Engem főleg a gyakorlati okok érdekelnek

Beszélgetés Lev Shulmannal és Gál Eszterrel

– Valahol azt olvastam, hogy a modern tánc azokban az országokban virágzik, ahol nincs gyökere a klasszikus balettnek – ezért jelentős a kortárs táncművészet például az Egyesült Államokban. Oroszországban viszont rendkívül erős hagyományai vannak a klasszikus balettnek, ráadásul a kommunista évek alatt Oroszország el volt vágva a nyugati kulturális hatásoktól, ezért nagyon későn és igen sajátos formában jelent meg a modern tánc. Egy kortárs tánciskola alapítójaként és vezetőjeként Ön hogyan látja ezt a jelenséget?
Lev Shulman: Mindenekelőtt leszögezném, hogy én nem a tánciskola igazgatója vagyok, hanem a Jekatyerinburgi Kortárs Művészeti Központ igazgatója, amely magába foglalja az iskolát és a központot, az iskolának pedig nincs külön igazgatója. Ugyanakkor a Jekatyerinburgi Szabad Művészetek Főiskolája Modern Tánc tanszékének vezetője is vagyok. Mindezek ellenére nincs táncos előéletem.
Nánay Fanni

A tánciskola kétségtelenül azért jött létre, mert Oroszországban nem létezett ilyen intézmény, ám sosem foglalkoztatott a klasszikus balett, és annak hatása a modern táncra. Nagyon nehéz lenne a kettőt összehasonlítani, hiszen a klasszikus balettnek korszakai vannak, a modern táncnak viszont csak egy korszaka. A balettben a hosszabb múlt során szigorú szabályok és tradíciók alakultak ki. Ha pedig gyakorlati oldalról közelítjük meg a kérdést: a klasszikus balett állami támogatásban részesül Oroszországban, a modern tánccsoportok, stúdiók, iskolák legtöbbje viszont független.
– Magyarországon nem sokat tudunk a Jekatyerinburgi Kortárs Tánciskoláról, beszélne annak megalakulásáról és működéséről?
Lev Shulman: A tánciskola a Jekatyerinburgi  Kortárs Művészeti Központon belül jött létre, amely a kezdetektől fogva független intézmény, nem kap állami támogatást, pontosabban sehonnan sem kap támogatást. Kilenc éve létezik, és sikerült fennmaradnia! Az egész adminisztrációs személyzetet három ember alkotja, én és két segítőm, hiszen nincs túl sok pénzünk az emberek fizetésére. Különböző fesztiválokat szervezünk, különböző társulatokat hívunk meg, rengeteg workshopot rendezünk, valamint időnként kiállításokat, koncerteket. Mégis leginkább a modern táncra összpontosítottunk, és talán az egyik legnagyobb oroszországi kortárs táncfesztivált sikerült megszerveznünk 1999-ben. A fesztivál furcsasága az volt, hogy többségében külföldi társulatok léptek fel, mert azokat támogatta saját országuk. Sajnos igen kevés orosz társulat tudott bemutatkozni, pedig ez lett volna a fesztivál egyik célja. Működésünk alatt rengeteg oktatási projektet indítottunk táncosoknak, workshopokat szerveztünk, ahová az ország minden részéről érkeztek érdeklődők. Így kezdtünk el közeledni egy iskola gondolata felé, ami 1996-ben létre is jött. Ez pedig vonzotta maga után az egyetem ötletét, hiszen az ískolában végzett diákok nem tudtak továbblépni, folytatni tanulmányaikat.
A Jekatyerinburgi Szabad Művészeti Egyetem Kortárs Tánc tanszéke az első olyan intézmény Oroszországban, ahol a tánc felsőfokú oktatási formában tanulható. Ez ugyanúgy érvényes a klasszikus táncra, mint a modern táncra. Igaz, hogy most már van két balett akadémia Moszkvában, de korábban kulturális intézményekben, művészeti házakban, balettiskolákban oktatták a táncot. A mi egyetemünk abban különbözik a többi felsőfokú táncképzéstől, hogy máshol a diákok nem választhatják meg, mit akarnak tanulni, nálunk viszont igen. Szerintem rendkívül fontos, hogy magánegyetem vagyunk, hiszen Oroszországban a kortárs művészetek jelentősebb állami támogatások nélkül működnek.
– Rengeteget dolgoznak külföldön, és számos külföldi vendégtanárt hívnak meg az iskolába.
Lev Shulman: Miért ne? Ha ma már megtehetjük, ha mára már a határok megnyíltak, a függönyök lehullottak, akkor miért ne tennénk meg?
