Az enyészet játékai

Jon Fosse: Őszi álom; Theresia Walser: King Kong lányai – Kamra

Úgy tűnik, a Kamra újabban programszerűen vállalja fel kortárs külföldi drámák színrevitelét. A közelmúlt két nagy sikere, a Kés a tyúkban és a Top dogs után ezt az évadot két magyarországi ősbemutatóval kezdte. Bár fölvethetők közös jellemzők a darabokkal kapcsolatban (mindkettő köznapi életképekből áll, s öregek és fiatalok kapcsolatát ábrázolva lényegében az elmúlásról beszél), a két előadás azonban – mind irodalmi, mind színházi szemléletét tekintve – igencsak távol áll egymástól.
Sándor L. István


A szürke színei

A norvég Jon Fosse (1959) darabja banális dialógusokból építkezik. A többnyire közhelyes, semmitmondó mondatok azonban némileg elemeltté válnak. Legfőképpen amiatt, hogy nem a központozás, hanem a sorokba való tördelés tagolja őket, így a sokszor félbehagyott, bizonytalanul lebegtetett mondatok között sajátos – hol zaklatottá váló, hol lelassuló ritmus alakul ki. Ez azért fontos, mert miközben a szereplők valóban szinte semmit nem közölnek szavaikkal, beszédükben – legalábbis olvasva a szöveget – mégiscsak ott érezzük az élet lüktetését. 
Az Őszi álom (1999) alapszituációja is végletesen banális: egy férfi és egy nő véletlenül találkozik a temetőben, beszélgetnek, megkívánják egymást, egyre jobban szót értenek. Mindebből Fosse nem szerkeszt történetet, mindvégig a közhelyes helyzetekre koncentrál: a pár később találkozik a fiú szüleivel is, aztán megjelenik a volt feleség is, felszínre kerülnek a rejtett feszültségek, elhallgatott konfliktusok, anélkül, hogy bármi is robbanna. A szituációk így pusztán önmagukban fontosak, s nem azért, mert belőlük cselekmény épül fel. Tehát a történetkezelés is a „nem történik semmi” érzetét erősíti: csak az üres párbeszédekbe bujtatott utalások jelzik a szereplők közt lezajló eseményeket, maga a darab nem ezt ábrázolja. Az új pár együtt marad, a férfi elválik, a volt feleség továbbra intenzív kapcsolatot tart a fiú családjával, de az új feleség csak a nagymama temetésén találkozik a szülőkkel, a férfi első házasságából való fia közben kórházba kerül, majd meghal. Lassan mindenki megöregszik, előbb meghal az apa, aztán a férfi is. Mindez azonban láthatatlanul, szinte észrevétlenül történik meg az Őszi álomban. Ezt az érzetet erősíti Fosse legfőbb találmánya is: miközben a darab látszólag egyetlen hosszú, folyamatosan építkező jelenet, szép fokozatosan derül ki, hogy bár mindvégig ugyanabban a temetőben zajlanak az események, de nem ugyanabban az időpontban. Amikor új szereplők érkeznek, vagy épp távoznak, akkor ugrik az idő is. Hónapok, évek telnek el az egyes részletek között, miközben az időérzékelésünk folyamatos.
Az Őszi álom tehát egyetlen hatalmassá növelt pillanatba sűríti bele a szereplők sorsát, de a tágasság érzetével együtt a nyomasztó üresség élményét is megteremti. „Minden megtörtént / és semmi sem történt” – mondja a Nő. Ezzel visszautal a darab elejére, ahol arról beszélgetett a Férfival – a temetői sírköveket nézve –, hogy szinte semmi nem marad a halottak után. De az elhunytak neveit olvasva rögtön a születésükről, pontosabban a nemzésükről kezdenek el fantáziálni. Szex (születés) és halál ritmusában csak valami megfoghatatlan gomolyként derengenek fel az élet vegetatív szintjén túltekintő fogalmak. Ez derül ki a Férfi kijelentéséből is: „…minél többet beszélünk a szexről / meg / minél többet beszélünk Istenről / annál jobban foszlik szét az amiről beszélünk / aztán csak szavak maradnak”. A darab ezeknek a maradék szavaknak a gyűjteménye, melyek ugyan kitöltik az egész életet, amit mégiscsak képtelenség megragadni általuk.               
