Helycserés táncadás

Deluxe Joy Pilot (Az érzékiség luxusa) – Felix Ruckert Company

A közönségbevonás különösen magas fokon szervezett, eszmeileg alaposan megtámogatott példáját nyújtotta magyarországi bemutatkozó előadásán a német Felix Ruckert társulata. A Trafó terét, a színházi teret újszerűen – de nem példa nélküli módon – használó előadásuk, a Deluxe Joy Pilot (melynek címe nem kis kihívást jelentett a fordítóknak, kik azt szellemesen Az érzékiség luxusára magyarították) saját terében él: a befogadóhely hagyományos nézőtér-színpad viszonyait elveti. Az érzékiség luxusát ugyanis körbe kell ülni, állni, heverni, mintha szabad térben – akárha tábortűznél – zajlana. A „tüzet” jelen esetben a táncosok izgalmas, tehetséges, gyakorta néhány centiméter közelségből élvezhető mozdulatai jelentik. A mozdulat lobogását övezi Ruckerték bevonó-beavató (keret)játéka.
Halász Tamás

A vendégjáték szórólapján, „használati utasításán” egy talányos, rejtélyes fényképet találunk (melyen maga a társulatvezető bújik egy ágyon heverő alakhoz, aki kezét kissé tehetetlenül lógatja oldalt), illetve egy „játékszabály” címet viselő, gyakorlatias szöveget. Utóbbi három pontban ismerteti, hogyan kapcsolódhatunk be a „nagy játékba”.
Felix Ruckert két évtizedes pályafutása imponáló részletekben gazdag. 1982-től tíz éven át végezte tanulmányait Berlinben, Essenben (Pina Bauschnál), majd Párizsban és New Yorkban. 1992-től három évig Bausch társulatának tagja, de már a ’80-as évek elejétől jelentkezik önálló koreográfiáival. Első jelentős visszhangot kiváltott munkájának, a Cutnak 1992-es párizsi bemutatója botrányt kelt: a közönségbevonó, interaktív játék felfokozott szexuális töltete provokálja a közönséget. Ruckert önálló koreográfusi munkája mellett táncosként is intenzíven dolgozik. Wupperthali éveit megelőzően fiatal német és francia alkotókkal működik együtt (például Wanda Golonkával vagy a montpellier-i nemzeti koreográfiai központot, a CCNM-et évtizede vezető Mathilde Monnier-vel). 1992-től Pina Bausch számos, kiemelkedő fontosságú koreográfiájában táncol (többek közt a Tavaszi áldozatban, a Palermo, Palermóban). Társulatát, a Felix Ruckert Companyt 1994-ben Berlinben alapítja meg. Függetlenné válását követően az együttesének készített különös koreográfiáival vív ki komoly szakmai elismerést. Hautnah (kb: Közel a bőrhöz) című előadása – melyet a híres berlini táncstúdió, a Block 11 felkérésére készít el – szólótáncok sorozata, „szóló-nézők” számára: a két évvel később átdolgozott előadás egy csapásra világhírűvé tette alkotóját. A szeparált doboz-terekben folyamatosan játszó táncosok közt vándorló, melléjük telepedő magányos(!) néző rendkívül meghitt helyzetbe kerül, szinte egyenrangúvá lesz az előadóval, aki megérinti őt, beszél hozzá, táncol vele  – mindezt tanúk nélkül, egyszerre mindig csak kettesben, mellőzve a tolakodást. Az előadás – melyet Ruckert máig repertoáron tart – közel kétszázötven alkalommal volt látható világszerte, a New York Times 1999-ben beválasztotta az év tíz legfontosabb táncelőadása közé. A társulat rendkívül termékeny vezetőjének irányításával, egy évtized alatt huszonöt önálló koreográfiát, átdolgozást, hosszabb-rövidebb produkciót mutatott be: ezek majd’ mindegyike az előadó és a befogadó közti interakciót vizsgálja. Ruckert legutóbbi, Secret Service című koreográfiájának (amelyet ő maga a szexualitás földalatti utazásaként definiál, és „nézői” bekötött szemmel élik azt végig) színlapján Susan Sontagot idézi: „A művészet csábítás, és nem erőszak. A művészet nem fejtheti ki vonzerejét a megtapasztaló alany bűnsegédlete nélkül.”
