Furcsa fúzió

Tűzmadár és Bolero – Szegedi Kortárs Balett

A Szegedi Kortárs Balett legújabb estjében Juronics Tamás merész gesztussal egybenyitotta Sztravinszkij Tűzmadarát és Ravel Boleróját, e két, a modern táncművészetben már-már mitikus jelentőséggel bíró zeneművet.
A Tűzmadár 1910-ben keletkezett. Szerzőjére egy évvel korábban, a szentpétervári konzervatórium növendékhangversenyén figyelt fel Gyagilev, a kiváló szimatú impresszárió, és hamarosan önálló munkával bízta meg az akkor mindössze huszonhét esztendős Sztravinszkijt. Az alkotást keletkezésének évében be is mutatták: Londonban még zenekari műként (a premieren többek közt Sarah Bernhardt és Marcel Proust is megjelent), Párizsban pedig az Orosz Balett Mihail Fokin koreografálta előadásában. A Tűzmadár történetét Fokin egy több változatban ismert orosz népmese (Iván cárevics, a Tűzmadár és a szürke farkas meséje – igen közeli rokonságban áll a magyar Árgyélus királyfival) alapján írta meg az eredeti történetet nagymértékben leegyszerűsítve.
Halász Tamás

A Szegedi Kortárs Balett verziója kerettörténettel látja el az eredeti szüzsét: Juronics Tűzmadara nemcsak az ősi meséről, hanem a Tűzmadár című táncelőadást próbáló társulatról is szól. A táncosok egy sötét tónusú tüllfüggönnyel horizontálisan kettéválasztott üres térbe lépnek be, és egy görgős jelmezállványt is hoznak magukkal. A tér egyik felében magas, támlás székek sorakoznak. A táncosok villanásnyi civil gesztusokkal mutatkoznak be, miközben saját ruháikat a nyílt színen cserélik át jelmezeikre. A színpadon fokozatosan keverednek és cserélődnek fel utcai ruháik a színpadiakkal, a civil gesztusok táncmozdulatokkal. Egyetlen figura jön csak be „készen”: a mesejátéki jelmezbe bújtatott Tűzmadár (Kalmár Attila). A történet szinte rádől a társulatra: egyszerre ők is, mi is annak sodrában találjuk magunkat. De Juronics nem meséli precízen végig az eredeti történetet, csak egy-egy motívumot emel és bont ki belőle. Fokozatosan elegyíti a (színpadi) valóságot a mesével, a keretet a tárggyal. A koreográfus koncepciójából azonban vázlatos végeredmény születik. A Szegedi Kortárs Balett által megformált társulat nem eléggé plasztikus, a táncosok közti viszonyokat, feltételezhető konfliktusaikat ezek a civil megnyilvánulások nem rajzolják ki elég pontosan.
A mese-mítosz megjelenített fragmentumai önmagukban nézve többnyire izgalmasak. A varázsló alakját például a koreográfus megkettőzte. Neki az eredeti történetben egy, a várában őrzött koporsóba zárt tojásban lapul roppant hatalma, itt egyik alakjában csuklyás óriás, akinek arcát óriási tojást formázó maszk takarja. A általa rabul ejtett, megbabonázott szüzek a tüllfüggöny mögött bukkannak fel. A táncosnők misztikusan derengő UV-fényben láthatók: teljes testfelületük fehér. Arcukon maszk, karjukat, kézfejüket hosszú kesztyű takarja, testükön habos királykisasszony-ruha. A speciális fényben (amelynek hatását a tüll tovább erősíti) minden láthatatlan marad, ami nem fehér, mint például a táncosnők feketébe öltöztetett partnerei. A láthatatlan táncosok segítségével a táncosnők varázsütésre tűnnek fel és el, testük megemelkedik, vagy épp furcsa pózokba billen. Aztán az elvarázsolt lányok vérfagyasztó virgoncsággal kezdenek labdázni saját fejükkel, kitakart, foszforeszkáló kezük lepottyanni látszik. A látványos jelenések egyike (Elena) megbabonázza, szerelemre gyújtja a herceg szívét – az elején felskiccelt civil szerelem folytatódik a szerepben.
