Tagba szakadt babák

Crumpled & Corrupted – Chunky Move

Nagyszüleim öreg bútordarabján, a politúrozott rádión összesen két gomb volt, amit lehetett csavargatni, hangerőt és állomást váltva. Az emberben viszont – minden bonyolultsága ellenére – pusztán egyetlen gombot lehet tekergetni, „tetszik”, avagy „nem tetszik” irányba, „közömbös” és „elviselhetetlen” végpontokkal, amióta világ a világ. Mindenki ismeri magában ezt a gombot, még akkor is, ha sohasem gondolt rá. (Apropó: de mi is volna az „elviselhetetlenül tetsző” állapota?) Az ausztrál együttes vendégjátékán a Trafóban ennek a tetszés-gombnak a rapszodikus tekergetése volt az alapélményem, sokkal inkább, mint valaha.
Bajna Zsóka

Az előadás két önálló darabból állt, és mindkettő specifikus lénységek mozgatására épült.  Önmagában mindkét „történet” tiszteletreméltóan egyszerű. Az elsőben volt a Tér, a Babák, az Idomárok (vagy Emberek), és ezek nem feltétlen és nem szükségszerű találkozásai zajlottak az Időben. A második darabban gépemberek vagy humanoid űrlények valamint egy antenna kapcsolata forgott kockán. Ehhez képest – különösen az első darabban – a tánc szinte hemzsegett a jópofa helyzetkomikumtól, a meghökkentő és felcsigázó ötlettől, elröppent benne néhány metafizikai célzás is, és végezetül többet voltak képesek elhitetni a táncosok az előadásról, mint aminek az látszott.
Már a kezdet kezdetén fölbugyogott bennem a jókedv, amikor zajos mennydörgéssel szinte azonnal összehúzódtak a függönyök, amint a társulat tagjai épp elkezdtek táncolni. Egy Baba azonban a függönyön kívül rekedt. Úgy látszott, nem igen tudja, hogy mitévő legyen, inkább csak a tagjait igazgatta, a mozgást próbálgatta, (vagy valaki más tette ezt vele, mert Ő csak egy Marionett?), míg végre beverekedhette magát a függönyön belülre. Ezzel egyidőben szétnyílt a függöny, és láthatóvá vált a többi Baba is, amint egy ringben táncoltak, két melegítőruhás fiú őrizetében, akik időnként visszapenderítették a pályájukról letévedt kóristákat. 
Már nem csodálkoztunk, amikor kisvártatva ismét összehúzódott a függöny, ám ezúttal a két Idomár maradt kívül. Ekkor a savas zenét velőtrázó rock váltotta fel. Közben pukkadoztunk a fiúk borzalmas zavarán: azon kívül, hogy komikus a szituáció, a figurájukban is van valami csiklandós. Ők érzik a késztetést, és táncolni kezdenek. Előbb félősen, gátlásosan, majd egyre jobban nekiveselkedve diszkóznak, hogy szinte észre sem veszik, mikor ismét visszanyílik a függöny, és láthatóvá válnak a szabályos rendben táncoló, nylonruhás lányok. Elöl anarchia, hátul rend. Elöl életszerűség, hátul valami karcsú, rugalmas, könnyű egyen-boldogság. Egyén contra kórus? Nem. Solo per tutto? Nem. Pusztán csak frappáns példa arra, hogy olykor két világ egymás kiegészítésében, egymás ellenfényében válik a maga sokrétűségében és szépségében körvonalazottá.
A kétfajta létezés szférája, a porond és a függöny előtere finoman egymásba csúszik. Olybá tűnik, hogy a porond a következetesen megkonstruált mozgás helye, aki pedig időlegesen a porondon kívül kerül – és ez sorra mindenkivel megesik –, a függöny előtt lehetőséget kap arra, hogy önmagát a maga valójában megmutassa. A szférák diaporámás egymásra vetülése éppen a „valódi” (civil) és a „csinált” (koreografált) mozgás, valamint a nézőtér és a színtér váltogatása által vetít elénk tisztán elkülöníthető létezés-változatokat. Bennem ezért nem keltett hiányérzetet, hogy Gideon Obarzanek koreográfiája nem érezte szükségesnek a tudatosan kifejlesztett cselekményességet. Ugyan el tudtam volna képzelni, hogy etűdönként (és összességében is) mind a Babák, mind az Idomárok valamilyen kerek, követhető eseményben mutatkozzanak meg, hiszen úgy tűnt, mintha ennek megvolnának a csírái az előadásban. Némi piszkálódással biztosan kideríthető volna valamiféle összefüggésháló, ami mentén felépült a koreográfia, de a darab nem ennek kifejtésére, hanem a fent említett létezés-változatok működésére helyezte a hangsúlyt. A figurák megalkotásánál a hangulatkeltést és a látványt helyezte előtérbe, és nem egy összefüggő történet dramaturgiai szempontjait. A karakterek érdekesek, de sem a mozgásuk, sem a megjelenésük nem szolgál színházi célt, s ezért nem az a fontos, hogy mit tesznek, hanem az, ahogyan léteznek. Ennek látványa pedig friss, egyszerű, frappánsan könnyed, bájos és szórakoztató a maga nemében. Talán ezért meglepő és különös, hogy ennek ellenére elunhatóak lehetnek az amúgy sűrűn és dinamikusan váltakozó etűdök. Többnyire akkor, amikor a kevesebb több lenne, vagyis ha túlárad, elnyúlik az etűd, vagy ha ígéretes kezdete mégsem vezet sehova.
