A találkozások alkímiája

Beszélgetés Mácsai Pállal

– Megfogalmaztad másfél évvel ezelőtt, hogy milyen színházat szeretnél csinálni a Madách Kamarából?
– Azt könnyebb volt megfogalmazni, hogy mit nem szeretnék folytatni. Nem szeretném, ha a Madách Kamara továbbra is ugyanazt a helyet foglalná el a budapesti színházi palettán, amit az elmúlt 15-20 évben. Ez szórakoztató ipari intézmény volt, bár minden évben volt egy-egy olyan bemutató – általában Huszti Péter, ritkábban Kolos István rendezésében –, ami jobb irodalommal próbálkozott, de a közönség tudatában mégis csak az élt – ha beülök egy taxiba, ezt hallom –, hogy a Madách Kamara a bulvár vígjátékok helye. Ilyen szórakoztatóipari színháznak létjogosultsága van egy 2 milliós városban. Engem azonban ez nem izgat, sem zsigerből, sem szakmailag. Engem az úgynevezett művész színház izgat. Ha durván akarom megfogalmazni, akkor a kettő között az a különbség, hogy az alkotók – a szerző, a rendező és a színészek – miért kezdenek a munkába. Azért hogy megéljenek, vagy azért mert mondanivalójuk van? Aztán a Madáchban csendben, néhány művész szemléletében még mindig él az egykori művész színház. Már nem látszik, de tapintható. Ez a színház, a Pünkösti Andoré, az Ádám Ottóé, másra, többre hivatott, mint ahol másfél éve tartott. Ezek létező dolgok, nem pusztán elvek – ezek jogosítanak fel erre a szemléletre és erre a munkára.
– És milyen művész színházat képzeltél el?
Sándor L. István

– Ezt már nehezebb körülírni. Alapvetően két nehézséggel kell szembenéznem. Az egyik a saját alkatomból adódik. Nem vagyok olyan alkotó, mint mondjuk Schilling Árpád, aki 18 éves korában kész vértezettel és formanyelvvel lépett ki a színházi életbe. Én egyrészt lassabban alakulok, másrészt kompromisszumkészebb vagyok. Nem is volt rendezői életművem, csak néhány sikeres rendezésem, meg néhány sikerületlen. Tehát rá kellett jönnöm, meg kellett fogalmaznom, hogy mi is az, amit én tudok. Egy-két dolgot könnyű ebből kimondani: elutasítom a színpadi hazugságot, az előadásoknak könnyebbik oldalról való megközelítését, elutasítom a kevés munkát, a felszínes gondolkodást. De mindez evidencia, és még nem rajzolja ki tisztán egy színház művészi karakterét. Azt az előadásaink fogják kirajzolni, a színház előadásokkal fogalmaz. A többi érzet, ösztön – majdnem puszta duma.
A másik adottság, ami miatt ezt az arculatot nem szeretem előre körvonalazni, az az, hogy a Madách Kamara mégiscsak egy 400 férőhelyes színház. Ez ma nagy színháznak számít, és nekünk meg kell tölteni ezt a nézőteret. Nyilván merészebben és egyértelműbben lehetne lépni, ha mondjuk csak egy 150 személyes terem lenne. Végül minden abban a kérdésben ér össze, hogy kik azok a művészek, akik ennek a színháznak az arculatát megrajzolják. Szinte a semmiből kell megteremtenünk egy társulatot: a Madách Színháznak azokból a tagjaiból, akikben hiszek, akiknek a művészetét szeretem, illetve azokból a vendégekből, akikkel itt-ott, különféle munkákban összejöttem, és közös hangot találtunk egymással. És jönnek azok a vendégrendezők, akikről azt gondolom, hogy olyat tudnak ennek a társulatnak adni, amit mi nem tudunk. Ezeknek a találkozásoknak aztán lesz egy saját alkímiája, ami vagy kiforrja az elkövetkező évek alatt a színház önálló hangját, vagy nem. Én nyilván az előbbiben bízom. Most láthatóan még a keresés és a fogalmazás fázisában vagyunk.
– A Madách Kamara szórakoztatóipari arculatához egy határozott nézői ízlés is társult. Mi volt az elképzelésed a közönségről? Meg kell tartani a régi nézőket, csak ízlésükben kell némileg átformálni őket, vagy pedig új közönséget kell ide behívni?
