Murányi: Elbújtatva

Murányi Zsófia személyében – rettentő képzavarral élve – a magyar kortárs tánc különös búvópatakját tisztelhetjük. Évente-kétévente készít új előadást, állandó alkotótársai jobbára nem táncosok; ő maga, bár képzett mozgásművész, szintén határesetnek számít, hiszen eszköztárának csak egyik (bár legintenzívebben használt) eleme a tánc. Magam hiába vagyok megszállott dokumentátor, nem könnyen tudnám összeszedni Murányi saját előadásainak, illetve a közreműködésével bemutatott daraboknak a listáját, hiszen azok közt – a sokaknál megszokott – logikai, asszociációs szálak sem nagyon húzódnak, hogy segítsék az emlékezést. Murányi sosem a „folytatás”, hanem a felbukkanás érzetét kelti: nem termel, nem jelentkezik rendszeresen: akkor szólal meg, ha van mondanivalója. A táncosnő alkotásai aktuális lelki állapotát jelenítik meg és pozícionálják, személyes, intim, mégis „közérdekű” formában. Bizarr költőisége, tragikomikumhoz való érzéke, öniróniája mellé előadói hitelesség társul: előadásainak sajátos, ájult-révült atmoszférája pedig mégis egyfajta hangulati állandóságot eredményez.

Legújabb, a MU Színház fiatal alkotók koreográfiáit bemutató Duplex-sorozatában játszott előadásának talányos a címe. Benne a táncosnő neve (kisbetűvel), majd a címnek vélhető szó: „elbújtatva” (ismét csak kisbetűvel), és kötőjel a kettő között. A cím azt sugallja: Murányi Zsófia van, lesz látható itt elbújtatva vagy a „murányiság”. Ám ez nem ilyen egyszerű. Az előadás mottója (illetve élőben is elhangzó építő-szöveganyaga) Szabó Magda Ismeretlen című verse. A szép szavak talányos, komor, számvető hangulatára érdekesen rímel a huszonöt perces, folyamatos videó-vetítéssel kombinált mozgásjáték.
A MU színházterét szokatlan helyzetben látjuk: balról eltűntek a takarások: a Körösy utcára néző hatalmas ablakokon keresztül látni a mellékutcát, a téli estét, a sápadt, fémes színekben úszó, havas faágakat, az utcalámpákat, a hóban lassan araszoló autók reflektorait, a szemközti házak sötét vagy éppen kivilágított ablakait. A táncosnő az egyik ablak padlóig érő keretében ül: az utcai fények beszűrődnek a sötét színpadra (Szabados Tamás színpadi fényként számol és dolgozik velük), így Murányi alakja még csak fekete, alig kivehető sziluettként látszik. Két – minimális szerepet játszó – társnője a sötétben, szórt fényben mozog. A színpad hatalmas háttérvásznán vetítés indul: a pesti belváros nem azonosítható részleteit látjuk éjszakai felvételeken, egy képsoron gyerekkorunk pedállal hajtható, bádog kisautója látható, házfalra fellógatva cégér gyanánt, két üzletportál között. A kampón lógó játékra ráfordul a kamera, akkor a kocsi vízszintesen áll, az épület fala alatta (a színpadon szintén játékautó – amannak arasznyi kistestvére – látható). Újabb felvételeken hófoltos erdei táj, hegyvidéki víkendtelep. Lepusztult, évek óta látogatatlan házikók, tizenöt-húsz évvel ezelőtti, viszonylagos jólét enyésző emlékei, tulajdonosaiknak ma már talán a buszjegyre sincs pénzük, hogy megnézzék, áll-e még a házuk. Az elhagyatott bódék ablakai bedeszkázva-betörve. A kamera aztán ágakat, a fán elszáradt tölgyfaleveleket mutat, majd a télre nyálkássá vált, szép, vastag avarszőnyeget. Egy romos ház udvarán ki tudja mióta ott álló Wartburg: hátsó ablakán olvadástól megcsúszott, a csomagtartó fedelére rogyott hószőnyeg. Gyerekkorunk szegénység konzerválta romjai. A vetítővászon tövében, a táncpadlón vastag, ropogós avar szétterítve. A táncosnőn „retró” öltözék: vajszínű kabát, blúz és szoknya, hozzá passzoló retikül: Murányi úgy fest, mint az imént látott autó boldog tulajdonosnéja festhetett az átvételkor, ’72-ben, a Merkúr-telepen.
A táncosnő mozdulataiban komorság és groteszk, fájdalom és némi harci kedv. Tánca nem elég érdekes, nem ragadja meg a figyelmet: a darab egésze annál inkább. Murányi nem adja könnyen magát: látjuk, artikulálni igyekszik, ám nem támogat benne, hogy rájöjjük, mit is pontosan? Előadása emlékképek darabkáinak segítségével személyes emlékképeink darabkáit hívja elő. Gyerekkori, téli kirándulások szaga, színe, hidege jut az ember eszébe. Az autónk, amelyik pont ilyen fehér Wartburg volt, apám vezette, a kocsiban hideg volt és olajszag. Kék, kötött kesztyűimet a kabátujjon átbújtatott madzag kötötte össze, hogy ne veszthessem el őket. Ilyen képek hívódtak elő a fejemben, hívódhattak elő mindenki fejében, aki beült erre az előadásra. Murányi Zsófia alkotása nem nosztalgiázás; miniatűr rekviem, érzelmes emlékezés inkább, amelynek egy oly régvoltnak tűnő idő apró, váratlanul felidéztetett szilánkja lett a tárgya. Szűk fél órája alatt mintha álmot látnánk, pillanatokra visszaszállunk egy elmúlott, elmállott korba, hogy a lassú tempóban haladó, néha bizony meg-meggyengülő előadással rabul ejthessünk valami apró, saját emléket. És ez olyan nagyon jól esik.

Halász Tamás
murányi - elbújtatva

Zene: Püski Attila
Látvány: Szabados Tamás
Fotó: Pecsics Mária
Közreműködők: Csizmadia Borbála, Zsargó Szilvia
Koreográfus, előadó: Murányi Zsófia

Helyszín: MU Színház
08. 08. 6. | Nyomtatás |