Az újraértelmezett történet végén a varázslót legyőző Iván herceg és a varázslat alól feloldozott Elena ruháját (jelmezét) levetve futva indul tovább az immár fényben úszó színpadon. E futás természetesen pantomimes, és bizony meglehetősen suta. A kevély szerelmespárhoz lassított felvételt idéző mozgással hőstársak (táncos kollégák) rohannak oda. Nem tudható, hogy gáncsoló szándékkal vagy féltőn közelítenek-e hozzájuk, de mindegyiküknek kijut egy-egy végzetes csapás, ütés a menekülő pártól. A jelmezek, maszkok lefoszlanak a táncosokról, ismét a civil-lét és szerep határára kerülnek. A pár e tisztázatlanságok közepette, mint az utolsó emberpár vagy táncos Bonnie és Clyde „rohan állva”, a közönségnek háttal, a szín közepén. Legvégül a Tűzmadár tűnik fel, akit Iván, mint valami szerencsétlen, immár felesleges balekot, egyszerűen leüt. Az előadás színlapjának meglepően zavaros szövegében így fogalmazza meg a tanulságot a koreográfus: „A mindent legázoló, erőszakos, gyilkos szerelem, új »hős« típust teremt. Személye egy új nemzedék születését, a XXI. század sikeremberének »győzedelmes« előretörését és vírusszerű szaporodását indítja el.” Miközben az ember olvas, és nagyokat pislog, igyekszik túltenni magát az irodalmi munkatárs nagyvonalú mellőzése felett érzett bánatán, természetesen ráérez Juronics mondanivalójára. Mert amiről beszél, nagyon fontos, aktuális és megkerülhetetlen. Hogy miért Fokin és Sztravinszkij tündérmeséje e mondanivaló legmegfelelőbb demonstrációs terepe, nem érthető az est megtekintése után sem. A Szegedi Kortárs Balett Tűzmadara számos pontján érdekes és izgalmas munka, ám tele van zsúfolva vázlatos, ki nem bontott, és gyakorta meg sem indokolt elemekkel: az alapművet csupán szétbontania sikerült az alkotónak, ám újból – vagy máshogy – összeraknia nem. Viszont folytatással látta el.
A rendhagyó est második felvonásában Ravel Bolerójára komponált nyomasztó és izgalmasan kényelmetlen, de megoldatlanságai tekintetében a Tűzmadárhoz hasonlítható táncművet láthattunk. A két koreográfiát Juronics Tamás a főhősök, Elena és Iván személyével kötötte össze.
„Az önző szerelmesek” a Bolero meghökkentően hűvös, falanszterszerű terébe érnek. Ám nem azonnal: a „transzmisszió” ideje alatt van időnk megszemlélni a színpadot. A tér közepén széles résből a nézőtérre merőlegesen széles papír (vagy annak tűnő) sáv, pást szalad (mint pénztárgépből a szalag) a színpad háta mögé. Kétoldalt két-két paravánt látunk: anyaguk áttetsző hártyapapír. A táblák előtt fekete, üveglapos asztalok, melyekből fény tör elő: olyanok, mint a fotónegatív előzetes megvizsgálására használatos fényképbolti világítóasztalok. A szegedi Bolero „népét” alakító négy feketébe öltözött táncospár (a nőkön még fekete paróka is van) a hosszú papírsáv két oldalán lép be, majd sorakozik fel. Felcsendül a Bolero első néhány – azonnal, félálomban is felismerhető – gyönyörű, finom taktusa, majd újra meg újra ismétlődik. E remek zenei ötlet sajátos feszültséggel, a várakozás izgalmával