A függöny tehát időről időre oda-vissza csúszkál, rövid, szerkezetileg azonos szeletekre bontva a darabot: az előtér-függöny-porond váltások szabályos, szinte kiszámítható rendben követik egymást. Az egyik – eleinte civilnek ható – fiú ugrásszerű fejlődéssel táncossá avanzsál – vagyis bábu lesz ő is –, és újonnan szerzett képességének engedve szólózik. Olajozottan, szelíden, mégis nagy erővel mozog, nyoma sincs benne a gátlásos, esetlen civilnek, akinek megismertük. Föl se tűnt, mikor kezdtek el surrogni a végtagjai: gyermeki figyelmünket leköti, hogy egyszercsak kihangosítva halljuk mozgásának zörejeit. Megszállottságának azonban vége szakad, s mire az egyik Baba megtalálja, nem sok erő vagy akarat van már benne. Végül rácsukódik a függöny.
Aztán egy eltévedt Baba kerül előtérbe, aki sem a saját végtagjait, sem a bejáratot nem találja, mire rázuhan a mögötte lévő függönyfalra, átesik azon, helyet fúrva magának visszafelé a biztos tánchoz. A porondon pedig már várják, és beillesztik maguk közé a többiek a kórusba. 
Legutolsóként a függöny előterében öntudatra ébredező Babát látjuk, aki megtalálja végtagjait, megtalálja mozgását. Próbálgatja magát, mint egy csecsemő, és végtelenül megnyerő és kreatív abban, ahogy feloldja metafizikai szorongásunkat: elég vicces, hogy meg kell ismernünk magunkat, nem? Marionettként, bábként élünk – sugallja a záró etűd –, akár önkényesen is bánhatnak a zsinórjainkkal. Elvághatják, rángathatják őket, de lebegtethetnek, és akár le is ejthetnek bennünket. A Baba kifacsartan, élettelenül fekszik a színpadon, mintha magasból zuhant volna alá. Kényelmesebb volna nem azonosulni vele, de nem tehetem. Én fekszem ott, s aki néz is, részem.
Szünet után űrséta következik. Baloldalt egy hatalmas parabola ernyő feszül, ferde síkban felfüggesztve. Jobboldalt egy pucér lányt „szkennelnek be”, aki ettől életre kel. Mozgásában lassú átmeneteket figyelhetünk meg, amelyek kifeszített pózokban végződnek, átlendítve ezzel a kattogó acid zenét és a hideg gépi fényt egy önmagán túlmutató érzékelési szférába, az aggódó szeretetébe. Ugyanis a pucérság – amennyiben nem a nemi jelleg kihangsúlyozását célozza – a tisztaság és egyben a kiszolgáltatottság jelzésévé válik, és ezáltal a néző legmélyebb empátiáját mozgósítja. Egyébként az előadásban elég hosszan és viszonylag céltalanul. De lehet, hogy épp az a cél, hogy még jobban sajnálkozzunk, amikor a lány végezetül elbukik. És míg ő a földön fekszik, angolul, többször ismételve megszólal az indoklás is: „csókolj meg! Sajnálom, már megcsókoltalak!” Halottnak vagy elhagyott kedvesnek szóló üzenet ez? Nem tudni, de az nyilvánvaló, hogy valami lezárult. Kegyetlenül és visszavonhatatlanul túllépünk az emberin.
Amikor a hatalmas membrán vagy parabola elindult, forogni kezdett, bevallom, kissé megkönnyebbültem. Tudtam, bizalommal odaadhatom magamat a tüneti kezelésnek, mert a látvány meg fogja oldani minden aggodalmam. Mert valóban nem hétköznapi kép fogad: a nagy membrán kijelzi az új tér paramétereit. Eleinte áttetsző fehéren forog, föltűnő semmiként, afféle nihilként a határra figyelmeztet, amit át kell lépni, meg kell haladni. Ezután képernyővé változik, de valószínűleg, ekkor már nem kell emberi logikát alkalmazni a látottak dekódolására, mert úgysem az emberi világról szól az előadás. És természetesen ettől kezdve szinte leírhatatlan, hogy mi történik a színen. Robotként vagy humanoidként mozgó lények számunkra tökéletesen ismeretlen okból és céllal közlekednek a térben a parabola vibráló-vészes közelségében. Ne kutassuk, hogy amikor aláugranak vagy kerülgetik, látják-e vagy sem kivetüléseit, hogy hatnak-e egymásra, vagy teljesen független a létezésük.  Általában kórusba rendeződnek a táncosok, amiből különválik egy-egy szóló vagy ellenkórus. A darab szépségét az adja, hogy míg értelmünket félretéve várakozásteljesen bámulunk, elcsavarja fejünket a színtiszta tánc s a fények festői vihara.
A két darab táncnyelve és zenei miliője hasonlatos, bár, dicséretükre legyen mondva, a különféle lények mozgása finom, de konkrét különbségekben mutatkozik meg: a Babák babasága nem cserélhető fel a Robotok robotságával. Ez abból is adódik, hogy a szerepeknek megfelelő üveges tekintetek mögött átütő megjelenítő erő munkálkodik. Dramaturgiailag azonban alig értékelhető a két darab, amely a se nem tánc, se nem színház problematikáját veti fel. Ha színházi eszközöket alkalmaz a tánc, miért nincs bátorsága ezt következetesen, mindenre kiterjedőn tenni? Különben, valljuk be, állandóan szétfeszíti saját szűkösnek érzett táncos kereteit, és kompenzációs cselekvésekbe fog. Ilyen például a tánc túlpörgetése, a rosszul alkalmazott pantomim vagy akár az értelmetlen külső eszközök használata. De fárasztó lehet a lankadást nem hagyó virtus magas hőfoka is.
Inkább tetszett, mint nem tetszett a Chunky Move előadása, mely sűrű váltásokkal ide-oda tekergette bennem a nézői tetszésgombot.
08. 08. 6. | Nyomtatás |