Egy új színház felé

A Madách Kamara elmúlt másfél évadjáról

"Mit tudunk a közönségről?" - volt a címe az Ellenfény 35. számának. Írtunk benne a Hólyagcirkusz első öt évéről, a II. L1 fesztiválról, a Sofa Trió, a Bozsik Yvette Társulat, Juhász Kata és Csabai Attila bemutatóiról. De a hangsúly a közönségről készült felmérésekre esett. Tanulmányt közöltünk az alternatív színházak közönségéről és arról, hogy miképp fogadták a nézők a Madách Kamara profilváltását. Most hogy a Mácsai Pál vezette társulat nagy sikereket ér el, érdemes visszatekinteni az Örkény Színház indulására.

Urbán Balázs

tavalyi évadban egy új színház nyitotta meg kapuit Budapesten: a Madách Kamara. E kijelentés csak félig-meddig igaz, hiszen a Mácsai Pál vezette társulat nem tiszta lappal indult; az intézmény korábbi előadásainak többsége műsoron maradt, illetve fokozatosan kerül(t) le a repertoárról. Az új bemutatók azonban egy nem csupán szándékaiban, de lényegében is új színházat mutatnak.

Amikor a kilencvenes évek elején Kerényi Imre átvette a Madách Színház vezetését, Huszti Pétert bízta meg a Madách Kamara igazgatásával, célul pedig azt tűzték ki, hogy a Kamara repertoárja elsősorban magyar drámákra építsen, s a színház műsora (szemben a már akkor bulvárosodni látszó nagyszínházéval) értékesebb, művészetközpontúbb legyen. Az elképzelés azonban igen rövid idő alatt csődöt mondott: a színház jórészt angolszász bulvárdarabok játszóhelye lett. Ezt a palettát néha színesítette egy-egy komolyabbnak szánt bemutató, melyekben azonban gyakorta kevesebb köszönet volt, mint a bulvársikerekben (Szirtes Tamásnak például Shakespeare Ahogy tetszikjéből is sikerült színtelen-szagtalan bulvárt faragnia). E tendencia azután alábbhagyott, egészen az utóbbi évekig, amikor is a „komoly” vonulatot amerikai melodrámák lettek hivatva megjeleníteni (így Williams Üvegfigurákja vagy Miller egyik leggyengébb, bár szívesen játszott drámája, az Alku, melynek főszereppé emelt epizódjában kedvenc komikusát, Gálvölgyi Jánost láthatta a publikum).
A 2001/02. évadot már Mácsai Pál művészeti vezetésével nyitotta a színház. Mácsainak nem jelentéktelen pályaszakasza kapcsolódik a Kamara induló éveihez: színészként is játszott jelentős szerepeket (pl. Lengyel Menyhért Taifunjának főszerepét), s itt hozta létre első rendezéseinek egyikét, a sokat vitatott, számomra igen jó emlékű Pisti a vérzivatarbant. Érdekes, de a tárgyhoz kevéssé tartozó lenne Mácsai művészi útkeresésének utóbbi tíz évét részletesebben vizsgálni; az azonban mindenképpen tény, hogy az utóbbi időben leginkább vendégként dolgozó színész-rendező először került olyan helyzetbe, hogy egy társulat művészi arculatát maga határozhassa meg. Ami nem azt jelenti, hogy a színház első másfél évadja a Mácsai által optimálisként elképzelt színház megvalósulása lenne – már csak a mindenképpen megkötendő kompromisszumok miatt sem. Ezek természetesen a nézők felől értett kompromisszumok, s nem csupán Mácsai kinevezésének ama bizonyos pontját érintik, mely a művészeti vezetés feladatául szabja a megfelelő kihasználtság elérését, hanem általában annak a ténynek a szem előtt tartását, hogy egy kialakult közönségréteget sokkal könnyebb elveszíteni, mint egy újat kiépíteni. Az első évad három repertoárdarabja az óvatos építkezés szempontjait követte. A Mi újság, múlt század? című összeállítás, Molnár Ferenctől A testőr és Howard Barker néhány éve Kaposvárott nagy sikert aratott Jelenetek egy kivégzésből című drámájának bemutatója stílusában és megvalósításában is egyértelmű eltávolodást mutat ugyan a korábbi évek bemutatóitól, ám mindhárom produkció közös jellemzője a hagyományos szöveg- és színészközpontú színjátszás. (E három darabhoz csatlakozott Mácsai korábban a Komédiumban játszott Örkény-estjének repertoárra vétele, majd folytatódott a nyári bemutatók hagyománya is –  ezúttal azonban nem egy tuti biztos bulvár népszerű művészek játszotta előadásával, hanem egy főiskolai osztály vizsgaelőadásával. A mi erdőnk alján azonban egyeztetési nehézségek okán végül nem került a színház őszi repertoárjára.)