Ascher Tamás nagy műgonddal elkészített rendezése azért kelt némileg hiányérzetet, mert a semmit – mint életélményt – úgy próbálja megteremteni, mintha az valami lenne. Bár a darab elsősorban a banális lét ürességét mutatja fel (az elmúlás némi közhelyes fájdalmával átszínezve), az előadás mégis olyan színházi eszközökkel dolgozik, mintha bármi is kiderülhetne a párbeszédekből. Mintha általuk valóban megismerhető lenne a szereplők személyisége, megérthető lenne a sorsuk alakulása. Ascher most is úgy dolgozik, mintha sok apró gesztusból, rengeteg rezdülésből, leheletfinom emberi történésből összerakható lenne a nagy egész, az élet finom mintázatú rajzolata, holott maga is arról próbál beszélni, hogy mindez csak látszat, hiányokból szőtt illúzió.
Ascher nem a darab furcsa, tört ritmusú mondataiból indult ki, hanem a szerzői instrukciókból, amelyek köznapi cselekvéseket, valóságos kontaktusokat jeleznek. Mindehhez a rendezés rendkívül árnyalt metakommunikációs eszközöket rendel: a színészek a mimika, a gesztusok, a hangszínek, a mozdulatok széles regiszterén játszanak, a töredezett mondatok hiátusait rendre sejtetésekkel, mögöttes, ki nem mondott tartalmakkal töltik ki. Azt a benyomást keltik, mintha hús-vér emberek mozognának sokértelmű helyzetekben. De a szituációk oly mértékben banálisak, hogy a bennük megjelenő figurák is csak általánosságokat képviselhetnek. Egyéniséggé már csak azért sem válhatnak, mert nincs egyedi sorsuk. László Zsolt Férfija felnőttként is kamasz maradt: most is a szülei elvárásaival harcol, miközben a saját hiányérzeteit sem tudja betölteni. Bertalan Ágnes meleg hangú Nője akkor is magányos marad, mikor egy életre összeköti a sorsát a Férfival. Bodnár Erika Anyája csupa jószándékba burkolt számonkérés, segítőkészségnek álcázott rendreutasítás. Lukáts Andor kevés szavú Apája kedves kívülálló, éppúgy csak megfigyelője a családi eseményeknek, mint a saját életének. Szirtes Ági Gry-je frusztrált vesztes, aki a keménységével próbálja kizsarolni az elhamvadt szerelmet.
Az előadásban felvonultatott gazdag színházi eszköztár azonban némileg félrevezeti a nézőt, s nem megvilágosítja. Várakozást kelt benne, amit azért nem tud kielégíteni, mert épp az életet mint hiányt akarja megmutatni. Van azonban a rendezésnek egy olyan rétege, amely gyönyörűen, igazán poétikusan „beszél” erről. S ez a világítás: a Kamra fekete falai között szürke díszletelemek láthatók, s maguk a szereplők is szürkébe vagy feketébe vannak öltözve. Azonban a jelenetről jelenetre változó fények hol tükörfelületté alakítják, hol „bezárják”, mattá teszik a hátteret alkotó urnafalat, egyes pillanatokban a sötétség fenyegető terjedését jelzik, máskor meleg színárnyalatokkal telítik a szürkeséget. Így az előadás képi világa rendkívül gazdag árnyalatokban mutatja meg a színtelenséget, s ezzel a szürkeség poézisét teremti meg. 