Az érzékiség luxusának említett szórólapján olvashatjuk: három különféle alkalmatosságon elhelyezkedve, azok közül választva, önkéntesen dönthetünk arról, milyen mértékben hagyjuk bevonatni magunkat az előadásba. A Trafó teréből a nézőtéri tribünök nagy részét kihordták: belépve elsőként a tér hirtelen támadt mélysége szembetűnő. A látvány, mely elénk tárul, kusza, váratlan és meglepő. A terem hagyományosan színpadnak használt feléből két sarkot magas, fémvázra feszített textilből kialakított, belülről finoman megvilágított paravánok foglalnak el. A két, szabálytalan formájú, jéghegyre emlékeztető építmény semmilyen funkciót nem kap, viszont igen látványos. A tér közepe üres és ormótlan, kövér gumibútorok övezik. A kék felfújható ülésekből kétfélét látni: háttámlás és puritánabb (kényelmetlenebb), puffszerű változataik sorakoznak szorosan egymás mellett. Aki ezekre ül, a kiadvány szerint „nem tervezi, hogy részt vegyen az eseményekben”, de jól akar látni. A kakasülőn és a megmaradt, lépcsőn megközelíthető, néhány „eredeti” nézőtéri széksorban helyet választók tisztes távolból a tér egészére látnak rá. A térben ágyakat is elhelyeztek, mégpedig kétféle méretben. Ezek voltaképpen magas palánkra, egyfajta katafalkra helyezett szivacsok. Aki a nagyobbakra kapaszkodik fel, „alkalomszerűen részese lehet a darabnak”. Az öt példányban kihelyezett kisebbeket választók pedig „teljes mértékben részt vesznek a darabban, habár ehhez semmilyen speciális koreográfiai tudás vagy mozgás nem szükséges.” A kiadvány megjegyzi: „Ez a választás egy nagyon különleges, ritka élményt kínál a darab befogadóinak.” A térben mindezeken kívül még két dobogó is található, egymással átlósan szemben elhelyezve: egyiken teljes felszerelésével övezetten a technikus, másikon a darab zeneszerzője, Christian Meyer és keverőpultja látható. A pulton egy furcsa, érzelmes tárgy: finom fényekkel világító, színváltó művirág csokor-szobor.
A táncosok a megbolondított tér számtalan zegzugából lépnek elénk. Összesen tízen vannak, de összeszámolni nem könnyű őket menet közben. Alkatra, arcra, termetre nagyon különböző embereket látunk: semleges, mégis finoman egyéniségüket konkretizáló öltözetet viselnek. Rájuk pillantva az ember úgy érzi, pár szóban, mondatban viszonylag könnyen össze tudná foglalni, kik lehetnek ők. Elénk lép és finoman mozogni kezd egy hófehér ruhás, gyönyörű, spanyolos arcú lány, egy nagyon alacsony, borzas hajú, kelet-ázsiai fiú, egy törékeny, talán indiai és fekete-afrikai vegyes házasságból született, kecses fiatal nő, egy kopaszra borotvált, egyszerre ijesztő és érzékeny mozgású fiatal férfi és így tovább. Köztük járkál egy idősebb, csokornyakkendőt-inget viselő, délceg tartású, fényes-kopaszra borotvált úr, aki ceremóniamesternek, koordinátornak egyszerre tűnik: természetesen ő maga Ruckert.