A második évad már a hagyományoktól való radikális elszakadást mutatja. Kivált az első bemutató, a realisztikus színházi tradíció keretei közt nem értelmezhető Borisz Godunov, ám bizonyos szempontból az inkább asszociációk, áthallások, színházesztétikai eszmefuttatások, mint a cselekmény mentén épülő A komédiaszínházra is igaz ez a távolodás. (S nem lennék meglepve, ha az e sorok leadásakor még csak próbált Svarc-darab, A sárkány is e sorba illeszkedne). Az ugyan nem prognosztizálható, hogy a Kamarára a jövőben a Borisz Godunov-féle színházi nyelv megszólaltatása lesz jellemző, ám valószínűsíthető, hogy a kiépülőben lévő többrétegű művészszínházi palettán ez is önálló színként fog megjelenni.
Hasonló fokozatosság figyelhető meg a társulat építésében is. Mácsai maga három előadást rendezett (Mi újság…, Jelenetek egy kivégzésből és a most készülő A sárkány). A testőrt a régi munkatárs, a korábban is a Madáchban dolgozó Kolos István vitte színre. Az idei évad első két bemutatójára azonban két vendégrendezőt kértek fel: a Goldoni-darabra Babarczy Lászlót, a Borisz Godunovra pedig az első „prózai” rendezésével jelentkező Kovalik Balázst. A színészek között is megtalálhatók néhányan a Madách korábbi tagjai közül; a legtöbbször Bíró Kriszta, Dunai Tamás és a félig-meddig ideszámítható (legalábbis több madáchos musicalben is szerepet kapott) Debreczeny Csaba szerepelt, de egynél több előadásban játszott Für Anikó, Kiss Mari, Crespo Rodrigo, Lesznek Tibor, Szűcs Gábor is. Mások (pl. Békés Itala, Kerekes Viktória, Pikali Gerda) egy-egy alkalommal jutottak feladathoz (s e tekintetben igen érdekesnek ígérkezik A sárkány, melyben többek közt Gálvölgyi János és Némethy Ferenc is szerepel majd). Rajtuk kívül a Madáchban korábban egyáltalában nem, vagy csak kivételesen megforduló művészek léptek fel a produkciókban. Közülük leginkább a (nyári előadást is beleértve) négy főszerepet eljátszó Gálffi László vált a társulat meghatározó színészévé, de több fontos feladattal kötődik a Kamarához Végvári Tamás, Kerekes Éva, Horváth Virgil és Honti György is. Mások fellépése inkább vendégjátéknak tűnik; noha a színház jól szerkesztett és folyamatosan frissülő internetes honlapja nem tesz különbséget társulati tagok és vendégművészek között, többen (mint Béres Ilona, Udvaros Dorottya, Gryllus Dorka, Gyabronka József, Rátóti Zoltán, Kézdy György) láthatóan inkább egy-egy szerepre szerződtek. Mácsai háromszor lépett színpadra: A testőr és A komédiaszínház főszerepei mellett a nyári bemutatóban is részt vett (ezen kívül néhányszor a megbetegedett Kézdy György helyett kellett beugrania a Borisz Godunovba). Egyre inkább megépülni látszik egy megfelelő összetételű, jelentékeny színészegyéniségekre és megbízható, egyenletes színvonalú teljesítményre képes, epizodistákra egyaránt építő társulat. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy akár a színészi alakítások, akár maguk a létrejött produkciók teljesen egyenletes színvonalúak lennének, de tény: az utóbbi másfél év alatt született előadások egyaránt szakmailag korrekt, maximálisan vállalható bemutatók – ami nem csupán a színház korábbi évadjaihoz, de a budapesti „színházi átlaghoz” viszonyítva sem lebecsülendő teljesítmény.
