Alkimisták a szemétdombon

A Hólyagcirkusz Társulat öt éve

„Színházi zenéről akkor beszélhetünk, mikor a színészek a színpadon zenélnek.”
Vidovszky László

Ötéves fennállása alkalmával új bemutatóval jelentkezett a Hólyagcirkusz Társulat, de hogy az ünneplés teljes, a leltár pedig kész legyen, egyhetes fesztiváljukon szinte teljes repertoárjukat végigjátszották, demonstrálva-összegezve azt az utat, melyet a társulat az új előadásig, a Bohóc Bibliáig bejárt. A programot kiegészítendő a közönség a társulatvezető Szőke Szabolcs akvarelljeit is megtekinthette: a Stúdió „K” otthonos terében kiállított képeken az előadásokban megismert jellegzetes bohóc-zenész-színész karakterek köszöntek vissza, míg a produkciókat követően több estén koncerttel zárult a program (Szőke–Monori gadulka-duó, Benkő–Szőke–Tóth-trió), jelezve a társulatvezető alapvető (etno-világ)zenei irányultságát. (A december 18-i közönség ezen túl, bonusz meglepetésként, egy nagyszerű roma-trió rögtönzött koncertjét élvezhette a kocsmában.) Szőke Szabolcs színházában oly fontos másik két múzsa így ölelte körbe térben és időben az előadásokat, s így tette teljessé a fesztiválhangulatot.
Pap Gábor


A felütés

A Bohóc Biblia tere eklektikus: a háttér két kapuja a középkori passiójátékokra utal (fontos üzenet, hogy az Úristené zárva, az Ördögé viszont nyitva van), míg előtte, hozzánk közelebb, alkalmi takarásként festett kulisszafelhők – mint a reneszánsz hagyomány örökösei – tárulnak elénk. Ezek azonban, a hagyománytól eltérően nem illuzórikusak és perspektivikusak, inkább a gyerekkönyvek illusztrációit idézik. Közvetlenül előttünk egy hosszú sáv cirkuszi porondként választja el a színpadot a nézőktől. Az elhatárolást viszont erősen idézőjelbe teszi, hogy, belépésünkkor e keskeny peremen ül, nekünk hátat fordítva, a teljes társulat (mikor mindnyájan helyet foglalunk, a dolog úgy hat, mintha ők is a nézőtérhez tartoznának). Egyszer csak Szőke feláll, előremegy, és a keresztre feszítés mozdulatát imitálja, megint csak háttal. Igazán mondhatna valamit, talán azt, hogy: „Atyám, mért hagytál el engem?” Csakhogy mozdulata a tehetetlenül széttárt karok gesztusába megy át, s az elvárható szakrális mondat helyett Szőke darabnyitó szövege: „A közönségnek nem illik hátat fordítani.” Ahogy megfordul, Istenfiúból Atyává változik, s így, Úrként instruálja a darab szakrális-allegorikus jelmezbe öltözött figuráit: az Angyalt, a Halált, az Ördögöt, Akárkit és Akárkinét (!) stb. (talán Calderon Az élet álom című darabja adja a mintát színház és Biblia ilyetén összecsengetésére); azt hihetjük, korán jöttünk, ez még csak a főpróba. Az instrukciók egyszerűek, nem szaknyelven szólnak, a hanghordozás majdnem civil, a hangulat a naiv népi játékok készülődését idézi. Szőke pedig kétszeresen is leveszi maszkját: nemcsak a később vissza-visszatérő Jézus szerepéből bújik ki hirtelen, de Úristenként is inkább önmagával, civil énjével, a társulatvezetővel azonos. (A későbbiekben a társulat erős karaktereket alig emelt, civil jelenlétekkel váltó játékmódja is a vezető „felütését” követi.) Az enyhén blaszfém nyitás kesernyés humora kicsit az egész hetet előlegezi: nincs olyan szakrális pillanat, nincs oly parnasszusi magaslat, amelyet ne lehetne bohóctréfa alapjává tenni. Ugyanakkor fel kell adnunk a bohócsághoz tapadó sztereotípiáinkat is, hogy a jellegzetes buffo karakterek vaskos humora mellett felfedezhessük az arlechinói melankóliát, az álarc, a festék mögött felsejlő emberarcot, mely Watteau nevezetes képe óta kulturális ikonjaink között szerepel. A Hólyagcirkusz Társulat különböző korokra és alakokra hangszerelt játékainak nem is oly rejtett főtémája ez.

