai verbálisan nem pótolhatók, de még csak nem is fordíthatók szavakra. Szoros és bolygathatatlanul mély emberi kapcsolatok ellenpontjául a modern média kliséit dobja be, társa ebben a mozgás mellett a zene és a képzőművészet s maga a performance mint műfaj.
A legjobb női alakítás díját Krausz Alíz, a Bozsik Yvette Társulat tagja kapta. Ezúttal a Csoportterápia című darabban mutathatta meg, hogyan tud kitűnni egy viszonylag homogén közegből, ahol mindenki hasonló esélyt kap a megnyilatkozásra. Bozsik afféle analízis-darabot készített az idén, olyasmit, amilyennel Pina Bausch felvételiztette táncosait. Ezúttal csak táncosokkal dolgozott, sehol egy színész – ez meg is nehezítette a dolgát: csökkentette a jópofa csetlés-botlás lehetőségeit, humor alig maradt. Krausz Alíz minden mozdulata és mozdulatlansága feltűnő volt annak ellenére, hogy végig integrált része maradt a csoportnak.
A legjobb férfi alakítás idén Kovács Gerzson Péteré volt, aki nemcsak saját estjében, a Sziklarajzokban mutatott érett, fantáziadús és intenzív előadói formát ( a remek zenészekkel közösen előadott darab egyébként sűrűsödött, javára rövidült a bemutató óta), hanem csúcsalakítását nyújtotta a Duna Táncműhely Parasztdekameron című produkciójának is. Ez a darab több magyar koreográfus egyenkénti kiruccanása a pikantéria területére. Az ötlet jó (egyáltalán: a Duna Művészegyüttes egyre inkább nyitottságával, vállalkozó kedvével tűnik ki magasan a néptánc társulatok közül), a végrehajtás nem minden esetben szerencsés: vagy a kidolgozás nem méltó alkotójához, hagy a humor erőltetett picit – mindazonáltal tele nagyszerű részletekkel. Kovács a maga által koreografált részbe állt be sérülés okán, emlékezetessé téve ezzel a pár perccel az estet.
Még mindig díj: a Post Scriptum. Talán a legjobb annak, aki ezt nyeri el, mert ez a díj – a Szegedi Balett emlékezetes túlélési akciója óta – a pozitív szellemiség díja. Az kapja ezt a jelképes díjat, aki – vagy amely produkció – a leginkább képvisel valamiféle pozitív morális üzenetet. Idén a Közép-Európa Táncszínház Barbárok – amúgy persze megint csak sok vitát kiváltó – előadása kapta ezt a címet. Horváth Csaba mindig kihívja maga ellen és mellett a legerősebb állásfoglalásokat – hadd álljon itt egy műhelytitok: az idei zsűrit is teljességgel megosztotta. Munkája a lelkesedést és az ellenérzést azonos elemi erővel képes kiprovokálni nézőiből – ez történt most is.  A fotósok mindazonáltal lelkesedtek érte – erről az előadásról készültek a legdrámaibb felvételek, ők ki is adták a maguk különdíját Horváth Csabának ezért az előadásért.
No és fotósok: a döntés évről évre nehezebb: egyre jobb kollekciók várják a nézőket s a zsűrit a színház előcsarnokában felállított paravánokon. Végül Katkó Tamás nyerte el a legjobb kollekció díját, Bege Nóra azonban, egy váratlanul feltűnt eredeti tehetség szintén kapott díjat a Fotóriporterek Társasága jóvoltából.
Itt már nemigen lehet halogatni a zsűri kilétének felfedését, hiszen az előző díjhoz kétségkívül hozzátartozik Keleti Éva neve, s akkor már álljon itt, kik voltak mellette a zsűriben az idén: Fuchs Lívia tánckritikus, Stefanovics Péter festőművész, e cikk írója, valamint a zsűri „örökös” elnöke: Jancsó Miklós filmrendező.
A díjaknak azonban ezzel még nincs vége: az inventív zsűri kipréselt magából egy új elnevezést ahhoz, hogy felbukkanó, meglepő egyéniségeket is díjazhasson. Így született a Pro Futuro díj, melyet Gergye Krisztián sokoldalú megjelenéséért kapott (szerepelt a Cybergésákban és a Gördeszkákban is, saját szólódarabja mellett), három lány pedig Angyaltér című közös megnyilvánulásukért: Nagy Andrea, Kopeczny Kata és Tonhaizer Tünde végletekig pontos és energikus, mégis nőiesen finom mozdulataikért, darabjuk gondolatiságáért, hangulatáért kaptak elismerést.
