Plusz-mínusz

Pólusok – Trafó

Az, hogy egy fiatal koreográfus milyen úton és miként jut el addig, hogy rendszeresen dolgozhasson, nem csak szerencse dolga. Persze az is, de leginkább kitartó, állhatatos, szívós, következetes, alázatos, és szeretetteljes munka. És unos-untig csak munka és szinte kizárólag csak munka. Meg természetesen tehetség. De a tehetség is – ahogy a nagyapám mondta – elsősorban úgyis csak a munka. És sok más egyéb is, persze. Fantázia, ízlés, szellem, netán filozófia, lélek, hatni tudás, gyötrelem és gyönyör egyben, ami képes egy adott közösséggel kommunikálni. Az alkotásnak lételeme a felfokozott érzékelés, talán a hídugró vakmerő bátorságához vagy a beteljesülni kész szerelmi mámorhoz hasonlatos. Tápláléka a titok, az ismeretlen, a mindenkori létezés tapasztalata; eredménye, mint a pici gyermek, öntörvényű és érintetlen. Az alkotás folyamatának ezért mindig meg kell, hogy legyen az a termékeny magja, lelke, szelleme (végzetesen leszűkítő kifejezéssel élve: koncepciója), ami a fizikai megvalósulást táplálja, és nem lehet elég legyen pusztán egy ötlet, egy érzés vagy egy gondolat. Hogy miért nem?
Mi töltené meg élettel az álmot, a kitalációt? Mi hozna rendet az ábránd káoszába?
Bajna Zsóka