Hadüzenet a történetnek

Aki nyomon követi a társulat működését, megszokhatta már, hogy Szőke Szabolcs sosem mesél történetet, sőt, jószerével még jelenetekként sem aposztrofálhatjuk az előadások különálló részleteit. Nehéz ezért a hagyományos irodalmi-dramaturgiai klisék felől megközelíteni e játékokat, hiszen, miközben a szövegek szintjén valódi kulturális relikviák – Bernhardt, Beckett, Garcia Lorca – szólnak, a háttérben nincs egységes drámai alapanyag. A Bohóc Bibliában már a szöveg szintjén is tombol az eklektika: Parasztbiblia, Jedermann-parafrázis, commedia dell’arte szövegkanavász, saját betoldások, Tragédia-utalás Ádám álmáról – csak néhányat ragadtam ki az általam felismerni vélt forrásokból. Ezek után egyértelmű, hogy a többi előadáshoz képest leginkább epikus alaptónusú bibliai történet is szándékoltan bomlik epizódokra: a megidézett jelenetek hatalmas ugrásokkal következnek egymásra. A nyitást követő bűnbeesést rögvest Lázár feltámasztása követi, az utolsó vacsorát egy Jedermann-szerű kommentárral kiegészítve „tálalják fel” nekünk: a Halál az ifjú Bolondnak ecseteli az ember magárahagyottságát a végső pillanatban. Mindezt tovább oldja a témához alig kötődő commedia dell’arte stílusú háromszög-jelenet, mely csak végeredményében tragikus, a Halál maga fűrészeli el az ágat a gaz csábító alatt, s jöhet a nagy haláltánc. A végén, egy krisztusi korra vonatkozó rövid szentenciát követően, a keret is bezárul: a társulatvezető helyett a jövő nagy reménysége, a Halállal kvaterkáló Bolond feszül keresztre.
A szerepek felől tekintve sem tisztul lényegesen a kép. A nyitó és záró pillanat arra utal, hogy egy (talán commedia dell’arte) társulat foglalkozik a nagy történet egyes elemeinek megjelenítésével, de a játék folyamán mindez feloldódik: a mítosz fő alakjai (Úristen-Jézus, Júdás, az Ördög) körül a szöveghez hasonlóan furcsa összekeveredettségben örvénylenek a középkori misztériumjátékok autentikus és kevésbé autentikus, szakrális és profán figurái (Akárki, Akárkiné, a Halál). Külön szálat, a népi hiedelemvilágot képviseli a jámbor falusi asszony (Homonnai Katalin), aki a folklór nyelvén közvetíti a történetet; illetve a Bolond (Rácz Attila), a szent félkegyelmű (keresztre feszülése mellett fehér ruhájának kék foltjai a kulisszafalakat idézve jelzik: ő van a legközelebb az éghez).