A bemutatók közt két olyan is van, amely alkalmas arra, hogy alkotói egyfajta ars poeticát fogalmazzanak meg rajta keresztül. (Kívülállónak, így kritikusnak is óvatosan kell bánnia ezzel; egyáltalán nem biztos, hogy mindannak, amit ő egy előadásból kiolvasni vél, bármi köze is van a tényleges alkotói ars poeticához. Jelen helyzetben azonban a két előadásból kiolvasható, kihallható mondandó óhatatlanul is az alkotói szándékokra enged következtetni – még akkor is, ha esetleg ezt maguk az alkotók kevésbé akarnák. A testőr ugyan nemcsak a színházról szól (elvben játszható akár az öregedő férfi szerelmi drámájaként is), ám magában a darabban is a színházi szál az összetettebb, izgalmasabb, itt és most a színészlét paradoxona – még ha nem ez lenne a szándék, akkor is – hangsúlyosabban szólalna meg, de amúgy is alig hihető, hogy ez szándéktalan (nyilvánvalóan az sem véletlen, hogy a Színészt maga Mácsai játssza). Az őszinteség és a ripacséria közt szüntelenül hányódó színész alakjának éppen hite (a színház és a színészet fontossága iránti hite) ad súlyt. Mácsai Színésze nem színészkirály (az életben legalábbis semmiképp, de valószínűleg a színpadon sem), a színház sem a Molnár-korabeli fénylő, különös világ, a színpad és az élet közötti távolság már-már alig észrevehető, a magatartási attitűdök feltűnően maiak. A vígjáték így a megírtnál sokkal keserűbbé válik, de úgy, hogy a darabon sem esik erőszak: Kolos István „duplafenekű” rendezése jól él a verbális poénlehetőségekkel, s nem oltja ki a molnári bájt és kellemet sem a játékból. Egyszerre kellemesen szórakoztató, s ugyanakkor elgondolkodtató, a mai színházra és színészi egzisztenciára is asszociáltató, molnári és „antimolnári” az előadás, melynek sikeréhez a kitűnő színészi alakítások (Mácsaién túl elsősorban a Színésznő szerepében a színpadra évek után, érett eszközökkel visszatérő Kerekes Éváé és a Kritikust eleganciával, finom humorral adó Végvári Tamásé) is jelentősen hozzájárultak.
A komédiaszínház előadásából éppen ez a duplafenekűség hiányzik. A színházban játszódó Goldoni-darab közvetlenül is reflektál a Kamara helyzetére: a két korszak-meghatározó játékmód váltásának időszakában létező (s éppen váltani készülő) társulat próbáin számos, közvetlen megfeleltetési lehetőséget is kínáló mondat hangzik el színház és szerző, illetve színház és közönség viszonyáról, az alkotók felelősségéről, a színházi modernség kérdéséről. Babarczy László finoman ironikus rendezése ezen túl a színpadi próbák eljátszásakor azt is világosan mutatja, hogy más az elmélet és más a gyakorlat; a leginkább jó szándékú, megalapozott elv sem ér sokat, ha színpadi hatása a nullával egyenlő, s a kárhoztatható elmélet is teremthet üdvös gyakorlatot. A míves, jól felépített és számos sikerült karakteralakítást is tartalmazó előadás azonban néha mintha maga is az elmélet szintjén maradna: szöveg és játék intellektuális szellemessége nem mindig jön át a rivaldán, a szereplőkkel a néző nemigen építhet ki érzelmi viszonyt, a tempó is akadozik kissé, így az előadás (minden érzékelhető alkotói igyekezet és színészi lelkesedés ellenére) meglehetősen unalmassá válik. Az alkotók mintha besétálnának az atelier-darabok szokásos csapdájába: a számukra nyilvánvalóan nagyon fontos színházi, színházesztétikai kérdéseket nem tudják olyan formában tálalni, hogy az a nézőt is izgató, általánosabb érvényű kérdéssé válhasson. Ennek okát magam leginkább a formában látom: a Goldoni-szöveg nem annyira izgalmas és összetett, hogy a benne megfogalmazott esztétikai dilemmákat egy szövegközpontú, realisztikus játékmódra építő előadás hatásosan közvetíthesse – Babarczy viszont ezúttal érzékelhetően nem is próbálkozott más színházi nyelvet keresni.
