Varangyos élet

Tana-Kovács Ágnes: Varangyok – Szkéné

Varangyok: a külső-belső rútság meglehetősen sztereotipikus jelentéshordozói. De ha csodás átváltozásokról, átlényegülésekről lenne szó (mint a mesében), akkor sem hozna túl sok újat a varangy-lét boncolgatása. A Szkéné Színházban, Tana-Kovács Ágnes rendezésében is a „varangyság”, mint az esztétikai és lelki-szellemi rútság legkülönbözőbb stádiumairól és stációiról: a varanggyá levésről, a varangyságban létezésről van szó.
Az előadás terébe függönyanyagból kialakított résen át jutnak be a nézők. Hogy ez most a születés szimbóluma, vagy ellenkezőleg, az előadás végeztével, kilépéskor fogunk majd megszületni, nem szeretném eldönteni; legfőképp azért nem, mert „varangyvilágba” való tartozásom nem egyetlen metafora megfejtésén múlik, hadd bízzam ezt a teljes előadásra. A közönség két oldalról foglal helyet, egymással szemben elhelyezett padsorokon. A két padsort mintegy folytatólagosan kiegészíti (a bejárat irányába) egyik oldalról a lépcsőkön elhelyezett ruhaállványok és rajtuk lógó ruhák sokasága, másik oldalról a szintén lépcsőkre rendezett cipők sorai.
Sebestyén Rita

A színtér felett hatalmas, kifeszített fehér vászon függ. Hol a padlóra ereszkedik, hol felfeszül, a fejünk fölé. A vászon mint égbolt a történet azon szálának ad helyet, amely a két szörnyszülött kapcsolata és utóduk megszületése – a szaggatott, gépszerű mozgású, merevített nyakú és zöld ruhájában különös, fémes csilingelésű mütyüröket hordozó Varangypapa, nyomában a törpe, kéregető asszonyokra emlékeztető csúszó-mászó Varangymamával, aki csodálattal vegyes szerelemmel szedegeti fel a lehulló fémdarabkákat. Sokkal többet nem is tudunk meg róluk. Később mintha levetkőznének zöldes tónusú bőrükből, terriomorf külsejükből, majd Varangypapa kontakt-táncszerű elemekkel jól lealázza párját, aki mindent eltűrő, végsőkig odaadó és felkínálkozó.
A leeresztett lepel világában egy fehér és egy fekete fehérneműbe öltözött lány kettőse dialógusokban elsőre olyan, mintha a másik, „mesei” varangyvilág ellenpólusa lenne: olyan mai hétköznapok-szerűség. Ami a tematikát illeti, még azon is túltesz, mert egy szerelmi háromszögről van szó, amelyből megszökött a férfi, és amely a két lány beszélgetése folytán egyre esetlenebbül bonyolódik, zuhan a teljes általánosság (receptszerűen: titkos naplók, elfoglalt céges pasik, buta fruskák és megalázott tudálékos nők) mélyére. A színpadi akció ezenközben a két lány öltözködésére korlátozódik, amely során iszonyatos mennyiségű fekete-fehér kombinációjú ruhába öltöznek, mintegy mellékesen. Majd arcukat is befestik, hogy látva lássék: ilyen rútságra vezet a lelki gonoszság.
A lányok és a varangypár síkját a mindkét szálon megszült tojás köti össze – azzal a különbséggel, hogy míg a butuska fruska tojása matt és nem áttetsző, addig Varangymamáéban kezdettől átlátszik a jelenetek alatt kivételes önuralomról tanúságot tevő Gergye Krisztián, aki az utolsó percben való „megszületéséig” a tojásban mocorog.
A kétsíkú történetben megjelenik egy harmadik is: a monologizáló Vakvarangyé (akit talán szerencsétlen sorsa tesz számkivetetté, űzötté, el nem fogadottá), aki, mint mondja cipőfűzőket árul – minden bizonnyal ezért került a színre felpakolt cipők tengerébe. (Bereczki Péter feladata sem kevés: a végképp meg nem módolható történetsíkot kell belaknia egyedül, minden különösebb cél, konfliktus, kapcsolat nélkül.) Végül, a tojásban mocorgó lény (akiről végképp nem tudni, miféle szerzet) megszületése előtt mindenki eltávozik a hátul nyíló fényességes térbe.
Lehetne most elemezgetni tárgyszerűen, hogy minek az a sok ruha, cipő, minek az a kifeszülő-aláhulló égbolt, és minek a tojás, hogy naiv a konstrukció, és hogy eleve baj van azzal, hogy minek kell egy csomó – főleg drámai szempontból ígéretes – esztétikai minőséget, tulajdonságot egyetlen buta szó köpenyébe gyömöszölni. Így hát mindenek előtt: hadd legyen az ocsmányságnak, otrombaságnak, rútságnak, féltékenységnek stb. saját neve és lét-tere. Arról nem is beszélve, hogy nekik is valamihez képest van létértékük, azaz máris több körrel tágabb a világ – még akkor is, ha csak a rútság megjelenési formáira és elrejtettségére koncentrálunk. És hadd legyen sokkal kínzóbban bonyolultabb, személyesebb és főleg kétségesebb vállalkozás arra gondolni, ki és mi a rút, otromba, taszító stb.
Másodsorban pedig azt hiszem, minden fentebb felsorolt buktató akkor kerülhető ki, ha nem tolul az ítélkezés, az ítélet az előadás elé. Mivel itt az történik, hogy tálalják számunkra a tanulságot, különféle formában, ragozásban (azt hiszem, nem kell külön kitérni arra, miért nem lehet úgy jó előadást létrehozni, hogy az ember zsebében ott van a végső megoldás, a megdönthetetlen és egyetlen erkölcsi végkövetkeztetés, amelytől sem alkotó, sem néző el ne tévelyegjen). Közben pedig éppen a történet nincs meg, de egyáltalán. És nincsenek ilyen vagy olyan szereplők (izgatók, felkavarók, naivak, dörzsöltek – csak valamilyenek), semmilyen formában (az a minden szempontból lehetetlen varangyosság végképp egybemos mindent).
Pedig két dolog azóta is az eszemben jár. Hogy vajon mit szólt volna az elfoglalt céges papa (akiről legalább annyit megtudhatnánk, hogy mondjuk, kényszeres fogmosó, vagy éjszakánként passzióból koldul, mindegy) ahhoz, hogy van neki egy ember nagyságú, matt, átlátszatlan tojás-utódja. És hogy a két lány, akik közül az egyik folyton mesél, a másik hallgatja, nem tudja, hogy valójában mikor is él: egy alakalommal kiderül, nem tudják mérni az időt, legfeljebb az elmondott mesék idejével. Egy lehetséges abszurd és egy lehetséges menekülés a meseidőbe. Úgy vagyok vele, mint a focidrukker: ott lett volna a helyzet.

Tana-Kovács Ágnes: Varangyok

Rendező: Tana-Kovács Ágnes
Szereplők: Miriam Friderich, Csabai Attila, Gergye Krisztián, Bereczky Péter, vámos Veronika, Szanka Dóra, Gábor István Olivér, Tana-Kovács Ágnes, Tamás Gábor, Kovács Gerzson Péter, Miksa Bálint

Helyszín: Szkéné
08. 08. 6. | Nyomtatás |