Mutatványok, számok sorjázása

Az eddigiekből talán kiderült: érdemes új szempontok után nézni a Hólyagcirkusz-produkciók, jelesül a most bemutatott Bohóc Biblia megközelítéséhez. Felmerül a kérdés: ha nem a hagyományos narratíva, hát mi tartja össze a produkciókban egymást követő epizódokat? A kérdés megválaszolásához hosszabb kitérőt teszek.
Mint mondtam, az előadások fontos sajátossága, hogy a színházi formából ismert szerkesztésmód már alapjában, a jelenetek szintjén feloldódik. A produkciók legkisebb értelmezhető egysége így nem a jelenet, hanem – a témától függetlenül mindig jelenlévő cirkuszi metafora révén – a szám, a mutatvány. Színházzá pedig mindez azáltal válik, amennyiben e számok, a cirkusz konvenciójától eltérően, vállaltan tökéletlenek, ügyetlenek, sőt szándékosan dekonstruáltak (gondoljunk a bohócszámokra). A cirkusz tolvajnyelvén a rontást pacc-nak hívják, s a társulat nem véletlenül szenteli egyik legerősebb előadását az efféle rontásoknak: Az utolsó pacc címlapján közölt kísérőszöveg akár ars poeticájuk is lehetne: „A mutatványok és a színpadi csillogás mögött, ugyanis mindig ott a lehetetlennel küzdő artista esendősége, sérülékenysége.” Szőke Szabolcs és társulata voltaképpen ezt a témát variálja a középpontba kerülő hősök változtatásával, legyenek akár a főhősök zenészek (Hólyagcirkusz, Zene-Katasztrófa) hajléktalanok (Keserű bolondok) vagy egy társulat színészei s az általuk eljátszott bibliai figurák (Bohóc Biblia).
A történetmesélés hiányával természetszerűleg együtt jár az is, hogy a részletek, számok önmagukban hatnak, óhatatlanul is azt az érzetet keltve, hogy nincs előrehaladás, nincs fejlődés. Zenei hasonlattal élve az előadások építkezése a klasszikus-romantikus hagyományból ismerős témafejlesztő előrehaladás helyett sokkal inkább a (Szőke által anyanyelvi szinten „beszélt”) archaikus zenekultúrák repetitív szerkezetére hasonlít. Szőke Szabolcs ebben a tekintetben akár trendi figura is lehetne: a Nagy Narratíva helyett csupán ötletei, témái, fölskiccelt figurái vannak, és ezeket sem fejleszti, pusztán elénk tárja, felmutatja őket. Ez a szerkesztési megoldás azt erősíti, hogy maguk a figurák sem jutnak előre: az előadásokban megjelenő bizarr alakok, zenészek, bohócok, színészek, hajléktalanok és ezek lehetséges keresztezései kivétel nélkül egy meglehetősen deprimált létállapot hordozói: egyhelyben topogásuk, sorsuk kilátástalansága e mozdulatlan „zenei” szerkezet révén válik a formán túlmutató, nagyon is konkrét üzenetté.

Figurák sorsa a tárgyak tükrében

Szőke, úgy tűnik, nagyon ért ahhoz, hogy a darabok középpontjába állított élethelyzeteket minden lehetséges akusztikus és vizuális eszközzel felerősítse, vagyis az erősen kreált, néhol szürreálisan elemelt, néhol éppen dekonstruált tárgyakat, kellékeket a játszó személyek sorsára vonatkoztassa: a Keserű bolondok hajléktalan hőseinek háton hordott, hatalmas dobozai egy-egy házat formáznak ablakkal, ajtóval, tetővel. Belül pedig gyertyák égnek a karácsonykor használatos kis porcelán-kunyhókra utalva, egyúttal a szereplők számára elveszett, csak emlékezetükben „hordott” otthon képét felidézve. Máskor a figurák metafizikai kiszolgáltatottságának megjelenítéséhez a bábszínház eszköztárát hívják segítségül az alkotók. Beckett Katasztrófa című (a diktatúra működését színházi helyzetre transzponáló) darabjában a rendező úgy instruálja a színészt, hogy az csak az asszisztens révén mozdulhasson meg. A Beckett-műre épülő Kontrapunkt című előadásban a tér előzetesen elkészített makettjét látjuk, melybe a rendező (Hegedűs Tibor), diktatórikus fellépésének szépen elemelt jeleként, cigarettája füstjét fújja bele, homályba vonva ezzel a tér és a színész kicsinyített mását. A Bohóc Bibliában ez a metafora folytatódik: a bűnbe eső emberpárt előbb élő mivoltában, majd bábként látjuk: a bábok föntről, nyakuknál fogva (!) vannak fölfüggesztve: tehetetlenül ringó tagokkal válnak az őket mozgató, cirkuszigazgatónak öltöztetett Ördög passzív játékszerévé, hogy a jelenet végén saját madzagjuk pórázán vigye ki őket a csábító. (Szép rím, hogy az Ördögöt ugyancsak Hegedűs Tibor alakítja.)
A zenész-sorsok megjelenítésekor a fentebb említett „sérülékenység” ábrázolása válik különösen erőssé: itt érezhető a legnagyobb távolság egy-egy szám (itt természetesen zene-szám) ideális formája és a tényleges megszólalás között. A zenész lefokozott létállapotának megjelenítése érdekében Szőke a muzsikus legfőbb eszközéhez, a hangszerhez nyúl: miközben a vonós hangszert bizonyos elemire (a húrra, vonóra, valamint húrlábat helyettesítő, társulatának nevet adó „hólyagra”), vagyis csonvázára redukálja, megfosztja azt két legfőbb attribútumától, materiálisan a korpuszától, érzékileg pedig hangjának szépségétől. (A létrejött alkotmány csúf, nyüszítő hangot ad.) A Hólyagcirkusz, illetve a Zene-Katasztrófa előadások szereplőit közvetlenül jellemzi az, ahogy „instrumentumaikkal” reménytelen küzdelmet vívnak a hangzásért: az etűdszerűen megszólaltatott emblematikus idézetek (Beethoven Örömódája, vagy épp a magyar Himnusz) úgy hatnak, mint egy szemétből guberált patinás porcelánváza maradványai. Az utóbbi előadás méltó mottóját az alkotók – Szőke Szabolcs mellett Spilák Lajos – nem véletlenül a „szövegkönyvíró” Thomas Bernhardttól veszik: „A kultúra egy szemétdomb, amelyen megterem a színház és a zeneművészet, de akkor is szemétdomb...”