Idén a Műhely Alapítvány Pólusok című estsorozatán Nagy Andreát és Fejes Ádámot érte az a megtiszteltetés, hogy teljes erőbedobással koreografálhattak, miközben megkapták az ehhez szükséges anyagi, technikai, szervezési és dokumentációs segítséget.
Fejes Ádám Feminája és Nagy Andrea Angyaltere egyaránt a tiszta tánc (vagy szimfonikus „balett”), azaz cselekmény nélkül próbálnak cselekményes hangulatot teremteni. Láthatóan tehát a se-se között kell műfaji határokat vonniuk, ami egyébként azért lenne fontos, hogy végre egyedi „jelenségnek” értelmezhessük őket, és ne egy már meglévő műforma (pl. „kortárs” tánc) homályosan, vagy tágan megfogalmazott premisszái szerint ítéljük meg kiválóságaikat vagy gyatraságukat.
A modern tánc lényege ugyanis korábban (kissé leszűkítve persze) a balettel való szembehelyezkedésből állt. A klasszikus hagyományt mellőző tánc aztán sokfelé elágazott és sokféle eredményt hozott a nyugati táncéletben. De ezeket nem egy többgenerációs letisztulás és kanonizálás előzte meg (mint a balett esetében), bennünk elsősorban a kiemelkedő alkotók személyisége fogalmazódott meg. Vagyis a modern táncot az alkotókon keresztül volt érdemes nézni, egészen addig, amíg ki nem alakultak a stílusteremtő iskolák.
Mára már érezhető ennek a folyamatnak az elélettelenedése is: Magyarországon most nem létfontosságú valami ellenébe hatni, valamit tagadni vagy megreformálni. Szinte csak és kizárólag a nívós technikai felkészültség és az önkifejezés a tét. Vagy annak örve alatt valami más. Talán a pályán maradás, netán a megfelelés, rosszabb esetben a bravúros kiegyezés az esztétikus-divatos és az egyéni-alternatív megfogalmazás mód között. Mindenesetre manapság sem formai, sem eszmei megújítás, de még az erre való törekvés sem jellemző a modern magyar táncéletre (a kivételt talán az egyre inkább színháziasodó irányok képezik, de erre most nem áll módunkban kitérni). Úgy tűnik, mintha napjainkban a modern tánc kanonizálása folyna. Új balett születik, ami nem balett, hanem valami más?
Fejes Ádám három lány és egy fiú figuráját mozgatja előttünk úgy a térben, hogy képesek vagyunk mindvégig várakozásteljes állapotban maradni. Ezt nagyban segíti a megannyi levegőben hagyott találkozás, elvarratlan kapcsolat a négy szereplő között. Lebeg a valahová eljutás, a valamivé levés vagy egyáltalán a valamiféle fordulópont bekövetkezésének a lehetősége, de a tánc visszaérkezik a kezdő pillanatra, anélkül, hogy bármi is történt volna.
Fejes Ádám koncepciójában nyilván ez a kulcs: miközben a néző a lágyan dobbanó, pulzáló, és gördülésében meg-megtörő mozdulatsorozatokat és térvariációkat szemléli, elandalodik, és vár. Míg azonban a szép, fiatal, ám kifejezéstelen arcokon, a kifogástalanul rugalmas és engedelmes testeken legelteti szemét-lelkét, újból és újból ígéretet vél felfedezni, és ez őt némi izgalomban tartja.  A várva várt esemény azonban kitolódik, és végleg elhalasztódik. Vagy ez a történés maga: a megvárakoztatás?
Általánosnak mondható az a tendencia a kortárs táncban, hogy az alkotó kerüli a meseszerűséget, és az erre jellemző közérthető dramaturgiát, de már törvényszerűséggé emeli az iskolai tapasztalatok alapján megszerzett, modern technikai bázis alternatív használati lehetőségeit. Vannak rögzített, elsajátítható, virtuozitássá fejleszthető, bejáratott, mind nyelvezetében, mind szcenikájában megalapozott, bevált bravúrok, amelyektől nincs miért megválnia, hiszen nem akar kockáztatni. Amivel önmagában még egyáltalán semmi baj nem volna, ha nem érződne mögötte valami visszafogott, féktelen vágyakozás a rendkívülire.
Egyébként a Feminában rendkívüli a szerkezet tisztasága, a zene és a fény tudatos, precíz használata, és Fejes Ádám most már rutinosan használja azt a táncnyelvet, ami – érzésem szerint – elbírná az erőteljesebb, kiérleltebb érzelmi-gondolati hozam terhelését. A Múzsa súlyát. Vagy a Létezés fájdalmas extázisát. Egy kis esetlen örömöt, vagy morzsányi bukást. Valamiért azonban ő most nem akart meglepni. Pedig fölkészült és tehetséges alkotó, érezni, hogy képes volna rá.
Nagy Andrea Angyaltere szinte ugyanazokat a kérdéseket gerjeszti, mint amelyeket Fejes Ádám koreográfiája kapcsán érzékeltem. Találkozik-e a forma a tartalommal, a gondolat – ha van – megfelelő nyelvezettel kerül-e kifejezésre, kell-e a történet, mi absztrahálódik, ha az nincs, és legfőképp, hogy mit is jelent modern (kortárs) táncosnak lenni manapság?
Nagy Andreát a tánc elméleti megközelítése, az absztrakt expresszivitás érdekelte. A kulcsfogalmakat számára a forma érzékenysége, a test terhelhetősége, valamint a képességek határainak a keresése jelentette. Nála bonyolultabb, szövevényesebb a dramaturgia, mint Fejes Ádámnál, bár történet a klasszikus értelemben itt sincs. A koreográfia kétrészes: az elsőben a három lány teljesen egyforma helyzetben és létezésben, de egymással dialektikus viszonyban nem álló lényként tűnik föl a magányos csellista körül, afféle égi uszályban forogva. Lágy, egyszerű és könnyed, az ismétlésen alapuló körtáncuk alatt ködként lebegnek fölöttük a fölcsörlőzött mennyei ruhák. Míg egyformán mozognak, nem hatnak egy irányba, és amikor már nem egyformán mozognak, akkor sem különböznek lényegileg egymástól. (Pedig igen izgalmas lehetőség lehetett volna azonos technikai bázissal, azonos témában különböző minőségű etűdöt kreálni.)
A második részben újraindul a darab, vagyis – miután kimennek a lények – ismét visszajönnek az Angyaltérbe. A trió tagjai rövidesen átöltöznek, és külön útra lépnek. Mindhárman saját világuk problematikáját fogalmazzák meg néhány perces búgócsiga táncukban, amelyet valódi búgócsiga-hang fest alá a jobbszélső, áttetsző, fehér oldalfal mögül.
Tetszik, nem tetszik, kérdésekkel teletűzdelt sündisznóhátamat kell mutatnom. Harmonizál-e a művészet azzal, amit megélünk a világban, vagy erre nincs is egyáltalában szükségünk? Miért is tabu azt feszegetni, mi köze az Alkotásnak a Valósághoz? Vagy: Mi Mit Ábrázol voltaképpen? Vagy: Azt fejezte ki, amit ábrázolni akart? Létezik, hogy a rendezői akarat kiirthatja az alkotó zsenijét?
Valóban annyi válasz, ahány alkotás?
Plusz ahányan azt nézik.

Femina

Jelmez: Hircsu Mariann, Fazekas Szilvia
Látvány: Tóth István
Zene: Kunert Péter
Koreográfus: Fejes Ádám
Előadók: Hámor József, Mészáros Zizi, Nagy Csilla, Vladislava Malá


Kinesphere – Angyaltér

Jelmez: Rostás Zoltán
Fény: Bánki Gabriella
Zene: Márkos Albert
Koreográfus: Nagy Andrea
Előadók: Kopeczny Kata, Kovács Dóra, Tonhaizer Tünde

Helyszín: Trafó
08. 08. 6. | Nyomtatás |