Test és felület

D. A. V. E. (Digital Amplified Video Engine) – Chris Haring, Klaus Obermeier

A képzőművészet a 20. században elszakadt a felülettől, legújabb irányzata a felületben dolgozik. A multimédia-művész nem valamire rajzol, fest, nem valamit farag, fúr, hanem valamiben dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a vetített kép, a képernyő szemben áll a vászon, a kő vagy a fa anyagiságával. A kortárs művekben így nemcsak a műalkotás felülete, hanem fizikai kiterjedése is kérdésessé válik. Van úgy, hogy a műalkotás egyedüli témája maga a hordozóanyag. Ebben az értelemben a művek fizikai megjelenése problémává vált a művészek és értelmezőik számára. Mondhatni, a képzőművészet önreflexiója meghatározó a kortárs művekben. A multimédia-művészettel való szembesülés egyik problémája: hol van a mű? A számítógépen? A vetítővásznon? Ha megszűnik az elektromosság, megszűnhet az alkotás? A multimédia művészet a képzőművészet statuáris jellegét tranzitorikusra változtatja.
Mestyán Ádám

E megfoghatatlansága miatt a multimédia-művészet némileg mindig gyanús, kétes hírű vállalkozás. Január végén azonban példaszerű előadást láthatott a közönség a Trafóban. Két fiatal művész mutatta be közös alkotását, a D.A.V.E. című produkciót. Mindig figyelemre méltó (bár sokszor igen kiábrándító), ha két különböző művészeti ág képviselője dolgozik együtt. Klaus Obermeier multimédia-művész végzettsége szerint igazából zeneszerző. Chris Haring tagadhatatlanul képzett táncos, ő a magyar közönségnek ismerős híres DV8-tel is dolgozott. A tánc egyébiránt hasonló problémákat vet fel, mint a multimédiaművészet. Éppúgy megragadhatatlan az alkotás fizikalitása, itt is kétséges a műalkotás mibenléte. Így két „lebegő” művészet találkozását szemlélhetjük az előadásban. Határátlépésekről van tehát szó a D.A.V.E-ben, de a probléma gyökere az, hogy azt sem tudjuk, miféle határok ezek.
Az előadás már elkezdődött, amikor beengedik a közönséget. A színpadon Chris Haring lassan maga körül forog. Amikor már egy talpalatnyi hely sem maradt a nézőtéren, a táncos mozgása felgyorsul: félelmetes sebességgel felpörög, mint a búgócsiga. Egy helyben áll, és olyan gyorsan pörög, hogy a szemnek szinte fáj néznie. Hirtelen sötétség, kigyulladó vetítés, és a táncos tovább pörög. Vagy mégsem? Az immáron hipergyors pörgés egy vetített kép. Ha az ember aprólékosan szemügyre veszi a látványt, kiderül, hogy a táncos voltaképpen már megállt. A videóvetítés a testén történik, a test formáján nem lóg túl. Innentől kezdve három elemből áll az előadás, melynek voltaképpen nincsen tétje. Vagy különböző trükköket láthatunk a projektor segítségével, amikor a táncos teste pusztán vetítővásznul szolgál, vagy a táncos rézsútos fényekben absztrakt mozgáskombinációkat mutat be, de ilyenkor a nézőnek valahogy az az érzése, hogy ezek a mozgássorok csak az időhúzást szolgálják. A harmadik elem a legérdekesebb: ekkor ugyanis az alkotók arra játszanak rá, hogy a táncos-vetítővászon mozogni is tud. Azaz a vetített kép és a test együtt, egymás ellen vagy éppen egymással szinkronban mozog.
A vetített képek leginkább előre felvett, a táncos által bemutatott mozgássorokból állnak. Esetleg vicces, karikírozott kinagyított részleteket látunk, például a táncos keze és feje által létrehozott háromszög egyetlen óriási szájjá változik. De előkerül egy autóút videója is, melyet az egész testre vetítenek rá. Ekkor a test pozíciója az érdekes: széles terpesz, kinyújtott, könyökben hajlított kezek, enyhén előredöntött felsőtest, tehát épp elég lyuk van a testrészek között, de a vetítés mégsem csúszik el. Persze jórészt technikai bravúrt igényelő jelenetek ezek, élményünk nagyrészt ezen ügyesség kiváltotta ámulatból származik. Ugyanakkor a Trafó által terjesztett szórólap véresen komolyan hangzó beharangozója tökéletesen fals információkat ad: „a test mikrofizikai stimulációja”, „egy férfi megtudja, milyen érzés nőnek lenni” stb. Sajnálatos, hogy állandóan be kell dobni a nemiség adu ászát ahhoz, hogy egy előadásra közönséget csábítsanak. Én ugyanis úgy érzem, hogy semmifajta világ nem nyílt meg az előadás folyamán, melyben efféle testváltások lehetségesek lennének, sőt, nem lettünk e „világ részesei” sem.