Hangzó tárgyak

A legjellemzőbb „hólyagcirkuszos” hatást – a játékok tárgyi-vizuális és az instrumentális-akusztikus síkjának összekötése révén – Szőke Szabolcs a térben használt kellékek akusztikus lehetőségeinek kiaknázásával éri el. Az előadásokban szereplő tárgyak ugyanis szinte kivétel nélkül képesek a hangadásra (a szó kettős értelmében instrumentumok, eszközök és hangszerek egyszerre), vagyis kellékből hangszerré minősülnek át. A Keserű bolondok Nyomorék Mozgásművésznőjének (Deák Varga Rita) mankójába például citerát szereltek, a Biciklista (Spilák Lajos) kerékpárján a kormány és ülés közti átívelés üreges csövét a színész fuvolaként szólaltatja meg, míg a kirekesztettekről szóló játékot „megálmodó” Utcaseprő, Szőke Szabolcs, seprűjéből hozza létre szokott hólyag-violinját. A darab folyamán ezek az átalakulások valódi dramaturgiai értelmet nyernek: a megtalált-létrehozott hangszerek nem jelentenek kevesebbet, minthogy valódi dialógus alakulhat ki a térben elszórtan létező magányos, hajléktalan alakok között – a zene nyelvén. A verbálisan elhangzó szövegek ugyanis inkább a megértés ellen, egymás mellett elbeszélő monológok soraként hatnak: a zenei sík így valódi reménysugár a sikeres kommunikációra. (Nem véletlen, hogy a legzárkózottabb alak, a Kutyaálarcos Részeg jellemző kelléke a fülére aggatott walkman: ezzel teszi süketté magát környezete hangjaira.). A példából látható: az egyes tárgyak hangkeltő képessége vagy hangzóvá tétele azt eredményezi, hogy bármilyen színészi impulzus (akció-mozdulat) elindíthat egy zenei folyamatot, mely aztán kiterebélyesedik: a társak különböző hangzó eszközeik révén szállnak be a hangfolyamba, de közben – a színházi kontextus által – részévé válnak a drámai szituációnak is.
Itt jutunk el az elemzés kiindulópontjaként feltett kérdés megválaszolásához: a Hólyagcirkusz Társulat előadásai a tárgyi világ hangszerként való működtetésének és szituációba olvasztásának eljárása révén szerveződnek egységgé, ez a meghatározó „nyelvi” elem teszi előadásaikat összetéveszthetetlenül egyedivé. Szőke Szabolcs törekvése egyértelmű: túlemelkedni a színpadi muzsika aláfestő, illusztratív funkcióján, s valódi drámai szerepet adni a hangoknak. Művészi „vegykonyhájában”, ott, ahol a színi és hangszerjáték szituációja összeérhet (ha tetszik: a bernhardti „kulturális szemétdombon”) a múzsák frigyre lépnek, s létrejön a nevezetes konjunkció: a művészeti ágak összeolvadása.