A repertoár másik két darabja elsősorban témájában hoz nóvumot: a Mi újság, múlt század? és a Jelenetek egy kivégzésből nagyon rég – általam pedig soha – nem látott módon a politizáló, társadalomkritikai indíttatású színházat hozza a Madách Kamara deszkáira. Az első bemutató elvben közvetlenebbül rezonálhatna a közelmúlt és a ma politikai eseményeire, ám a megvalósítás itt óvatosabb. A Mácsai és Guelmino Sándor válogatta újsághírekből összeállított előadás mintha kínosan ügyelne arra, hogy semmiképpen ne vádolhassák politikai elfogultsággal; ez nem pusztán a rendszerváltás utáni hírek szinte teljes mellőzésében nyilvánul meg, hanem a korábbiak „kiegyensúlyozó” szerkesztésénél is. Ez nem feltétlenül baj, ám tény: ha egy ilyen típusú előadás nem pusztán a pártpolitikai, de a politikai, eszmei állásfoglalást is mellőzni akarja, akkor éppen társadalomkritikai indíttatása, tétje vész el, s jobb esetben a történelmet az orfeumi hagyományok alapjain felidéző szórakoztató játékká, rosszabb esetben képes történelemleckévé válik. A Kamarában szerencsére a jobbik eset következik be: alapjaiban kellemesen szórakoztató, elsősorban színészi gesztusokra építő előadást látunk, melynek azért az „átkost” tárgyaló második fele lényegesen erősebb, szellemesebb az első résznél. Okos, szellemes, fölényes szakmai biztonsággal bíró színház, amely azonban csak ritkán ragad valóban magával.
A Jelenetek egy kivégzésből jelentékenyebb, fontosabb előadás. Tipikus parabola, mely a velencei dózse udvarán belüli konfliktust bármely diktatúrára vagy látszatdemokráciára asszociáltathatja. A lényeg azonban nem magának a politikai konfliktusnak a felvázolása, hanem annak vizsgálata, hogyan őrizheti meg személyes autonómiáját és művészi önérzetét ebben a közegben a művész. Mácsai rendezése finoman, de érzékenyen és markánsan bontja ki a szöveg problematikáját, és tesz hitet a morális alapú emberi és művészi létezés mellett. A rendező ugyan nem törekedett a politikai áthallások felerősítésére, ám megtette ezt helyette az a közeg, melyben a produkció létrejött: a múlt tavasszal, a parlamenti választások közelében tartott bemutató potencionális aktuális felhangjait lehetetlen volt nem észrevenni. Az előadás értékét azonban elsősorban a szakmai megvalósítása adta, ideértve a sikerült színészi alakításokat – elsősorban Udvaros Dorottya öntörvényű, szenvedélyes, kompromisszumokra képtelen, kivételes formátumú Galactiáját, Gálffi László jelentékeny súlyú, jó ízlésű, kifinomultan aljas dózséjét és Rátóti Zoltán kicsinyesen hiú, emberként és művészként is jelentéktelen Carpetáját – is.
A Madách Kamara eddigi legjelentősebb előadása mégis ebben az évadban született. A Borisz Godunov bemutatója nem pusztán a színházban nyithat új utakat, hanem a rendező, Kovalik Balázs pályáján is: a jelentékeny operarendező először vitt színre nem zenés darabot. A Puskin-drámából a reálszituációkat elhagyó, saját jelrendszert kiépítő produkciót készített a rendező. Az előadásra (melyről már volt alkalmam részletesebben írni) egyfelől a színészi eszközök redukciója (a hagyományos értelemben vett jellemábrázolás teljes elhagyása és az intenzív, személyes színpadi létezésmód kidolgozása), másfelől a teatralizálás (a metaforikus erejű képek kiépítése, a zenei kompozíció kialakítása, a kellékek jelként való értelmezése) jellemzi. A Godunov ugyan nem egészen egyenletes, de eredeti, izgalmas, nyelvteremtő erejű előadás, mely nem pusztán a Madách Kamara, de a jelenlegi színházi évad kiemelkedő bemutatói közé tartozik.
A színházban zajló változásokat egyértelmű szakmai rokonszenv kísérte. A testőr tavaly a POSZT-on is részt vett (Kerekes Éva alakítása díjat is nyert), s a kritikusok tavalyi szavazásán Mácsai Pál különdíjat vehetett át. A közönség sem látszik elmaradozni; magam legalábbis telt házas (nem egyszer pótszékes) előadásokat láttam, s a publikum jelentősebb szünet utáni megfogyatkozása is csak a Godunov esetében volt megfigyelhető. Mácsaiék persze még az út elején járnak, a következő évadokban következhet be a társulat és a repertoár megszilárdulása, mely vélhetően a színházba járó közönségréteg fokozatos átalakulását is maga után vonja majd. A Madách Kamara átalakítása eddig sikertörténetnek látszik, remélhetőleg ekként is folytatódik majd. Ami jelenlegi színházi életünkben üdítő unikum lenne.

08. 08. 6. | Nyomtatás |