Lassan indul a darab. A finom, testi (szív) hangokat imitáló zene lelassítja a kapkodó elmét, lecsitít és ellazít. A táncosok felmérni látszanak a terepet, figyelmesen, tapintattal ismerkednek a „ma esti felhozatallal”, ahogyan mi is fürkésszük őket. Odalépnek a szóló-ágyakon fekvőkhöz, vagy az üres ágyakra választanak a vállalkozó kedvűek közül. Táncot elég sokáig nem látunk. A fejét továbbra is meglepetten forgató közönség mozgása vagy mozdulatlansága, az arcok, a civil testtartás ugyancsak a darab eklatáns részének tűnik. A táncosok különböző felállásban lépnek a színre, elénk: mintha valami minimalista vándorcirkusz porondját ülnénk körbe, ahol a kis kompánia tagjai egyazon estén különböző szerepekben tűnnének fel újra meg újra. Ruckert táncosainak mozdulatai expresszívek és absztraktak: nem mesélnek semmiről, de indulatokat, hangulatot, olykor intenzív feszültséget teremtenek. Elsősorban az által, hogy rendkívüli közelségből követhetjük azokat. Az előadók folyamatosan szerepet váltanak: aki az imént még a színpad közepén táncolt, az most egy ágy mellett áll, és az azon fekvő önkéntest masszírozza, simogatja, mozgatja finoman. Egy táncos néhány perces jelenését követően, valamelyik nagy ágy tetején szorosan egymás mellett ülő-heverő nézőcsoport ölébe fekszik. A kis ágyakon elhelyezkedők maguk döntenek róla, meddig maradnak (a kiadvány szerint egyáltalán, bármikor, bármilyen helycsere megengedett). Ha valaki úgy dönt, távozik, mert fektében valóban nem lát semmit az előadásból, a táncosok az önkéntesek nagy heverőiről hoznak helyette újabb beavatandót. Mindeközben középen igencsak váltakozó intenzitással folyik az „előadás magva”. Rövidebb szólók, kettősök, össztánc zajlik a szemünk előtt. A táncosok mozdulatai szépek, kidolgozottak, okosak. Felvillanyoz minden gesztusuk. Bár semmiféle konkrét, megfogalmazható, azonosítható helyzetet nem ábrázolnak, mégis olyan érzésünk van, hogy egy összefüggő folyamat mozgásképeit látjuk. A lendület, az indulat apró elemei tetszetős egységgé forrnak össze. Lebilincselő e szokatlan közelségből követni kifinomult, mégis szenvedélyes mozgásukat. Ruckert darabjában természetesen nem a táncé az abszolút főszerep. Ilyen értelemben érdemes két párhuzamot is vonni ugyanebben a térben korábban látott előadások irányába. Frenák Pál KáOsz című munkájában volt hasonlóan meghatározó szerepe a térhasználatnak, és még erősebb a hasonlóság Ruckert előadása és a közelmúltban másodszor is nálunk járt Joel Borges együttese, a Compagnie Ixkizit Igaz, mégis hamis (Vrai tout comme faux) című produkciója között. A befogadás rendkívüli körülményei (előbbinél kávéházi asztalok mellett ülve, másiknál hatalmas felfújt gumimedencék közt szabadon sétálva) legalább olyan meghatározó helyzet-élményt nyújtottak, mint az Az érzékiség luxusa esetében volt megtapasztalható.
Az est folyamán bevont nézők mind közelebb kerültek a tulajdonképpeni előadáshoz. Az őket masszírozó, simogató táncosok egyre intenzívebben mozgatták, emelgetni, próbálgatni kezdték testüket, sőt birkózni kezdtek velük (erre aztán ki-ki vérmérséklete, „választott szerepe” szerint reagált). Társakat hoztak melléjük (egy fiút valóságos „lány-halommal” borítottak el: a hanyatt fekvő néző testére és teste köré egymás után fektettek fel újabb önkénteseket). Volt, hogy a bevont civil hirtelen megfeledkezett róla, mit szabad neki ott és akkor – de ez a rizikó úgymond „benne van a helyzetben”. A mi esténken egy megvadult leányzó hirtelen felugrott az ágyon, és az éppen felgyorsuló zene ritmusára technoparty go-go girljeként kezdett szenvedélyes végtagdobálásba, de a helyszínre érkező táncosok végül finoman és hatékonyan lecsendesítették.