tölti el a szemlélőt. Iván és Elena a színpad hátsó takarása alatt eltűnő pást fölé függesztett papírparavánt áthasítva lép be a térbe. Az állig beöltözött társaságban jelentőségteljes a kettejükre adott alig-jelmez. Juronics Bolerója az ismétlődésből kiszabadított varázszenére beinduló koreográfia által ridegséggel telítődik. Egymásnak feszül a gyönyörű spirálban emelkedő-építkező dallam és az érzékietlenített, szkepszist, cinizmust, kiábrándultságot tükröző mozgásanyag. Egyedül az átemelt pár körmönfont és gyakran igazán izgalmas mozdulatsoraiba csempészett, itt-ott kiütköző „szerelmi szál” idézi elénk a zenemű buja extázisát. A párok a paravánoknál helyezkednek el: a nők az áttetsző, foltos, terepszín mintázattal világított-vetített hártya mögött állnak, majd a vetített minták eltűnnek, és a paraván felénk eső oldalán guggoló férfiak veszik kezelésbe a felületet. A táncosok kezében dobverőre emlékeztető (és részben annak is használt) pemzli. Az eszköz végén festékbe mártott göb: ahogy a zene ritmusára az áttetsző felülethez ütik, majd lehúzzák rajta, hullámos mintázatot hagy. Mintha megannyi haloványan látszó spermium kerülne a nőknek csak sziluettjét láttató falra. Később a párok leülnek a világítóasztalok mögé: arcuk, felsőtestük kísérteties fényben úszik. Középütt, az egyre szenvedélyesebben táncoló pár alatt megindul a széles (futó)szalag. A sáv lassan feltűnő felületén először fekete keresztcsíkokat látunk, majd vörös foltokat, amelyek mintha az előző felvonás Tűzmadarának jelmezéből hullottak volna le. A papírszőnyeg szemünk elé kerülő felülete egyre vörösebb és vörösebb: a foltokból összefüggő színfolt lesz, a pár végül már mintha vértengerben állna. A Juronics-féle Bolero számos pontján követhetetlenné válnak az események, nem fejthetőek meg, vagy túl kézenfekvőek a szimbólumok. Világos, hogy a koreográfus modern szkepszissel viszonyul a hetvenöt évvel ezelőtt bemutatott remekműhöz: az előadás alakjai enerváltak és üresek, nem tudnak mit kezdeni a rájuk roskadó zenével. A darab viszont nem áll össze, kezdeti feszültsége villámgyorsan szétfoszlik, ritmusa egyre gyengül. A szerelmespár a zenemű extatikus „végkifejletében” a színpad elejére jön, és a nézőtér első sorába lehajolva egy kisfiút és egy kislányt húz fel a játéktérbe. A gyerekek egy villanásnyi ideig állnak csak mellettük: Iván és Elena hirtelen vérrel keni be az ingüket, majd a következő pillanatban a „végdübörgéssel” vége lesz a zenének és az előadásnak. A befejezés mesterkélt zárójelenete hirtelen csapást mér a két tételes est egészére. A fakó, halovány, kitalálatlan részek mellett látott erős jelenetek is idézőjelbe kerülnek. A furcsa Tűzmadár-Bolero fúzió a számos remek előadást jegyző, kiváló Szegedi Kortárs Balett közepes produkciója.

A kritika a Thália Színházban látott előadás alapján íródott.

Tűzmadár és Bolero
Szegedi Kortárs Balett

Zene: Sztravinszkij, Ravel
Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa
Világítás: Stadler Ferenc
Koreográfus: Juronics Tamás
Előadók: Kalmár Attila, Mészáros Máté, Barta Dóra, Kolozsi Viktória / Máthé Gabriella, Juronics Tamás, Aczél Gergő, Markovics Ágnes, Nemes Zsófia, Balkányi Kitty, Sárközi Attila, Gulyás István
08. 08. 6. | Nyomtatás |