Ennyit a díjakról. Láttunk még épphogy bemutatott újdonságokat: ilyen volt például Juronics Tamásnak az a kettőse, (To pretend), melyet saját magára s a világklasszis Kun Attilára készített: hangulata érdekes, egyéni, kontemplatív. Viszonylag új Bakó Tamás szólója, mellyel Hód Adrienn koreográfus épp nemrég nyert díjat Stuttgartban – a veszprémi Játékszínben személytelenségével kevésbé hatott. Nem láttuk azelőtt a Kontrapunktumot, Gergye Krisztián szólóját sem, mely azért mégsem szóló, hiszen Új Dimenzió Műhely név alatt igen komoly zenei alkotókkal működik együtt a színen – kicsit hosszasan, de nem érdektelenül, sok liszt és le-fölkerülő ruhadarabok társaságában.
Új a versenyen kívüli Romokon emelkedő ragyogás, egy rendhagyó, vegyes műfajú alkotás: Zalán Tibor prózája, Énekes István mozgásrendezésével, Szent-Ivány Kinga és Vida Gábor végtelenül tehetséges előadásában.
Régebbi az In memoriam Berczik Sára, a Még 1 Mozdulatszínház egyik küldetés erejű előadása (mely azért persze nem annyira Berczikről szól, mint a társulattól megszokott zenei ihletésű, lírai mozgáskomponálásról), és régebbi a Cybergésák is, mely Csabai Attila lendületesebb műveihez képest kicsit vontatottabb. Nem teljesen új a BM Duna Művészegyüttes Túl a vizen… című egyfelvonásosa, Horváth Csaba némileg formális, bizonyára időhiányban született koreográfiája, és nem teljesen új, viszont annál érdekesebb és „összművészetibb” a Miskolci Nemzeti Színház Fekete zaj című estje. Ez a mű is megosztotta a zsűrit: az alkotók érzékeny, táncszínpadra nehezen alkalmazható témát választottak, vakmerőségük mégis bátorságnak bizonyult: ha nem is hibátlan, mégis szimpatikus, meggyőző munkával jöttek Veszprémbe. (Koreográfia: Kozma Attila, rendezés: Novák Péter)
Versenyen kívül zajlottak mindenféle utcai produkciók is. A néptáncon kívül különös figyelmet, majd komoly tapsot kapott a megnyitó napján Fehér Ferenc, Duda Éva és Szász Dániel kontaktos Molto vivace!-ja (Juhász Anikó) street dance stílusban (az arra járó, jól öltözött hétvégi járókelők is megálltak, s ott maradtak nézni az esős-kelős, virtuóz bemutatót: ez bizony maga a siker!). Az utolsó napon pedig a Még 1 Mozdulatszínház lebegett mezítláb a kockaköveken Rítus című, ihletett, antik levegőjű táncával.
A táncfilmek (Grunvalszky, Mészáros Márta, Janisch Attila, Móczán- Silló Sándor alkotások) érdekesek, a közönséget azonban kevéssé vonzották, talán, mert a helyszín a színháztól kicsit távolabb esett (no, mintegy öt percnyire), talán, mert a szakma többnyire ismeri őket, a tévé is játszotta, de az is lehet, hogy egyszerűen még hozzá kell szoktatni a veszprémieket, hogy ez is van. Átgondolandó, meddig bővíthető, mennyire terhelhető egy ilyen kisvárosi fesztivál, hiszen a helyi közönség éppen elég óriásit teljesít azzal, hogy hét és tizenegy között, utolsó buszjáratáról is lemondva a színház két épülete valamelyikében létezik, hétköznap este!
Bejáratódtak már a koncertek is: a két előadás között mindig akadt színvonalas jazz vagy egyéb, no és ott az Elektrográfiai Társaság, mely tele-„elektrografálta” egész Veszprémet, ahol a belváros utcáin jelennek meg digitális alkotásaik, újdonságként pedig az előcsarnokban két festőművész festegette végig a találkozót – hagyományos ecsettel.
Szóval, több már nem kell. Itt a Kánaán. Szinte hihetetlen, hogyan, miből varázsolják elő, de működik, van, színvonalas, és mindenki jól érzi magát. Annak is csak a végén romlik el a kedve, aki a díjkiosztó gálán nem részesül (olyan) díjban (amilyet szeretne). A dolgot jellemzi, hogy ezek többnyire megfogadják, hogy jövőre nem jönnek, de aztán mégiscsak ott lesznek, mert azért van ez annyira jó buli.
08. 08. 6. | Nyomtatás |