A leépülés bohócjelenetei

A King Kong lányai (1999) jóval nyersebb darab, mint az Őszi álom – nemcsak az ábrázolt világot tekintve, hanem poétikai értelemben is. A mű inkább témaválasztásával, furcsa ötleteivel kelt figyelmet, s kevésbé írói kidolgozottságával. A német Theresia Walser (1967) is életképi helyzeteket ábrázol, ezekből ő sem bont ki semmiféle történet. Az önmagukban is bizarr szituációkat teszi hangsúlyossá, bár ezek néhol elnagyoltnak hatnak, s a dialógusok sem tűnnek mindig elég karakteresnek, pontosan kidolgozottnak.
A darab egy öregek otthonában játszódik. Egyrészt a nyolcvan körüli aggok bizarr bolondériáit figyelhetjük, másrészt a három különös ápolónő ténykedéseit. Legfőbb szórakozásuk ugyanis az, hogy az öregeket átsegítik a túlvilágra: klasszikus amerikai filmsztároknak maszkírozzák őket – nemcsak a sminkben és az öltözékben, hanem a körülmények megteremtésében is majdnem teljes illúziót teremtve. E morbid élvezkedést némi perverzió is színezi a darab második felében. Az egyik öreg szerelmes az egyik nővérbe, s az tesz is némi szolgálatokat neki, a másik kettőnek inkább nárcisztikus és leszbikus hajlamai vannak. Kapus néni másvilágra segítésének szertartása azonnal szexorgiába fordul: a véletlenül az otthonba keveredett csavargó, Rolfi mindhárom ápolónőt megdugja. Aztán maga is holtan rogy össze, mert a lámpa javítása közben halálos áramütés éri. De minden megy tovább, mintha mi sem történt volna: a meggyilkolt Kapus néni helyén már egy másik öregasszony ül, s Rolfi holttestével sem törődik senki, az öregek nyugodtan reggeliznek fölötte.
Bagossy László rendezése megpróbálta felerősíteni a darab erényeit, s elrejteni fogyatékosságait. Egyrészt rengeteg helyen megerősítette, pontosította a dialógusokat, egyértelműbbé tette a szituációkat. Másrészt nyilvánvalóbbá tette a szöveg hangulatát, s ezzel az eredeti darabnál pontosabban határozta meg az előadás irányultságát. Minden naturális jelzést kiiktatott, minden reális szituációt idézőjelbe tett. Nyilván azért, hogy a nézőnek eszébe se jusson, hogy itt valójában a világ drasztikumáról, az élet kegyetlenségéről van szó. (A valóságábrázolástól való eltávolodást egyértelműen jelzi a díszlet is. A tér öreg bútorokkal van berendezve, amelyeken furcsa ábrák láthatók. Az egyik fotel kárpitjáról mintha maga King Kong nézne ránk, a pamlag támláján Walt Disney-s gumifigurák sorakoznak, az egyikük fejéből egy kés áll ki. Odébb egy balta a falon, alatta piros vércsíkok.) 
Bagossy tehát nem a valóságot ábrázolja, hanem ezek elemeivel kezd kaján, kegyetlen játékba. Ez abból a rendezői ötletből is kiderül, hogy az öregek otthonának lakóit ezúttal fiatal színészek alakítják. Néhányuk átváltozó képessége lenyűgöző. Tóth Anita kiválóan alakítja Grétit, a fogatlan szájú, harsány beszédű, élveteg vénasszonyt. Remek az a jelenet, amelyben kikezd Rolfival (Széles László): lehúzatja vele a harisnyáját, hozzányomja a meztelen talpát a fiú lábához, évődni kezd vele. Emlékezetes Takátsy Péter hajlott hátú, motyogó Csésze bácsija. Hátborzongatóan mulatságos az a jelenet, amelyben az öreg vágyait az egyik ápolónő, Mari (Pelsőczy Réka), elégíti ki: gumikesztyűt húz, belenyúl a nadrágjába, s a kezével segít neki elélvezni. Közben egy bizarr történetet mesél a barátnőjéről, Ulláról, aki egy olyan pasit szedett fel, akinek szinte nem is volt feje, csak rengeteg sapka a feje helyén. Jó Elek Ferenc Kapus nénije, aki többnyire katatón állapotban ül, egy magnót szorítva magához, amelyen Winnie fia születésnapi üdvözletét hallgatja, amelyet egy repülőgép klozettjén mondott el. (Bagossy találmánya az a remek szövegrészlet, amelyben Winnie a Playboyból olvassa fel Seneca elmélkedését a halálról. A helyzet igazán morbid: élő halottaknak bölcselkedik egy félművelt topmenedzser az elmúlásról.)
A Kamra előadásának legerősebb részleteiben az öregek a főszereplők. A leépülés bohócjelenetei ezek, amelyben a burjánzó enyészet űz kegyetlen tréfát az emberi méltósággal. Némileg tisztázatlanabbnak tűnik a nővérek szerepe. Pelsőczy Réka kitűnő Marija, ez az érzéketlennek tűnő, mégis mindenkin segítő ápolónő afféle elfásult halál angyalaként illeszkedik a történetbe. A másik két nővér (Ónodi Eszter, Bozó Andrea) nárcisztikus életörömével őt ellenpontozza. De nem elég érdekesek a jeleneteik ahhoz, hogy az ő figurájuk is metaforikus szintre emelkedjen. Mégis az ápolónők által képviselt kétféle hangulat szerencsésen találkozik Kapus néni halálba segítésének jelenetében, amely nekivadult, morbid bohóctréfának hat. A szövegben szereplő Mae West helyett az emblematikusabb Marylin Monrová maszkírozzák a nővérek az öregasszonyt, annyi rúzst kenve rá, hogy az sem tudni, hány szája is van. De segít a szőke paróka és a fotókról ismerős ruha: több híres pózt is beállítanak vele, majd a Happy Birthday, Mr. Presidentet is eléneklik. Így olvad össze ebben a jelentben egy szerencsétlen ember nyugtalanító halálhörgése a banális álmok kongó dallamaival.  

Jon Fosse: Őszi álom
Katona József Színház, Kamra

Fordította: Domsa Zsófia
Díszlet: Antal Csaba m.v.
Jelmez: Szakács Györgyi m.v.
Fény: Bányai Tamás m.v.
Zene: Vajdai Vilmos
Dramaturg: Gáspár Ildikó e.h. 
Rendező: Ascher Tamás
Szereplők: László Zsolt m.v., Bertalan Ágnes, Bodnár Erika, Lukáts Andor, Szirtes Ági

Theresia Walser: King Kong lányai
Katona József Színház, Kamra –Gárdonyi Géza Színház, Eger

Fordította: Rácz Erzsébet
Irodalmi munkatárs: Szilágyi Mária m.v.
Díszlet: Horesnyi Balázs m.v.
Jelmez: Földi Andrea m.v. 
Rendező: Bagossy László m.v.
Szereplők: Ónodi Eszter, Bozó Andrea, Pelsőczy Réka, Tóth Anita, Elek Ferenc, Mészáros Máté e. h., Takátsy Péter, Nagy Adrienn, Horváth Ferenc, Széles László, Rajkai Zoltán (hang)
08. 08. 6. | Nyomtatás |