Az összeolvasztás dramaturgiája

A Bohóc Bibliában az alkotók virtuóz fokra fejlesztik e technikát: a haláltánc-epizódban a Halál egy dróttal fűzi össze a darab figuráit, hogy mint a vadállatokat felvonultató idomár, a porond szélén sétáltassa végig őket. A drót a köcsögduda elvén működtetve (nedves ujjal megszólaltatva), a ráfűzött konzervdoboz révén érdes, fülsértő hangot ad. Az Ördög olyan talicskát tol, melynek kereke egy kereplő. A felvonulás harsonás Angyala (Kuncsner Mónika) és Jézus mint pantocrator az Apokalipszist idézik: utóbbi a végítélet egyik lovasaként érkezik, s egy bottal úgy üti a falovára szerelt húrt, ahogy Gyimesben az asszonyok a gardont. A kialakuló csontzene drámai mélységét az adja, hogy bentről, a helyzetből, a színészek akciói révén keletkezik, s a halál közelébe kerülő ember jajkiáltásának hangszeres behelyettesítéseként hat. (A gesztust előzménye Az utolsó paccból: a saját szögein játszó fakír – Szabó Domokos – vonóval megszólaltatott hangjai az artista saját nyüszítését helyettesítik, miközben a hagyományos hangszerekkel – harsonával, csellóval – interakcióba kerülő „szög-violin” pusztán egyik szólama a muzsikának.)
De Szőke Szabolcs ebben az előadásában már nem elégszik meg a létállapotok puszta demonstrálásával: az eddigieknél határozottabb dramaturgiai üzeneteket rendel a tárgyak megszólaltatásához. A bűnbeesés jelenetében Éva (Eszes Fruzsina) a kóstolás felett érzett örömében mókás ringásba kezd, mire a kezében lévő alma a mozgás hatására rumbatökszerűen zörgő hangot ad, s a megszólaló zeneszám kíséretévé válik: a férges almában ott csörög a sátáni Kígyó, hogy ritmikus alapját adja az emberpár vesztének. Részben ugyanerre a technikára épül az utolsó vacsora megjelenítése, mely az általam látott előadások talán legkiforrottabb epizódja, ezért részletesebben idézem a történéseket.
A Bolond (Rácz Attila), aki egyben a „társulat” színpadi segédje, behozza az utolsó vacsora asztalát, majd rövid pasziánszozást követően félrevonul a Halál-alakkal. Látszatra nem fél tőle: kezet fog és italozik vele, beszédbe elegyednek. Párbeszédük a Jedermann-történet szabad parafrázisa, mely a halálában magára maradó embert a Getsemáné kertben magára hagyott mesterhez hasonlítja. A kialakuló disputa a térben zajló másik akciósort kommentálja: az utolsó vacsora figurái jönnek maszkokkal, kezükben vízzel (eltérő mértékben) megtöltött pezsgőspoharak (ellentétben a Haláléval, akinek irreálisan nagy poharában ott csillog a vérre utaló vörösbor). Először a Jézus-alak szólaltatja meg a poharat: nedves ujjával körözve peremén. A hanghatás jeges atmoszférát kelt: a halál hidegét rajzolja. (A pusztán a húr érintésével megszólaltatott hasonló színezetű hegedű-hangot ezért nevezik „üveg-hangnak”.) Ezek után sorra megszólalnak a tanítványok más magasságra hangolt poharai is: a középkorból ismert kompozíciós eljárás, az ún. hoquetus-technika révén, a poharak külön-külön keltett hangjai adják ki a dallamot, mely az önkéntelen továbbcsengések folytán egyben harmonikus többszólamúságot eredményez. Ám, ahogy Jézust magára hagyják a tanítványok, hangjával is egyedül marad: csak a Halál – jóval mélyebb hangú – pohara cseng együtt az övével, kopáran. Kintről a szögek beverését halljuk. Végül csak a Bolond marad a térben: a poharak dallamát fütyülve viszi ki az asztalt, de előbb Jézus otthagyott maszkját saját maszkjára húzza (a gesztus a szerep átvételét előlegezi: mint említettem, a darab keretét képező végjátékban ő fogja ismételni a társulatvezető – írásom elején jellemzett – keresztfa-mozdulatát).