Az egyre sűrűsödő táncanyag számos izgalmas pillanatot hozott: a színpadi játszmák mind kiélezettebbek lettek. A táncosok mozdulataiban folyamatosan fokozódni látszott a szenvedély, az indulat. Egyre közelebb kezdtek játszani a nézőkhöz, néha már finoman meg is érintve őket. Egy szőke táncosnő – elvétve a lendületet – egy néző térdéhez vágódott, majd mosolyogva a férfire nézett, megsimította a karját, és visszaröppent a játéktérbe. Ruckert mozgó emberkiállítása e „kalkulált rizikó” miatt jelentett egyedi élményt. A közönségbevonás fokozhatatlan volta miatt számos néző számára afféle kultuszelőadássá emelkedhetett munkája. Az intimitás és a partneri játék nyomán, általa beágyazottan még az olyan kihívó és – még mindig – provokatívnak számító pillanat, mint két férfitáncosnak hosszú csóktól egymás szájából való lélegzésig eljutó, különös, intim kettőse sem tűnt talán oly meghökkentőnek. A vállalkozó nézők végül eljutottak a legbelső körhöz: a táncosok közt, a koreográfia „belsejében” találták magukat. A fülbe súgva instruáló táncosok finoman, gyengéden, máskor kihívó játékossággal vették körül őket. A passzív, riadtan merevvé váló civil testeket izgalmasan, ötletesen vonták be a játékba. A valamennyi táncost színre hívó, több „beletapsoló” által (némi joggal) záró képnek gondolt jelenetsort követően a finom, spanyol-arcú, fehér ruhás táncosnő és Ruckert feszült kettőse zárta valójában a koreográfiát, az estet azonban nem: a szín közepére bevitt öt „ülőballonhoz” vezetett és leültetett utolsó öt néző a táncosok segítségével beszélgető partnert választhatott magának, immár a teljes nézői spektrumból. A feloldásnak, a valóságba simulásnak szánt jelenet (és az előadás) végén a kijelölt, rendhagyó játéktér megtelt civilekkel. A táncosok észrevétlenül elvonultak, tapsra nem volt lehetőség, a színházterem ajtói kinyíltak.
Különös, kicsit talán érzelmeskedő, de alapvetően tiszta és tiszteletreméltó szándék által vezérelt estjén Felix Ruckert sokaknak szerzett feledhetetlen élményt. Az érzékiség luxusa bizonyos értelemben évtizedekkel reptette vissza a múltba nézőjét. Az előadás kicsit talán könnyen hatásos, intim, de tolakodónak nem nevezhető világa gyorsan utat talált a szívhez. A szereplővé, valódi részessé vált nézők mintha szívélyes beavatási szertartáson mentek volna keresztül. Magam sem felejtem el, hogy egy pillanatban azt vettem észre, hogy Ruckert egyik legragyogóbb táncosa, egy piros ruhás, fiatal férfi szenvedélyes mozdulatsort követően, a padlón elnyúltában egyszerre a szemembe néz. Azt sem, ahogy a törékeny, színes táncosnő egy percre – remek szólóját követően – kismacskaként a lábamhoz gömbölyödik. Ruckert megszállottan kutatja a réseket, repedéseket, befalazott átjárókat, melyeken keresztül össze próbálhatja kötni néző és befogadó jobbára hermetikusan elzárt világát. Az érzékiség luxusa ideologikus színház, eszmei alapja kézenfekvő, újra és újra feldolgozni, kipróbálni, demonstrálni, metaforákká, hasonlatokká alakítani, sűríteni vágyott közhely: a helycsere, a valódi találkozás játékos és befogadó közt lehetséges. Más kérdés, hogy e lehetőség izgat-e valakit, vagy sem.
08. 08. 6. | Nyomtatás |