– Is, is. Ebben a színházban lenézték a közönséget. A műsorra tűzés elsődleges szempontja a tuti telt ház volt. Nem sejtheted, de ez a kis színház volt az egész Madách-komplexum biztos pénztermelő üzeme. Váratlan, ugye? Ez az attitűd a művészi munka halála. A nézőt sokkal több érdekli a világból, sokkal többet is tud róla, mint amit ez a színház felvetett. Nincs azért olyan hatalmas szakadék a kétféle közönségízlés között, mint ahogy beszélnek róla. Bár más közönség jár a Katonába, a Vígszínházba, a József Attilába, megint más a Stúdió „K”-ba vagy a Radnótiba, de azért ez – az alternatívnak nevezett műhelyek nézői kivételével – közel egy brancs. Nekem már az indulásnál meggyőződésem volt, és ez azóta sem változott, hogy lehet olyan nyelven beszélni, amely azoknak is érdekes és világos, akik eddig csak a másnapra elfelejthető darabok, a felhőtlen szórakozás kedvéért mentek színházba. Mutatok valamit. Ez egy statisztika, amit a ruhatárosokkal télen vezettetek, hogy hány kabátot vesznek ki a szünetben: azaz hányan mennek el. Beszédes számok.
Az alku             8
Azt meséld el, Pista!         1, 2
Borisz Godunov         31, 35
Jelentek egy kivégzésből     10, 12
Komédiaszínház         38, 18
Mi újság, múlt század?        12, 7, 12
Nem ér a nevem         0, 0
Páratlan páros             0, 0, 0
A testőr                 0, 0, 10
Üvegfigurák             2, 2
Vacsora négyesben         0
– Az derül ki ebből, hogy még mindig a régi Madách Kamra közönsége jár ide.
– Nem, inkább az, hogy a régi program közönsége homogén, az újé pedig vegyes. És az, hogy nem találjuk eléggé a saját közönségünket. Amikor egyáltalán senki nem megy el, az kizárólag a régi program. Bár természetesen hódítgatjuk a régi nézőket, ez láthatóan csak A testőrnek sikerült maradéktalanul. Az új nézők viszont nem nézik a régi programot. De az is világos a táblázatból, hogy mégiscsak lehet a közönséget formálni, nevelni. Jó példa erre az Azt meséld el, Pista! című Örkény-önvallomásokból összeállított estem, ami az elmúlt két évadban itt megy, és mindig tele van. Van egy szűk keresztmetszetű, de kiemelten fontos szám: akik csak a Páratlan párost látták, aztán a Boriszt, elmennek. Akik látták a Páratlan párost és a Jeleneteket is, nem mennek el a Boriszról. Azaz maguk az előadások is képesek meggyőzni a nézőket egy másfajta színjátszás létjogosultságáról. Ebből a szempontból a Jelenetek egy kivégzésből bemutatása is jó lépés volt. A Komédiaszínház és a Borisz Godunov műsorra tűzése viszont már merészebb húzásnak bizonyult. A közönség átformálása lassan és lelki úton történik. Például úgy, ha valaki a régi nézők közül megnézi a Jelentek egy kivégzésbőlt, hazavisz belőle egy közérzetet, és még 3 hónap múlva is bevillan belőle egy-egy kép. Ez később vissza fogja hozni őt ide. Ő az a néző, akire nekünk szükségünk van.
– Közben pedig új nézőket is kell találnotok.