Az előadás címe egy név és egy rövidítés is egyben. Számomra úgy tűnt, hogy az előadás során létrehozott alakzatot, mely a táncos és vetítés szimbiózisa, Dave-nek hívják. Azért mondható, hogy ez egy önálló, saját térrel, idővel és struktúrával rendelkező alakzat, „képződmény”, mert nincs logikai baki az előadásban. Tehát test nélkül nincs vetítés. Csak és kizárólag a testre van építve a vetítés valódisága, nincs más felület, amin kép tűnne fel. A D.A.V.E. a Digital Amplified Video Engine rövidítése, ami magyarul körülbelül annyit tesz: Digitálisan Megerősített (vagy: Kibővített) Video Szerkezet (Gép) – ember legyen a talpán, aki ezt megérti. Tétova kísérleteket persze tehetünk rá.  Azt hiszem, a lényeg az, hogy egy mesterségesen létrehozott valamivel állunk szemben. A videó alkalmazását támogatja a digitális technika, így hoznak létre egy szerkezetet. Ez a szerkezet mozog. Pontosabban a hely, ahol létrejön, egy ember teste. Így két fajta mozgás keletkezik: a kép önmozgása és a táncos mozgása. E két mozgás egymáshoz való viszonya adja ki Dave-et, mely így nem pusztán egy dolgot, egy teremtett lényt jelöl, hanem azt a módot is, ahogy az van, amit a színpadon látunk.
Igen érdekes a vetített mozgókép és a test egymáshoz való viszonya. Maga az előadás technikai trükkjein kívül élménnyel nem igen szolgált, de mint minden teoretikus mű, gondolkodásra serkentő problémákat hagyott maga után. A D.A.V.E. kérdéseit két irányból tehetjük fel: az első a képzőművészet pozíciója, azaz mennyiben volt kép az, amit láttunk, hol volt, miként volt ott, és egyáltalán mi benne a képszerű. A másik a színpadi művészetek territóriuma, mely joggal érezheti magát egy kissé arcul ütve, hiszen a testet és a mozgást, mely végső soron a táncművészet alapegységei közé sorolandó, mintegy elfedi a kép, puszta felületté fokozza le. A kép hatalma saját eszközeivel gyűri le a táncot. Azt hiszem, a D.A.V.E. műfaja inkább installáció volt, mint táncelőadás. De inkább táncelőadás volt, mint egy kiállítás. Különösnek hat: a táncos alapvetően kiállított-jellegét vesztette el a vetített kép által. Fontos az is, hogy itt mozgóképről van szó, valami olyasmiről, ami mozog. Felvethetjük azt a kérdést is, hogy e mozgó képeken mi is mozgott voltaképpen? Sokszor a táncos önmaga, sokszor mások, egyszer egy nő is (de ettől még a férfi nem tudta meg, hogy milyen érzés nőnek lenni), sokszor nem ember, hanem dolgok (például a fent említett autóút-videó). Mozgás a mozgáson, leképzett mozgás a valódi mozgáson.
Virtuális és valóságos egymásban létére szolgált érdekes példákkal a D.A.V.E. Felfogható egyfajta ügyes illusztrációnak is, mely a (poszt)modern művészet illetve a nyugati élet egyik kurrens problémájára mutat rá: hol a határ valóság és nem-valóság között? Ezen határ eltörlődik lassan, illetve fogalmaink nem tudják leírni. A kérdés tovább fokozható, ugyanis valójában nem a határ jellege a kérdéses, hanem a két birodalom, melyeket elválasztana. Az esztétikai térben maradva, itt két művészet (képzőművészet és tánc) olvad egymásba. Mégis – Szent Ágostont citálva – egészen addig tudjuk, hogy mik ezek a birodalmak, míg el nem kezdünk gondolkozni rajtuk. Mindenkinek vannak arról fogalmai, hogy mi a tánc, és ha egy képpel kerülünk szembe, felismerjük. Ezek az azonosítások kerülnek veszélybe ebben a multimédiális táncelőadásban. Azt kell mondjam, itt mégis alapvetően képzőművészeti kérdésfeltevésről van szó. Ugyanis az előadásban nem a tánc játszik főszerepet, hanem a mozgás. És ez nagy különbség.
A felület itt az emberi test. De másfajta felületet alkot ebben az előadásban, mint mondjuk a tetoválás számára. A D.A.V.E. érdeme, hogy ezen felületfogalmat illusztrálja, mely felületfogalom leginkább az ikon vallásos felfogásával írható le. Azaz a felület magában hordozza a reprezentáltat, a felület maga is szent. Nem nyúlhatunk hozzá, és nem érthetjük meg. A valóságon túli benne válik valóssá úgy, hogy közben megszüntethetetlen marad a szakrális (virtuális) gyökere. A D.A.V.E. egy olyan test, aminek mozgó kép a bőre.
08. 08. 6. | Nyomtatás |