– Szóval alapvetően gyakorlati okai vannak?
Lev Shulman: Engem főleg a gyakorlati okok érdekelnek. Természetesen célom, hogy a diákok különböző tanárokkal találkozzanak, s így különböző emberekkel, különböző kultúrákkal, különböző szabályokkal...
Gál Eszter: ... különböző stílusokkal...
Lev Shulman: ...a stílus nem is olyan fontos, inkább az, hogy más-más hátterekkel, más-más hozzáállásokkal találkozzanak. Szóval, ha megtehetjük, akkor miért ne tennénk meg? Ám ez csak az egyik ok. A másik ok pedig az, hogy Oroszországban gyakorlatilag nincsenek jó kortárs tánctanárok. Tulajdonképpen most jelenik meg a modern táncosok első generációja, és többségük nem részesült megfelelő oktatásban, vagyis amit tudnak, azt innen-onnan tanulták meg, de nincs szisztematikus tudásuk. Amit összeszedtek, azt gyönyörűen elő tudják adni, de nem tudják tanítani. A mi fő küldetésünk tehát felkészíteni a jövendő kortárs táncosok és tánctanárok generációját, akik jó oktatásban részesültek, s ezért oktatni is tudnak.
– Hogyan néz ki mindez a másik fél oldaláról? Miért volt számodra fontos, hogy Jekatyerinburgba menj, és ott dolgozz?
Gál Eszter: Azóta külföldön dolgozom, hogy befejeztem a tanulmányaimat Hollandiában. És valahogy az életem részévé vált, hogy utazzak. A különböző országokban és kulturális közegekben különbözőképpen kell dolgozzak ugyanabból az alapanyagból. Mert nem tudok mást tanítani, mint azt az anyagot, amit mindabból a sokféle információból dolgoztam ki magamnak, amit megtanultam. És teljesen más élmény diákokkal foglalkozni Oroszországban vagy Amerikában vagy Magyarországon vagy Hollandiában.
– Miért?
Gál Eszter: Mert más a hozzáállásuk, máshogy léteznek, élnek az osztályban. Mindenhol élvezem a tanítást, de az, hogy hogyan közelítem meg az anyagot, hogy „tálalom” a diákoknak, az mindenhol más és más. Előfordul, hogy olyan diákokkal dolgozom, akiknek erősebb az arra vonatkozó háttértudásuk, hogy hogyan bánjanak a testükkel, hogy milyen súlya van a testüknek, mert egy másik tanáruk kifejezetten ezt tanítja. Az én módszerem más, én egy más réteget adok hozzá ehhez a munkához. Teljesen más a helyzet, ha olyan helyre megyek tanítani, ahol – mielőtt elkezdenénk improvizálni – meg kell nekik mutatni, hogyan bánjanak a testükkel, el kell nekik mondanom az összes alapvető információt. De mindez nagyon izgalmas, hiszen én is tanulok belőle, az én anyagom is gazdagodik.
– Tudnál konkrét példát mondani ezekre a különbségekre? Mondjuk oroszországi és hollandiai tapasztalataid alapján, hiszen ebben a két országban tanítasz leggyakrabban.
Gál Eszter: Mindkét helyen egyszerre nehéz és könnyű tanítani. Amikor Oroszországban belépek egy osztályba, a diákok hihetetlen éhséggel vetik rá magukat az új információkra, az új tudásra. Igyekeznek megnyílni, bár ez némelyikük esetében nagyon nehéz, nem is azért, mert alapvetően zártak, hanem azért, mert nem tudják, hogyan nyíljanak meg. Viszont fantasztikus az a hozzáállás, hogy akarják. Szóval nem jelent nehézséget, hogy megmozgassam őket. Persze ugyanannyi energiát kell belefektetnem az ő tanításukba, mint a hollandiai diákok tanításába, de amott rengeteg idő, vagy mondhatnám az idő nagy része arra megy el, hogy motiváljam őket. El kell nekik magyaráznom, miért teszem ezt vagy azt a mozdulatot, el kell érnem, hogy megbízzanak abban az irányban, amerre vinni akarom őket. Ez egyfelől nagyon nehéz, másfelől viszont nagyon jó, mert szeretem, ha a diákok kérdéseket tesznek fel. Azt akarom, hogy gondolkodjanak, hogy kérdezzenek. Tehát a hozzáállásban és a motivációban rejlik a legfőbb különbség: az orosz diákok magukba akarják szippantani az információkat, a holland diákok pedig előbb meg akarnak bizonyosodni az információ milyenségéről.