– Nemcsak az előbbi táblázatból, hanem Szabó Istvánnak a diákjaival készített közönségvizsgálatából is az derül ki, hogy lassú a közönségcsere. Hiába jártatjuk a szánkat, hogy itt új programot valósítunk meg, erről csak a megkérdezettek 8 %-a hallott. De valóban – ha nem is nagy százalékban –, cserélődött a közönség. Az első másfél évadban 10–15 %. Ahhoz, hogy ez a folyamat folytatódjon és felerősödjön, szükség van saját közönségszervezésre. Mindkét felmérés ezt bizonyítja feketén- fehéren. Bár a nagy Madách szervezése jól dolgozik, profik, szeretnek is minket, értékelik azt, amit csinálunk, mégsem találják azt a nézőréteget, ami a mienk. Nekünk más helyen kellene keresnünk a közönségünket, mint amit ők ide be tudnak hozni, mert az elmúlt 20 évben, amikor a kapcsolataik kialakultak, nem őket ismerték meg. Hogy mennyire normálisak, az abból is látszik, hogy ők is azt mondják: szükség van új szervezésre, ők segítenek benne. Lesz tehát önálló szervezésünk, noha az már biztos, hogy anyagilag nem fogunk leválni a nagy színházról, hanem csak szellemileg…
– Pedig korábban a fővárosi önkormányzatban szó volt a Madách Kamara és a Pesti Színház önállósításáról.
– Közben kiszámítottuk, hogy ez mennyibe kerülne. Olyan sokba, hogy a főváros nem tudja kifizetni. Gazdaságilag tehát az elkövetkező években nem fogunk önállósodni. Végül nincs is rá szükség, mert így is meg tudjuk valósítani a programunkat, ha a szerződésünk be van tartva – ez egyébként egyszerű: a nagyszínház nem szól bele semmibe, pici pénzt ad, a többit nekünk kell összeszednünk, ráadásul 75 %-os látogatottságot kell produkálnunk. Tehát működőképes ez a „házasság”, csak több telefon megy el arra, ha a pénzügyi apparátus és a műhelyek odaát vannak. Meg szívós idegek kellenek, sok bába közt lassabban készül a díszlet. Ha leválnánk, föl kellene építeni egy új színházat, asztalos- és lakatos műhellyel, varrodával, karbantartókkal, gazdasági szakemberekkel. 2004-ben Budapesten ez megoldhatatlan. De azt tudatosítani lehet a nézőkben, hogy ez nem a Madách kamaraszínháza, hanem a Madách Színház gazdasági hátterével működő önálló művész színház.
– És ez hogyan lehetséges?
– Például úgy, hogy új nevet adunk a színháznak. A Madách Kamara név mára kontúrtalan lett. Az emberek döntő többsége még a régi színházra gondol, ha ezt a nevet hallja (és ez még évekig így lesz), holott már nagyrészt az új programot nézi. De ha a színháznak új neve van, akkor világos lesz, hogy itt más történik, mint korábban. A jövő évadot még a régi névvel kell megcsinálni, de a negyedik évad elejétől – ha megkapjuk a színházat, ha nem bukunk meg –, ragaszkodnék a névváltoztatáshoz.
– És mi lenne az új név?
– Örkény Színház. Van egy pesti hagyomány, hogy írókról nevezünk el színházat, és Örkény a 20. század második felének meghatározó, hatásában is maradandó drámaírója volt. Eszünkbe jutott még a Kis Színház elnevezés is, de Örkény nevében több a program, több a komolyság. Azt hiszem, hogy az új név a saját közönségszervezés beindításával együtt, és persze az, hogy a saját utunkon megyünk végig konokul, jelentős eredményeket hozhat.
– Az első évad határozottan a te személyed köré épült, hisz kettőt rendeztél, egyben meg főszerepet játszottál.
– Butaság elbújni, és úgy tenni, mintha nem én csinálnám ezt a színházat. De későn is derült ki, hogy megkapom a Madách Kamarát, már nem értek rá azok a rendezők, akiket hívtam volna. Idén, látod, egészségesebb az arány, egyet játszom, és egyet rendezek. És jövőre, ha csak lehet, nem rendezek, csak egyet játszom. Végül is, amíg nem kapunk próbatermet, csak három bemutatónk lehet egy évadban. Mert a szokásosnál hosszabb próbaszakaszhoz ragaszkodom.
–  A Mi újság, múlt század? volt az első bemutatótok. Ez egy politizáló előadás.
– De nem aktuálpolitizáló, mivel az utolsó tíz év csak szóömleny formájában jelenik meg a színpadon. Ez inkább egy világnézeti előadás.
– Miért foglalkoztat téged ennyire a 20. század? Két Örkény-előadásod, a Pisti a vérzivatarban és az Azt meséld el, Pista! is erről szólt. Volt egy saját dalokat tartalmazó lemezed is, ami  „zárójelentés”-t adott az elmúlt száz évről.  Afféle személyes történelemként beszélsz a 20. századról.