Szerepek és színészek, avagy a társulat önvallomása

Ha a Bohóc Biblia kapcsán nem is beszélhetünk következetes szerepkoncepcióról, azért (ahogy arra már többször utaltam) a darabot át- meg átszövik bizonyos „önéletrajzi” utalások. A nyitó és záró jelenet határozottan mutatja annak lehetőségét, hogy az előadást önvallomásként tekinthessük. (Ha az alternatív csoportok egzisztenciális gondjait, napról-napra, pályázatról pályázatra való létezését a hajdani vándortársulatok működésével összevetjük, az analógia nem is oly távoli.) Aki nem tudja, a szórólapok megtekintése alapján annak is nyilvánvaló például, hogy Szőke mellett Rácz Attila darabbeli figurája is a Hólyagcirkusz Társulatban betöltött kettős szerepére utal: több előző előadásban a színészi részvétel mellett munkatársként, külső szemként segítette a produkciók létrejöttét. De a társulat több más tagja is, kissé commedia dell’arte-módra őrzi szerepkörét, karakterét előadásról előadásra. Hegedűs Tibor kaján mosolyú (cirkusz/színház)igazgatójáról már szóltam. Nádasi László önfeledt mókázásának – Ripacsként – igazi előképe az áramot magán átvezető elektromos művész Az utolsó paccban. Spilák Lajos, a társulat szürke eminenciása, sok jellegzetesen szótlan és szomorú figura után bújt a Halál szerepébe, melyhez az igazi kulcsot jellegzetesen szenvtelen karaktere adja. Szabó Domokos szerepeit a megszállottság köti össze, legyen bár magányos részeg (Keserű bolondok), fakír (Az utolsó pacc) vagy vagdalkozó féltékeny férj (Bohóc Biblia). Eszes Fruzsinát oldalt ülő csellistából, mintha a társulat nevelte volna fel ragyogó szubretté: a Bohóc Bibliában méltó Akárkiné Szabó Domokos mellett. Jolly Jokernek tűnik viszont Homonnai Katalin, aki sok karaktert végigjárva jutott el a magától értetődő egyszerűséggel megformált Mesélőig. Az általa megszólaltatott naiv szövegek és mai hozzátoldások egyaránt tisztán csengenek a hangján. (Ha már a felsorolásba belekezdtünk, ne maradjon említés nélkül néhány, a társulathoz szervesen kapcsolódó művész, munkatárs: a Szárnyak Színházából ismert Deák Varga Rita, a Palya Beát felváltó énekesnő, Tóth Evelin, a színészi inkognitóját gondosan őrző harsonás, Kuncsner Mónika, a hangszereket készítő Lakatos László, valamint mindegyik előadás fénytechnikusa Fodor Gergely.)
Az egyéni teljesítményeken túl a társulat legfőbb erőssége mégis a csapatjáték. Az, ahogy az alternatív színjátszás egyre szürkülő mezőnyében kísérletezésük zsákutcáit, saját civil esendőségüket is vállalva képesek eredeti hangon megszólalni – játszva zenélni, zenélve játszani: primeren megfogalmazva, ez a „szemétdombi alkímia” lényege. 
Leírva egyszerűnek tűnik. Olyannak, akár a levegőben sikló légtornász könnyedsége. De Karinthy Cirkuszának főhőse is eszünkbe juthat, vagy József Attila nevezetes, töredékben maradt versének nyitó sora: „Isten itt állt a hátam mögött/ s én megkerültem érte a világot.”

Köszöntés

Ötödik születésnapjuk alkalmából, az illemtudó Úristennek és társulatának azt kívánom: amíg a közönség ott ül a hátuk mögött, legyen erejük néhány laza kört megtenni e sárgolyó körül!


Szőke Szabolcs: Bohóc Biblia
Hólyagcirkusz Társulat

Díszlet, bábok: Grosschmid Erik, Kő Boldizsár, Halasi György
Jelmez: Kovács Margit
Maszk: Mátékovics Móni
Világítás: Fodor Gergely
Munkatársak: Tóth Evelin, Kiss Katalin
Zeneszerző, rendező: Szőke Szabolcs
Szereplők: Szőke Szabolcs, Hegedűs Tibor, Spilák Lajos, Kuncsner Mónika, Nádasi László, Szabó Domokos, Eszes Fruzsina, Rácz Attila, Homonnai Katalin

Helyszín: Stúdió „K”
08. 08. 6. | Nyomtatás |