– Hány éves diákokkal dolgozol?
Gál Eszter: Különböző korosztályokat tanítok, azok a lányok, akiket tegnap láttál, 14 évesek. 2000-ben kezdtem el őket tanítani, tehát akkor még igen fiatalok voltak. De azok a diákok, akikkel az egyetemen dolgozom, 16-17 évesek, azok között pedig, akiket Hollandiában tanítok, a legfiatalabb is 19 éves. És ez hatalmas különbséget jelent.
– Végül feltennék egy első látásra talán banálisnak tűnő kérdést, ami azonban óhatatlanul felvetődik működéseteket, munkátokat figyelve: létezik-e a tánc univerzális nyelve? Hisztek-e abban, hogy a tánc nemzetközi találkozópont lehet?
Lev Shulman: Úgy gondolom, hogy hiába mondjuk azt, hogy a tánc vagy a mozgás nemzetközi nyelv, ha közelebbről megnézzük, úgyis különböző modelleket fogunk találni. De ezek a különbségek nem halott szabályok, hanem nagyon is fontosak. Ahogy a fehér szín lehet a gyász színe az egyik kultúrában, míg egy másikban az esküvőé vagy az örömé.
Gál Eszter: Dolgoztam egy Global Dance nevű fesztiválon, később pedig a Danzmesse című hatalmas nemzetközi táncformációban, és ott állandóan azt a közhelyet ismételgették, hogy „a mozgás nemzetközi”. De nézd csak meg azt, hogy milyen hihetetlenül sokan táncolnak a világon, milyen sokan akarják magukat a test mozgásával kifejezni. Azt mondják, hogy nincsenek határok. Nem tudom. Mostanában már jelentős az információáramlás, tulajdonképpen van fóruma a táncnak, ami azonban mérhetetlenül nagy, és hiányoznak a határozott bejáratok vagy találkozási pontok. A táncra nagyon nagy hatása van a kultúrának, de magáról az adott kultúráról sokszor nem sokat tudunk. Manapság például egyre inkább számolnunk kell az ázsiai társulatokkal. Ázsia egy hatalmas világ és most igyekeznek nyitni és megmutatni magukat, de mi nem is nagyon tudunk róluk. Szóval nemzetközi nyelv? Igen is, meg nem is...
– A nyelv kérdése a Blink című előadásod kapcsán is felmerülhet, hiszen ott a szlovák és az uruguayi táncos is a saját nyelvén beszél a másikhoz tánc közben...
Gál Eszter: A nyelv nagyon érdekes dolog. Tulajdonképpen a produkcióban először elveszítjük a szavakat, azok mögé megyünk, aztán visszatérünk hozzájuk a mozgás felől. Érdekes, ahogy a fizikális és a verbális összekeveredik. De arra is felhasználom a nyelvet, hogy átalakítsam a testet, átalakítsam a kifejezést, átalakítsam a fizikalitást.
– Mind a MU Színházban bemutatott M5, mind más előadások színlapján az szerepel, hogy produkció: Lev Shulman. Mennyiben takar e meghatározás produceri munkát és mennyiben művészeti közreműködést?
Lev Shulman: Mind az iskolában, mind az egyetemen több szinten végzem a munkámat. Egyrészt producerként dolgozom, hiszen az Iskola összes előadásához, a fesztiválokhoz, a központ összes rendezvényéhez mi magunk szedjük össze a pénzt munkatársaimmal. Másrészt viszont az egyetem és az iskola a programját is mi állítjuk össze, mi döntjük el, hogy milyen tanárok tanítsanak.
Gál Eszter: Én például úgy kerültem oda, hogy a holland igazgatóm ajánlott be Levnek, elmentem egy próbatanításra, majd később visszahívtak. Amikor Levvel együtt dolgoztunk, nagyon sokat beszélgettünk a darabról is, merthogy nagyon eltér a gondolkodásunk. Például filmeket néztünk együtt, és elemeztük, tehát egyáltalán kezdtünk mélyre menni, hogy mit jelent számára a színház, és én mit szeretnék. Ugyanakkor egy nagyon komoly produceri munkát is látok Levtől. Valóban az a helyzet, hogy reggel kilenctől este tízig bent dolgozik az iskolában, ami tulajdonképpen egyetlen egy 6x11 méter hosszú stúdió, lent a pincében. Ebben a stúdióban működik az iskola és az egyetem is. Reggel Lev veszi le a lakatot az iskoláról, és amikor vége van az utolsó balettórának, ő zárja azt.
08. 08. 6. | Nyomtatás |