– Elég késői gyerek vagyok, apám 40 éves volt, amikor születtem. Ő felnőttként élte át a 30-as 40-es 50-es éveket, így ami egy mai gyereknek vagy fiatalnak mély történelem, az nekem az apám révén személyes élmény. Nem beszélve a nagyapámról, aki már az első világháborúban is részt vett. Az ő történeteit is jól ismerem, és a magaménak érzem. Így az én személyes emlékeztem elég régre visszanyúlik. Amikor Örkény 1912-es születéséről van szó meg a 20-as évekbeli dolgairól a Pistában, akkor ezekről úgy tudok beszélni, hogy ismerem, milyen volt Budapest a 20-as években. Valóban izgat engem a 20. század, nyilván azért is, mert van bennem közéleti indíttatás, érdeklődés. A Jelenetek is erről szól, a Sárkány is. De játsszuk közben Goldonit is, ami egy színház belügyeiről beszél, és Molnár Ferencet, ami magánéleti történet.
– A testőr nagy közönségsiker, hiszen abból a régi ízlésből indul ki, amiért idejártak az emberek, de teljesen más irányba viszi el a darabot: emberi történetet fabrikál belőle, és megnyitja azokat a rétegeit is, amelyet a molnári szórakoztatás elfed.
– Nagy élmény volt ezzel a darabbal találkozni. Én nem vagyok molnárista. Azt hittem, hogy A testőr bravúrstikli egy színésznek meg egy színésznőnek. De most, hogy testi kapcsolatom van a darabbal, érzékelem, hogy felveszi azt, amit Kerekes Éva, Kolos István meg én gondolunk ezekről a színházi emberekről meg a 21. századi idegrendszerről. Szívja magába ezt a darab, mint a szivacs, tehát biztos, hogy Molnár nemcsak jó író, hanem nagy író. Ugyanakkor érzékelem azt a híres, bombabiztos szaktudást is, amivel a közönséget vezeti. Engem tehát meghódított Molnár Ferenc ezzel az előadással. És igaza van mindenkinek, aki megpróbál mélyebbre, illetve mai tartalmak felé ásni benne, változtatni, alakítani a Molnár-játszáson, gondolok itt Máté Gábor vagy Schilling Árpád rendezésére, de szerénytelen módon a saját produkciónkra is. Mi a színészi idegrendszer felől közelítve indultunk a szokottól eltérő irányba.
– A Jelenetek egy kivégzésből bizonyos értelemben példázat a hatalomról és a művész helyzetéről.
– Amit erről elmond, abban nincs semmi új. Mi erről itt, Kelet-Európában sokat tudunk. Nem emiatt érdekes számunkra a darab, hanem azért, mert más hangon beszél, mint ahogy a Madách Kamara eddig beszélni szokott: egyenesebben és sprődebben. Ahogy Barker ír, az rafináltabb, bonyolultabb, ugyanakkor elhallgatósabb, mint a korábban itt játszott darabok fogalmazásmódja. Akkora különbség van Ray Cooney és Barker között, mint Barker és Csehov között. Jó lépcsőfok.
– Ezek után a finoman elmozduló előadások után következett két merészebb lépés.  A Madách Kamara az utóbbi években légkondicionált nyári szórakozást is ígért, te viszont egy Dylan Thomas-darabot mutattál be egy főiskolai osztállyal. Hogy találtál rájuk, tanítod őket?
– Közülünk Gálffi tanítja őket, de én is figyelem őket az első évtől kezdve, nagyon tehetségesek. És igen nagyra tartom azt, amit Máté Gábor, az osztályfőnökük csinál velük. Azt vártam ettől a nyári előadástól, hogy az az energia, amit ez a 14 gyerek ide behoz, majd szétveti a falakat.
– Szétvetette?
– Nem, de tágította őket. Maga a mű sem alkalmas arra, hogy robbanást idézzen elő. A Mi erdőnk alján egy költemény, így az előadás is pasztellebb lett, mint ami az én eredeti, egyébként ködös és darabhoz nem kötődő elképzelésem volt. Csak az energiát láttam, ahogy működik.
