Éntelenítve

Csoportterápia – Bozsik Yvette Társulat

Talán illetlen dolog számon kérni egy darabon az előzőleg kinyilatkoztatott rendezői koncepciót, meg a túlzottan is rávezető címet, de mégis: Bozsik Yvette Trafóban látott bemutatója többet, valódibbat ígért minden eddiginél. Egyfajta bátorságot, színpadi és színpadon túli személyességet, amelynek merész, ám mégis elemelt megfogalmazásához Bozsiknak – vélnénk – egészen sajátos eszközei vannak.
Csoportterápia – mondja a cím, s talán kicsit meg is rémülünk tőle, de aztán, nyugi!, csak a csoport marad. Hiába, hogy itt a nagy alkalom. Hogy a csoport tagjai most elvileg egy az egyben megmutathatják magukat, hogy személyiségük, táncos kvalitásuk végre teljesen zöld utat kap, hogy kiszabadulhatnak szerepeikből, mondjuk ledobhatják az állatfarmbéli disznóbőrt vagy lópatát, s elmerülhetnek saját, külön bejáratú mélységeikbe, hiába a (majdnem) teljes előadói szabadság.
Péter Márta
Az előadók e ritka lehetőség birtokában is abszolút színpadi lények maradnak, játékosok a javából. Bizonyos értelemben foglyok. Semmivel többet, egyedibbet nem tudni meg róluk, mint korábban. Illetve a terápia emlékeként és annak nyomatékául(?) a darab elején, még a hófehér háttér előtt és ama „forró székeken” elmondanak magukról néhány dolgot. Többnyire banális tényeket, ismertetőjegyeket sorolnak, úgy mint: szeretem a táncot; szeretem a néptáncot; táncolni szeretek; szeretem a sört; imádom a szexet; Nyíregyházán születtem; van két kislányom stb. A barátommal élek – mondja aztán egy fiú. Végre! Valami lényeges a felszíni kaparászások után, gondolnánk, hiszen ebben már van egyfajta vállalás, de ettől azért még ez is csak egy tény marad, amelyet valószínűleg a szomszéd is tud, s amelynek felismeréséhez talán nem kell föltétlenül terápia. Aminthogy ahhoz sem, hogy valaki rádöbbenjen létbizonytalanságára. Egy lány azonban kevésbé konkrét dolgokról beszél, nevezetesen arról, hogy nehezen kezeli a konfliktusokat, türelmetlen és tudálékos. Ám hetykén, szinte könnyedén mondja ezt, tényleg, szinte önmagától függetlenül, mint egy iskolai színjátszó körben, s e távolságtartó felhanggal a kimondott szavak rögvest be is olvadnak a színpadi mikrotenyészetbe. Később sincs semmiféle jelentősége a vallomásoknak, mindenki hozza a szokott formáját, csak most nincs megágyazva a jeleneteknek, nincs alap, valós tematikai szervezőerő, amely igazgatná a műegészet, amely titkos szállal összefűzné a színpadi jelenségeket.
Valahogy úgy tűnik, mintha az előadók még hátrább vonultak volna önmagukban, mintha a terápiákon feltárt énrészleteiket színpadra lökve, s egyben éntelenítve, még erősebben óvnák láthatatlan mélységeiket. Nyilván teljesen ösztönös és természetes mechanizmus ez; ha veszélyben vagyunk, akár testileg, akár pszichológiai értelemben, biztonságosabb terepre kell húzódni. E belső folyamat eredményeképpen viszont a táncosok immár azt játsszák, amit megtudtak, vagyis amit már tudtak magukról, s amely tulajdonság e pillanatban tárggyá lesz. Ezért aztán ami az előadás előre kigondolt szellemi magvát adná, lényegében az előadáson kívülre kerül. Mi marad belül? Valami fényes hűvösség, ragyogó hidegség, mintha januárban feküdnénk ki napozni, meztelenül. S mi marad még a színpadon? Egyfajta szocializációs játékfüzér; találkozások és magány, páros és páratlan mozgásformációk, többnyire ismert szituációk, ismert mozdulatok, elfogadás, visszautasítás, öröm és gyötrődés, olykor csöndesebb változatban, máskor expresszív kiadásban. A színpadtérből manézst formáló fehér fal időről időre intenzív tavaszi színekbe borul, zöld vagy rózsaszín festi meg egész felületét – a ráhulló fénytől szinte világít, nyersen fluoreszkál. A fény játékait többnyire zenei váltás is kíséri (vagy fordítva). A hangzó anyagból közben „kiszól” a dekoratív tangó, a balkáni lánctáncok feszes ritmusát idéző részlet, s mintha a bolgár folklór urbánusra szabott változata is feltűnne a zenei kavalkádban. A táncosok pedig dolgoznak szépen és rengeteget, odaadással és nagyon profi módon, ahogy élvonalbeli kortárs együttestől várható, s ez akár önmagában is jó élmény lehet, ha nem több a várakozás. A bemutató előzményeként talán helyesebb is lenne terápiás csoport helyett tréning-csoportra gondolni: az érzékenységet fejlesztő T-csoportokban a részt vevő személy általában saját magáról és a többiekhez való viszonyáról tud meg valamit, verbális vagy máskor nonverbális eszközök (például mozgás, tánc, masszázs) révén. De mit tanul belőle most a néző?
Ha a „manézs” falára vetített rövidke film magával viszi, még ráébredhet valamire, terápia nélkül is.     

Csoportterápia
Bozsik Yvette Társulat

Videó: Novák Erik, Juhász Ottó
Koreográfus: Bozsik Yvette
Előadók: Jantner Emese, Krausz Aliz, Lisztóczki Hajnalka, Tokai Tibor, Vati Tamás, Vislóczky Szabolcs

Helyszín: Trafó
08. 08. 6. | Nyomtatás |