– És mit láttál magad előtt, amikor a Borisz Godunovot „megrendelted”? Mert ez az előadás  nagyon merész ugrás az első évad óvatosságához képest.
– Annyit láttam, hogy Kovalik jöjjön rendezni.
– Láttad az operarendezéseit?
– Igen, kettőt.
– Ő választotta a darabot?
– Persze. Alapkövetelmény, hogy a szövegek, amiket előveszünk, jók legyenek. Bányay Geyza Dylan Thomas-fordítását is felfényezte itt-ott Nádasdy Ádám, a Boriszhoz Térey János csinált új fordítást, Magyarósi Gizi újrafordított Goldonit, és Parti Nagy Lajos írta át a Sárkányt. Guelmino pedig a többi darabnál szigorú dramaturg, és jó az ízlése.
– A Borisz Godunovról el lehet mondani, hogy hatalmas szakmai siker, és jelentős közönségbukás.
– Többször fél ház, mint teltház, de akkor sem nevezem bukásnak. Akkor levennénk a műsorról. Félre ne értsd, nem félek kimondani, ha valami megbukik, de ez más.
– Szabó István felmérése szerint ez az előadás kapta legrosszabb osztályzatot a nézőktől.
– Hasznosnak tartom, hogy a nézőket orrba vágja ez az előadás. Ezért semmiképpen sem akarom levenni, a jövő évadban is játsszuk. Igenis ez a havi két előadás fél házzal menjen le, s legyen világos a nézőinknek, hogy sokféle színház van.
– A Komédiaszínház bemutatása abszolút érthető, hisz ez egy programadó darab, és épp a közönség ízlésének átformálásáról beszél. Programnak kiváló, darabként azonban nem igazán játszható.
– Ebben személyes felelősségem van, én akartam. Nem szeretik a nézők, sosincs tele, közben a játszóknak az egyik kedvence. Fontos volt, hogy Babarczyval dolgozzunk, aki a szakma több ágának mestere. Azt akartam, hogy jöjjön, és tanítsa a társulatot, s ezt a várakozást a munka be is váltotta. De ez mélységes belügy, nem érdekli a közönséget, hogy ki mit tanult a szakmáról, hogy mennyire másként játszunk benne, mint ahogy szoktunk, hogy egészen másfajta színészi jelenlétünk van. Ebből, úgy látszik, kevés jön át a rivaldán, az előadást többségében unják a nézők. De a darab nézettsége és tapsa is javul. Ki kell tartani. Közben persze a darabválasztásnál észnél kell lennem, le van szarva a mi színházi belügyünk, egyszerűen jó előadásokat kell csinálnunk. Amíg a 75%-os látogatottságát tudja tartani a Komédiaszínház, addig műsoron marad, ha az alá esik, levesszük.
– Szabó István tanulmánya azzal fejeződik be, hogy ennek a merészebb évadnak a végén  szükség lenne egy nagy közönségsikerre. Ezt a feladatot szánod a Sárkánynak?
– Amikor a darabot kitűztük, akkor ez a tanulmány még nem volt meg, és a Sárkány nem is azért kerül műsorra, mert nagy közönségsikerre van szükségünk. Bízom benne, hogy tud az lenni, miután egyszerre komédia, szomorújáték, példázat, mese, tragikomédia, groteszk játék. Parti Nagy nemcsak „megnyelvelte” a darabot, hanem beoltotta egy olyan gondolkodással is, ami elhozza a mába a történetet. Megtartotta a mesét, és lehántotta róla a szépelgést és álnaivitást. Igen, lehet közönségsiker az előadás, de a fene tudja, hogy fog összejönni a dolog, még három héttel vagyunk a premier előtt. De – visszatérve a kérdésedre – nem a közönségsiker szerepét szánom az előadásnak. Ha ez lenne a cél, akkor nem Jevgenyij Svarcot vettük volna elő. Inkább abban bízom, hogy sikerült egy értelmes színdarabot találni, ami még siker is lehet. Akárhogy lesz is, az eddigi hat bemutatóból három egyértelműen sikernek tekinthető, kettő elmegy, másfél pedig megbukott. Ezt lehet megvonni mérlegnek.
– És ez egy elfogadható arány.
– Ilyet tudtunk produkálni.
08. 08. 6. | Nyomtatás |